Ez az ukrán neofita vezér most megmutatta, amit eddig is csak sután, nehézkesen rejtegetett, leleplezte az igazi arcát. Vagy csak félrevezették a gondosan megválogatott, hasonszőrű tanácsadói és megsúgták neki, hogy nem kell már tovább rejtegetni az ordas-mosolyt, feltárulkozhatnak az eredeti vonások? Nincs semmi vész! Hiszen, az unió bürokratáinak az egyre meztelenebb császári udvara sem különb az ukrán és más tagországi Deáknék vásznánál. Minden mérce lehet tehát kettős, sőt többes, a kaotikus és bekötött szemű európai uniós Justicia kezében annyi mérlegserpenyő billeghet, amennyit az aktuális, átmeneti hatalom kénye-kedve szerint odazsúfol. A mesebeli kisfiúk meg, ráadásul magyarul vagy lengyelül hiába kiáltozzák, hogy a császár és császárnő pucér, s nem is igazán csinos, sőt a valóságban egyáltalán nem szexi – Brüsszelben az ilyen apróságokra rá se rántanak.
Petro Porosenko besorolódik a mesebeli válogatott csapatba, a lelki szegénylegények közé, lemondván így még a felebarátság meglevő baráti feléről is. Nem akármilyen nevek fémjelzik ezt a csapatot. A nagykutyákon (Hitler, Sztálin) kívül – akik az olyan apróságokat, mint a nemzetiségi élet feltételei, vasúti vagonokkal kívánták annak idején végleg megoldani, el egészen a gyors kipusztításig. Ebben a csapatban sompolyognak a kisebb lehetőségekkel bíró gazemberek Beneštől Titóig. Husák, Ceaușescu is ott tapsikolnak együtt velük, a véres tenyerükkel Porosenko toleranciájának mindenható színpadán.
A Majdan győztese, azonban tanulékony és leselkedő tekintetét nem pusztán Brüsszelre irányítja, hanem még Marosvásárhelyre is odales, kicsit tán irigykedvén Klaus Johannis nyugaton sikkes hangzású neve miatt. Tán szerencsésebb volna számára a nevének poroszosítása, mondjuk Preußenko, vagy legalább Borussenko változat lehetne a jóhangzású név, a kulcs az unióban, de ez a változtatás még az új oktatásügyi törvénynél is átlátszóbbnak hatna. Végül is szinte mindegy, neki a román elnök kolléga módszerei így is, úgy is rokonszenvesek. Sajnos Porosenko, a név is, meg a személy is helyén marad.
Viszont lehetőségeinek széles skálája nyílik. Erre bíztatják a tanácsadói is. Európa, a Nyugat a példakép. No nem a Dél-Tirol autonómiája, sem Åland (ejtsd: [ólánd]) – finnül Ahvenanmaa) a követendő demokratikus, liberális példa. Inkább az elkopó és elfelejtett népek kínálnak követendő példákat az ukrán vágyaknak; a múltba veszett lahok, lívek, vótok sorsán túl; a tán huszonnegyedik óráikat élő, tengető szorbok, bretonok, franciaországi baszkok – vagy a nagy német-francia testvéri ölelésben kimúló nyelvű elzásziak, akiktől még az anyanyelvi óvodákat is megtagadták. Nyomaik az utókorra nem kevés tanulságot szolgáltatva, bizonyára csupán majd a riasztó statisztikákban maradnak fenn.
És a népesség változó összetételének statisztikái Erdélyben. Felvidéken, Várvidéken (Burgenland), Vajdaságban (sőt, az egész déli határmentén) azt igazolják, hogy az asszimilációs politika alig rejtett genocídiummal felér. Nevezhetnők cultur-cídiumnak is, ez a tényeken nem változtat, az emberi jogok, az Európai Unió zászlajának lobogtatása közben nemzeti kincseket és jövendő értékeket pusztítunk el, lincselünk semmivé.
A francia példa, a Grande Nation győzedelmes vonulása által az Île-de-France nyelve; a francia nyelv, amely a 16. században még csak egy volt a dialektusok között. És bizony kisebbségben volt a provanszál lovagi költészet nyelve, valamint az okcitán és más nyelvekkel szemben, s tán ezért is tűzzel-vassal számolta fel a Grande Nation szellemisége a még élő nyelveket és kultúrákat. „A jakobinus diktatúra idejére felülkerekedett az a meggyőződés, miszerint a regionális nyelvek akadályozzák a ’Szabadság, egyenlőség, testvériség’ szellemében fogant forradalmi gondolatok terjedését, amik sötétségben tartják a tömegeket, ezért gyökerestől ki kell őket irtani.” (Bell, David A.: Lingua Populi, Lingua Dei: Language, Religion, and the Origins of French Revolutionary Nationalism. The American Historical Review, 1969. 5.)
Sőt, szörnyűségesebb ötletek is elhangoztak majd háromszáz éve például a Strasbourg-i tanácskozásukon a nemzetállam (bizony, ez is francia találmány!) nyelvtisztításának érdekében; sorjáztak az ötletek a népirtásoktól a guillotin kellő alkalmazásáig. Volt olyan javaslat is, mely szerint hasznos lenne minden negyedik(!) nem franciául fecsegő lakossal szemben alkalmazni a lefejező gépet. Majd fokozatosan finomodott a szent szándék, a korzikai Napóleon szemfülesen az eredeti nevét, a Buonapartét, Bonapertére franciásította. A huszadik századba tovább szelídülő világháborúkban bár cselesen, de győztes ’nagy nemzet’ hivatalai a német (anya-) nyelv használatát tiltották be az elzászi oktatási rendszerben és az iskolai oktatás szüneteiben a bretonul megmukkanó lurkók fejét verték pedagógiai szándékkal az egynyelvű ország víziója reményében.
Európa sokszínű és a lingua-cidiumok (nyelvgyilkolások) is változatosak. Azonban a „sikerük” is mulandó, még akkor is az, ha a korábbi nyelvi és műveltségi állapotok sajnálatosan megismételhetetlenek maradnak. Múlandóságukat a migrációk hatása birodalmi EU-s támogatással már most sejteti. Nem kevés, hiszen a hivatalosan megcáfolt Özguz-i miniszteri szentencia ellenére a köznapi média ironizálja Európa etikájának az eredeti jellegét. A „szerencsétlen menekültek” bizonyos jelentős rétegének saría követelése, a nyelvoktatások elutasítása, a no-go zónák létrejötte, a párhuzamos társadalmak erősödése bizony csak historikus és hisztérikus röhejt érdemelne, ha nem volna valóság.
Különös hagyományai vannak földrészünkön az NGO-k harsogta toleranciának. A történelem fordulatai nyomán kisebbséggé zsugorodott, vagy határok mögé kényszerített őslakos kisebbségek, nemzettestek teljes felszámolásukig a létrejött országok nemzetállami rögeszmék kénye kedvére vannak kitéve. Az ellenőrizhetetlenné vált, nemzetállamokat felszámoló idegenek európai beáramlása viszont tragikus következményekkel jár, olykor a terrorista események kísérő jelenségei mellett hivatalosan mégis pátyolgatásra szorul.
Kijevtől Párizsig és azon túl rögeszmék terjengnek fékevesztetten, türelmetlenül e meggyötört földrész lakói, népei balsorsú maradékai kárára. És a kijeviek, könnyedén feledni akarják a sztálini népirtás vérengzését (esetlegesen egyetemesen felfogható tanulságait), az operett-forgatókönyvek stílusában elképzelt tiszta nemzetállam beteges bűvöletében. Jobbulást kívánunk nekik, abban a reményben, hogy kigyógyulnak a látszólagos szabadságuk gyermekbetegségeiből. Vagy nem.
Akkor hát: Csau Petro! Majd találkozunk a nagy álmodozások és rémálmok európai temetőjében.
Gágyor Péter, színházi rendező, drámaíró, színműfordító, publicista
The post Gágyor Péter: Csau Poroseszku appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
