Az istenszeretet szükségszerűen következik a dolgok logikájából: szeretni az akcidenciákat annyi, mint szeretni a szubsztanciát – akar tudatában vagyunk ennek, akár nem. A szellemi ember szeretheti a dolgokat vagy teremtményeket, melyek önmagukban véve nem azonosak Istennel, de nem képes szeretni őket sem Isten nélkül, sem Istenen kívül. A dolgok ugyanis – noha önmagukban csak azok, amik – kvázi-szentségekként visszatérítik őt a Legnagyobb Jó felé. „Bizony nem a férj iranti szerelem miatt kedves a férj, hanem az Atma miatt, mit magában hord”. Amikor szeretetünk közvetlenül egy teremtményre irányul, közvetve a Teremtőt szeretjük, és ennek szükségszerűen így is kell lennie, mivel „minden Atma”. Az alany szempontjából a szeretet akkor nemes, ha erre méltó tárgyat választ, és azt mohóság és zsarnokság nélkül szereti úgy, hogy közben valamilyen fokon tisztában van annak égi archetípusával és isteni szubsztanciájával. A szeretetre méltó tárgyról pedig az mondható el, hogy megnemesíti szeretőjét, és oly mértékben nemesíti meg őt, amilyen mértékben Istenben szereti. Ami tiszta, primordiális, s mint ilyen irányadóan emberi, annak gyökerei az Isteni rendbe nyúlnak le, ipso facto saját eredete felé irányul. Ha valaki azt mondja szeretet, ezzel azt is mondja szépség. Isten szerepének elsődleges jelentősége van a spirituális szeretet kontextusában. A szeretet a birtoklás és az egyesülés vágyát foglalja magában. Ebben a direkt értelemben az Istenszeretet abból áll, hogy, ha nem is kívánjuk birtokolni Őt, de legalább meg kívánjuk tapasztalni jelenlétét és kegyelmét, tehát végeredményben arra vagyunk, hogy amennyire azt szellemi képességünk és saját sorsunk engedi, egyesüljünk Vele. Amint mondottuk, a szeretet tárgya a szépség. Mármost Isten szépsége önnön végtelenségéből fakad, ami Gyönyörével és azzal a hajlandóságával vág egybe, hogy e szépséget megossza és sugározza. A Legnagyobb Jónak ez a „túlcsordulása” egyrészről kivetíti Önnön szépségeit, másrészről vonzza a lelkeket. A Végtelen Jelenvalóvá teszi magát, és ezzel együtt megszabadít bennünket önmagunktól. De ez nem azt jelenti, hogy megsemmisít minket. Épp ellenkezőleg, felfedezteti velünk, ami halhatatlan lényegünkben mi magunk vagyunk.
Csakis akkor beszélhet valaki szépségről, ha tisztában van vele, hogy egy tökéletesen objektív valóság, ami független az affinitás vagy ízlés szubjektiv tényezőitől. A szépség felfogása elsősorban a megértés feladata és csak ezután az érzékenységé. Szép az, ami a kifejeződések világában összhangban van önnön mennyei esszenciájával, ami meglétének értelmet ad. Istenben az esszencia hiposztatikus „kifejeződése” a Gyönyör, az Ánanda.Végeredményben minden szépségnek e Gyönyör az alapzata. És a Gyönyör a Végtelen isteni „dimenziójával” vág egybe, aminek alapján Isten, mint legnagyobb Jó, mint minden harmónia és minden boldogság forrása nyilatkoztatja meg Önmagát.Létezik istenszeretet, amely metódust képez és valamely teológia a kiindulópontja. És létezik egy másik, amelynek az isteni Természet ismerete, következésképpen az isteni szépség érzékelése áll a kiindulópontjában, amely megszabadít a szükségtől és a földi világ lármájától. A szeretet útja – a metodikus bhakti – úgy tartja, hogy csak ez az út vezet Istenhez. Azonban a szeretet mint olyan – a benső bhakti – a Tudás, a jnana útján is jelen van, és lényegében az isteni Szépség iránti érzékenységünkön alapul. Ebből a kvázi-platonikus nézőpontból indul ki a szakrális művészet, és ezért van, hogy e művészet mindig az ezoterizmus körébe tarozik: ars sine scientia nihil.Következésképpen fontos megértenünk hogy Isten metafizikai és úgynevezett absztrakt aspektusai is szépek és szeretetreméltóak. A kontemplativ lélek is fogékony lehet a tiszta Lét határtalan derűje vagy az Abszolút villámlóan ragyogó kristalyossága iránt, és azért is szeretheti az ember Istent, ami Változatlanságában gyémántszerű, vagy amiVégtelenségében meleg és megszabadító. Földi világunkban olyan érzékelhető szépségek vannak, mint a határtalan ég, a sugárzó nap, a villámlás, vagy a kristály. Mindezek a szépségek Istenből közvetítenekvalamit. A morális szépségek analogikusan ugyanebbe a rendbe tartoznak. Az erényeket az ember épp úgyszeretheti az isteni Lét szépségében való úgymond esztétikai részesedésük miatt, mint specifikus és közvetlen értékükért.Szépség, szeretet, boldogság: az ember vágyik a boldogságra, és azért vágyik rá, mert a Gyönyör, amely a szépség és a szeretet egybekelése, az ő legmélyebb szubsztanciája. „Minden gondolatom a szeretetről beszél” mondta Dante egyszerre földi és égi értelemben. Tutti I miei pensier parlan d’amore.In Az emberi állapot gyökerei. Budapest, 2001, Arcticus, 107–108. o.
Forrás:traditioetrestauratio.blogspot.com
Tovább a cikkre »
