Galán Angéla: „Az otthont magunkban kell megtalálni” Gazdag József2024. 12. 31., k – 11:39
Pozsonyban nőtt fel, Budapesten diplomázott, Szlovákmagyarok című vizsgafilmjéért Junior Prima díjat kapott, és dokumentumfilm-sorozatban tárta föl a határon túli magyarok bonyolult identitáskonstrukcióit. Ma az M5 kulturális csatorna Kunszt című képzőművészeti magazinjának műsorvezetője. Galán Angélával beszélgettünk hazáról, otthonról és arról is, hogy mit kért tőle Vitray Tamás.
Milyen képet őrzöl Pozsonyról?
Nagyon szerettem a macskaköves utcákat. Az óvárosban nőttem fel, tízéves koromig a Mihály kapu közvetlen szomszédságában laktunk, onnan költöztünk a Ventúr utcába, a házunk falán tábla hirdette, hogy ott működött a Patzkó-féle nyomda, ahol az első magyar nyelvű hírlapot, a pozsonyi Magyar Hírmondót nyomták 1780-ban. A régi idők Pozsonyához vonzódom, amikor a várost még soknyelvűség és kulturális nyitottság jellemezte, nem pedig az a kicsinyes, ellenségkereső hangulat, amelyet gyerekkoromban tapasztaltam.
Édesapád, Galán Géza ismert színész volt. Hogyan jellemeznéd?
Öntörvényű volt, szabadságvágyó, lobbanékony, indulatos. Ugyanakkor karizmatikus személyiség, zseniális humorral. Ki nem állhatta azt a szót, hogy kisebbségi. Ő a mindenséggel mérte magát, mint József Attila. Jól beszélt szlovákul, a főiskolán Emília Vášáryová osztálytársa volt. Nemcsak az Új Szót járatta, hanem a SME-t is. 1986-ban videóstúdiót nyitott, az volt a szlogenje, hogy „ide o video”. Adott ki lapot, alapított színházat, szervezett kerekasztal-beszélgetéseket. Nyughatatlan lélek volt, sokféle tehetséggel, teremtő energiákkal megáldva.
Gyerekkorodban Amerikában is éltetek. Ez hogyan történt?
Először 1989-ben vitt el minket apu egy klasszikus road tripre. Szimbolikus összegért, egy dollárért vett egy öreg, olívazöld Fordot, és végigutaztuk a keleti partot, közben ő a Petőfi-monodrámáját adta elő az ottani magyaroknak. Másodszor 1993-ban éltünk kint, akkor már iskolába is jártam ott.
Mi volt a legerősebb benyomásod?
Hogy Amerikában nincs panaszkultúra, az emberek nem búsonganak. Itthon ráöntjük a bajunkat a másikra, képzeld, mi történt velem, Jézusom, ne is mondd! Amerikában senki nem kíváncsi arra, hogy mi a problémád. Ott azt mondják el egymásnak, mit értek el, milyen szakmai sikereik vannak.
„Csodáltam és rajongtam érte, a nézőtérről lestem kétéves korom óta. Küzdöttem vele. Annyi mindent okozott: örömöket, élményeket, fájdalmakat és csalódásokat. Apám, az úttörő, a szenvedélyes, a formabontó, az önző, az elbűvölő, az elviselhetetlen, a meg nem értett, a gátlásos, a gátlástalan, a szárnyalóan tehetséges, a végső kiszolgáltatottságában is sziporkázni képes, az ágytálat hordó ápolónőkkel is flörtölő apám” – írtad róla az Elle magazinban, a Lyukak a lelken című megható búcsúdban.
Apu nagyon gyorsan épült le, néhány hónap alatt. Nehéz volt végignézni. A munkába menekültem, rengeteget dolgoztam. Emlékszem, Romániában forgattunk, és valamiért nagyon elkezdtünk nevetni, az egész stáb. Egyszer csak eszembe jutott, hogy apu otthon kórházban fekszik, én pedig itt kacagok, mint valami kis fruska. Szíven ütött a bűntudat. Úgy ment el, hogy ott voltunk körülötte, fogtuk a kezét.
Hogyan tudtad feldolgozni az elvesztését?
Ezt nem lehet feldolgozni, csak meg lehet tanulni együtt élni a hiánnyal. A karácsony sem lesz már soha olyan, mint azelőtt. Ezek a sebek nem múlnak el, ott marad a lyuk a lelkeden.
Édesanyád Jókáról származik. Őt hogyan jellemeznéd?
Újságíróként dolgozott, s egy kicsit mindig a háttérbe szorult apám mellett. A napként csillogó művész árnyékában élt, visszahúzódó holdként. De ez őt nem viselte meg. Közeli viszony fűzi a természethez, és erős belső hite van. Egy idealista, aki kicsit mindig a föld fölött jár.
Az érettségi után Budapestre költöztél, színész szerettél volna lenni, de nem vettek fel. Hogy élted meg?
Borzasztó volt, végigzokogtam egy egész nyarat. Az akkori barátomat ugyanis felvették, és elviselhetetlennek éreztem, hogy én nem lehetek ott, ehelyett azt kell majd néznem, ahogy szerelmi jelenetekben szerepel más lányokkal.
Pótmegoldásként az ELTE-re jártál angol szakra.
Vagy inkább mellé. Akkor még azt gondoltam, az én világom a színház. Ezzel a tudattal nőttem fel. Apu azt tanácsolta, hogy ne erőltessem a színészetet, legyek tévériporter, az inkább való nekem. Utólag azt mondom, jó, hogy így alakult.
Miért jó?
Színésznőként nem lennék boldog, azt hiszem. Nem esne jól havonta x estén át különböző karaktereket játszani. A filmszínészet talán eggyel közelebb áll hozzám. De igazából beszélgetni szeretek a legjobban.
Végül televíziós műsorkészítés szakon diplomáztál a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol Vitray Tamás is a tanárod volt. Milyen emlékeid vannak róla?
Szerettem az óráit, a történeteit, a finoman önironikus humorát. Mindig összeszedett volt, és tőlünk is megkövetelte a pontosságot. Aki egy percet késett az óráról, azt már nem engedte be. Ahogy beszélt, ahogy jelen volt, ahogy figyelt ránk, azzal nagyon sokat adott nekünk. Első év végén mindenkinek névre szólóan leírta az észrevételeit. Nekem azt írta: „Angéla, ösztönös tehetsége van a riporteri pályához, de nem akar egy kicsit – csak egy kicsit – nagyobb hangsúlyt fektetni az egyetemi tanulmányaira?”
Ezek szerint nem te voltál a legszorgalmasabb diák?
Eleinte valóban kissé félvállról vettem az egyetemet. Álruhás filmszínésznőnek képzeltem magam, aki bejár ugyan az órákra, de titkon arra vár, hogy a rendezőhallgatók felfedezzék. Játszottam is egy vizsgafilmben, Szűz Máriát vagy angyalt alakítottam, már nem emlékszem, ott azonban kicsit megrekedt a filmes karrierem. De nincs bennem ezzel kapcsolatban keserűség.
Aztán jött London, ahol hét hónapig újságírást tanultál. Mit adott az angliai tartózkodás?
Önállóságot. Addig, ha bármilyen probléma adódott, anyukámhoz fordultam. Londonban viszont egyedül kellett helytállnom, egy teljesen idegen közegben. Ott tanultam meg azt is, hogy nem mi vagyunk a világ közepe.
Ezt mire érted?
Londonból nézve nincsenek magyarok meg szlovákok, hanem kelet-európaiak vannak. A tanárom a félév végén úgy köszönt el tőlem, hogy sok szerencsét Bukarestben. Good luck in Bucharest! Londonból nézve ugyanis édeskevés a különbség Budapest és Bukarest között.
Vizsgafilmedben, a Szlovákmagyarokban a szlovákiai magyar identitás nyomába eredtél, barátokat és családtagokat állítva kamera elé. Amikor a film rövid beharangozója megjelent, kaptál hideget-meleget. Meglepődtél?
Ijesztő volt, ahogy célkeresztbe kerültem. Sokan már a címet is provokatívnak érezték, azt hitték, ezzel a szlovákiai magyarokat minősítem.
Pedig nem?
Nem, ezt csak figyelemfelkeltésnek szántam. Aztán amikor a film megjelent az Indexen, és leadta a közmédia is, özönlöttek a levelek a postaládámba. Az emberek a saját történetüket mesélték.
A Szlovákmagyarokban Grendel Lajos azt mondja, egy pillanatig se legyen bűntudatod, amiért elköltöztél Szlovákiából. Volt ilyen érzésed?
Volt, elég sokáig. Arra gondoltam, ha még én is eljövök, akkor ki marad otthon?
A legtöbben az Angi jelenti című sorozatból ismerhetnek. Nem volt zavaró a szerep, ahogy naiv lányként kellett rácsodálkoznod a világra?
De, kezdetben zavart, most meg már úgy látom, pályakezdőként nem is kívánhattam volna jobb műsort magamnak. Az volt a lényege, hogy Angi, a nép egyszerű leánya bemutat foglalkozásokat, érdekes helyeket. Voltam bányász, fémdetektoros kincskereső, pék, kukás, balatoni halász, még kommandós is. Az Angi jelenti három éven át ment szombat délutánonként az M1-en, máig emlékeznek rá az emberek.
Milyen érzés ma a közmédiában dolgozni?
A Kunszt című képzőművészeti magazint vezetem az M5 kulturális csatornán. Nem gondolom mindenről ugyanazt, mint némely kollégák, de ez természetes is, azt hiszem. Galán Angéla vagyok, nem a közmédia, van saját véleményem.
El is mondhatod szabadon?
Egy példát említek: az SZFE volt az alma materem, ott diplomáztam. Nem értettem egyet azzal, ahogy átalakították. Ezért amikor az egykori osztályfőnököm szólt, hogy lehet menni őrt állni, egyértelmű volt, hogy ott a helyem. Egész életemben bántam volna, ha nem megyek. S ez a legfontosabb, nem? Hogy az ember a saját mércéje szerint tükörbe tudjon nézni.
Évekig láthattak a nézők esténként az M2 Petőfi TV-ben. Nehéz volt megszokni az élő adással járó stresszhelyzetet?
Eleinte nagyon. Nem volt korábban hasonló, élő műsorfolyam Magyarországon. Előfordult, hogy csúszott egy koncert kezdete, s a fülemre mondták, hogy beszéljek még. Miről? Bármiről. Nem volt egyszerű.
Pedig született debattőr vagy.
Az vagyok, de addig nem vezettem élő műsort. Az Angi jelenti úgy készült, hogy egész nap forgattunk, s ha valami sutaság kicsúszott a számon, a kollégák utólag kivágták. Itt minden élesben ment. Karrierek törhetnek ketté egy-egy nem kellőképpen átgondolt mondat miatt. Hálás vagyok, mert a Petőfi TV révén a kulturális élet színe-javát megismerhettem, de fárasztó is volt, mert éjjel 11-kor ért véget a műsor, s mire lesminkeltem és hazaértem, éjfél múlt. S ez így ment négy éven át.
Kaptál leveleket a nézőktől?
A mai napig kapok.
Mit írnak?
Sok hasonló levél jön. Kedvesen bókolnak, megírják, hogy nem szoktak ilyen leveleket írni, de megláttak a képernyőn…
Önbizalmat ad?
Nem ettől lesz valakinek önbizalma. Mit látnak belőlem a képernyőn? Hogy szép ruhában, kisminkelve, kedvesen mosolygok. Fontosabb, ha valaki reggel, gyűrötten és nyűgösen is szépnek lát.
Válaszolsz ezekre a levelekre?
Azt gondolom, fontos, hogy az ember tisztelettel kezelje az ilyesmit. Ha megkésve is, de igyekszem válaszolni, legalább egy barátságos mondattal.
A kommenteket is elolvasod?
Azok csak erős idegzetűeknek valók. Amikor az Angi jelenti indult, minden kommentet elolvastam, és rettentően a szívemre vettem. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok ehhez a szakmához.
Zámborszki Ákossal készítettél egy ötrészes dokumentumfilm-sorozatot Szomszédaink, a magyarok címmel arról, hogy a környező országokban a többségi nemzet tagjai mit gondolnak a magyarokról, a közös történelmünkről. Mi volt a célotok?
Hogy ne kurzusfilm készüljön, ne illeszkedjen semmilyen narratívába, nézzünk a sztereotípiák mögé, kérdezzünk rá a párhuzamos történelemfelfogásokra. Ma már egyetemi segédanyagként használják ezt a sorozatot, középiskolai tanároktól kapunk pozitív visszajelzéseket, többszázezres nézettsége van a legnagyobb videómegosztó portálon, úgyhogy ilyen értelemben beteljesíti a küldetését. Noha egyik politikai oldal sem karolta fel. Ami talán nem is baj, mert egyetlen filmnek sem tesz jót, ha a politika felkarolja.
Forgatás közben bejártad az egész Kárpát-medencét. Mit tapasztaltál?
Hogy mindenhol mások a prioritások. Kárpátalján azt hittük, a leghangsúlyosabb téma az ukrán–magyar viszony lesz, ehelyett azt láttuk, hogy az elvándorlás sokkal jobban érinti a családokat.
Régiónként különbözik a határon túli magyarok identitása?
Abszolút. A burgenlandi azt mondja magáról, hogy ő magyarul beszélő osztrák. A másik véglet az öntudatos székely, aki sosem venne feleségül román lányt.
Mi a tanulság?
Hogy minden konfliktust – így az interetnikus konfliktusokat is – csak úgy lehet kezelni, ha képesek vagyunk perspektívát váltani. Elengedjük a saját sérelmi szempontjainkat, és megpróbáljuk a másik szemszögéből nézni a helyzetet.
Mindig a többségi nemzet van hatalmi pozícióban, nem neki kellene elsősorban gesztust gyakorolnia?
Sajnos errefelé a többségi társadalmakra kevésbé jellemző a nagyvonalúság a kisebbségekkel szemben. Szlovákiában is szigorítanák a nyelvtörvényt, amivel nem segíteni, hanem korlátozni akarják a kisebbség nyelvhasználatát.
Egyszer azt nyilatkoztad, határon túli magyarnak lenni sosem politikai melldöngetés, hanem napi feladat. Miben rejlik ez a feladat?
Például abban, hogy a vállalkozásodat kétnyelvűen kommunikálod a közösségi médiában. Vagy hogy Pozsony szélén lakva úgy döntesz, a jóval távolabbi magyar iskolába íratod a gyereked, pedig van a közelben három szlovák iskola.
Hogyan definiálnád a hazát?
Ughy Szabina író mondja egy helyütt, hogy a haza teljes azonosulás egy nyelvvel, feladatokkal, emberekkel, terekkel, érzelmekkel. Az a valami, amivel közös dolgunk van. Élhetsz bárhol a világban, ha reggelente az a hír érdekel, hogy mi történt Budapesten, akkor ott a hazád.
Neked hol a hazád?
Budapesten élek, de Magyarország soha nem lesz teljesen a hazám, már csak azért sem, mert a pozsonyi iskolában nem tanultam magyar földrajzot, és mindig zavarban vagyok, amikor a különböző megyéket – ma már vármegyéket – fel kell sorolni. Egy kicsit mindig kívülálló maradok, de ezzel együtt tudok élni.
Amikor annak idején, a Szlovákmagyarok bemutatója után beszélgettünk, úgy fogalmaztál: hiába keressük az otthont a külvilágban vagy egy külső személyben, ez illúzió, s az otthon valójában bennünk van. Ma is így gondolod?
A semmi ágán lógunk egész életünkben. Persze, folyamatosan keressük az otthont, s vannak is pillanatnyi megérkezések, amikor egy szempárba nézve azt érzed, hogy otthonra találtál. Ez nem illúzió, még akkor sem, ha csak átmeneti. De a kapaszkodókat, a fogódzókat magunkban kell megtalálni. Az otthon nem a külvilágban, hanem bennünk van. Nevezhetjük ezt belső iránytűnek vagy erkölcsi mércének is. Az olyan alapvetéseket, hogy ha senki nem néz oda, akkor sem fogsz lopni, például. Vagy hogy próbálsz úgy élni, hogy az életedből valami jó fakadjon. Ahogy Weöres Sándor írta: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
Budapesten született, Pozsonyban nőtt fel. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen diplomázott, Szlovákmagyarok című vizsgafilmjéért Gundel művészeti díjat és Junior Prima díjat kapott. Angi jelenti címmel futott sorozata az M1-en, évekig az M2 Petőfi TV egyik arca volt. 2019 óta az M5 kulturális csatorna műsorvezetője, mellette dokumentumfilmeket készít, könyvbemutatókat, panelbeszélgetéseket moderál.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
