Nem vitás, hogy minden demokratikus vonás kiveszett a republikánus monarchiából.
Néhány esztendeje, a frankofónia Budapesten rendezett ünnepén meglepetve hallgattam Magyarország egyik hajdani, francia szimpátiájáról jól ismert párizsi nagykövetének szavait, aki nagy győzelemként értékelte azt a tényt, hogy Hillary Clinton, az idő tájt az amerikai diplomácia vezetője – úgymond – „elérte a Klubrádió bezárásának visszavonását”.
Nem mennék bele ennek az ügynek a részletezésébe, de azért megütköztem ama furcsaságon, hogy a frankofónia napján, amely mégiscsak a globalizáció alternatívája volna, valaki az amerikai soft power clintoni változatának sikerét magasztalja. Persze ez Magyarországon történt, s nem a franciák hazájában. Jegyezzük meg tüstént azt is, hogy példának okáért a Közép-európai Egyetem Budapesten van, és nem Párizsban. Ha Párizsban működne, vajon hogyan vélekednének róla a franciák?
Hipotézisem szerint a dolgokat közelről kell szemügyre venni, hogy megértsük őket.
Bárhogy legyen is, ha mérlegre tesszük a legutóbbi franciaországi választásokat (az elnökválasztást és a törvényhatósági voksolást), a helyzet meg fog változni e tekintetben, és valószínű, hogy a franciák rövidesen egyre közelebbről fogják szemlélni a dolgokat. Kulturális téren a nemzetközi trend régóta és maradéktalanul uralkodik, olyannyira, hogy Franciaország ráadásul nem csupán fogyasztási centrummá, hanem az illedelmes (trendi) bikkfanyelv és a semmitmondó menedzserzsargon központjává nőtte ki magát, amely minden mesterségbe és művészeti ágba átsugárzik.
A skála minden fokán keresztezzük a kulturális örökségeket, társadalmi hálót szövünk, értékesítjük a természeti erőforrásokat, részt veszünk a dinamikában, tevékenységeket ösztönzünk, s mindeközben hűségesek maradunk értékeinkhez. De miféle értékekhez? Egészen egy Isten háta mögötti falucskáig az utolsó csepűrágó is büszkén úgy harangozza be előadását, mint aki hűséges „értékeinkhez”.
De melyek is ezek az értékek? Franciaország, miként mondani szokás, republikánus monarchia. S miközben ezt hosszú időn keresztül hajtogattuk, azt állítottuk, hogy ezt a témát kimerítettük. Innentől kezdve a 2017-es választások eredménye nem is lehet más, mint egy új epizód a republikánus monarchiák sorában.
De most tegyük félre a köztársaságot, amely oly fiatal még. Vegyük inkább szemügyre a monarchiát, ezt a réges-régi intézményt, amely változatlanul kísérti Franciaországot. Vajon a monarchiának csak egy formája van-e? Ami engem illet, én kettőt látok belőle: az egyik a hazafiaké, a másik a kozmopolitáké, az egyik a francia királyé, a másik az osztráké, másképp fogalmazva, az egyik oldalon a királyság, a másikon a birodalom, avagy a kurucok monarchiája egyfelől, s a labancoké másfelől.
A kuruc és a labanc kifejezésnek van értelme a magyar olvasó számára, mert Magyarországon az évszázados feszültségek hosszabb ideig maradtak láthatók, mint másutt. Franciaországban, sajnos, hevességük ellenére ezeknek a feszültségeknek nincs nevük. Feledésbe merültek és a tudattalanba fészkelték be magukat.
Ezért locsognak rendületlenül erről a „republikánus monarchiáról”, sőt még a vele járó hajbókolásról is, akárha holmi következmények nélküli, csupán szűk körben érvényesülő jelenségről volna szó. A bulvársajtó rikító címlapjai ellepik a kioszkok standjait, s már senki semmit nem vesz többé komolyan. Az embereknek gőzük sincs róla, vagy eljátsszák, hogy nem tudják, vagy úgy tartják, hogy csaknem független, elvont, illetve véletlenszerű jelenségekről van szó; a sajtónak, a filmgyártásnak szánt közhasznú szubvenciók szétosztásának módjáról; a kortárs művészetek javára történő közbeszerzési eljárásokról, a könyvkiadás koncentrációjáról és lebutításáról.
Bizonyos idő óta némely udvari zsurnaliszta és értelmiségi nyíltan hangoztatja a maga royalista mivoltát. Ez új, trendi jelenség, s egyébként rendületlenül lakmároznak a jóféle köztársasági leveseskondérból, és úgy tesznek, mintha nem kellene ennek következményeit számba venni. Érveik ritkán érthetők, mivel gyakran úgy védelmezik a monarchiát, hogy közben a birodalmat dicsőítik, vagy épp fordítva, ezt nemigen lehet tudni; mindenesetre a két modell a végén kibogozhatatlanul összekeveredik.
A republikánus monarchia, amelyből minden valamire való demokratikus vonás kiveszett, a propagandán és a manipuláción alapul. Az új világ győztesei végső soron minden burzsoá régi álmát teljesítik be: a társadalmi felemelkedés legutolsó stádiumát, az ajtót becsapva maguk mögött. Nincs mindenki számára hely Versailles-ban, bármilyen tágas legyen is.
De mit is jelent a demokrácia napjaink Franciaországában? Macront, a pénzvilágot, a tömegtájékoztatást és az izgalmat. A pénzemberek diszkréten a háttérbe húzódnak. Mindenki más az első sorokban tolong. A pénzvilág szerényen előteremtette azokat az eszközöket, amelyek révén jelöltjét a színpad kellős közepére repítette. A színpadon Macron van és a média. A Louvre udvarán rendezett államfői beiktatását egy király trónra lépéséhez hasonlították.
A televízió első számú közcsatornáján az egyik kommentátor azt hangsúlyozta: „Mialatt az ifjú elnök átvonult a színen, az emberek omlottak a karjába. Hajdan, felkenése másnapján Őfelsége kegyesen megérintette a görvélykórosokat. Ez többé-kevésbé ugyanaz.”
Hát igen… Különben senki sem hivatkozhat meglepetésre. Már jó ideje, vagyis két-három éve, amióta Emmanuel Macront megismertük, új államfőnk royalistának nevezi magát: erről 2015 nyarán interjút adott egy alternatív irányvonaláról elhíresült kis lapnak, amelyet, hogy, hogy nem, a „mértékadó” Le Monde egykori főszerkesztője igazgat.
Kisvártatva az értesülést az egész sajtó átvette, beleértve a baloldali antifasisztákat, a konzervatív jobboldalt, valamint a nyíltan monarchista sajtóorgánumokat. Amikor Macron beismerte, hogy eljátszott a monarchista eszme gondolatával, nem nagyon értettük, hová helyezi magát. De hát sohasem lehet pontosan tudni, mi az álláspontja a monarchizmussal, a szocializmussal vagy akár a liberalizmussal kapcsolatban.
Macron a pártok és az ideológiák fölött áll. Nagyon jó. De vajon nem éppen ez a monarchia szabatos meghatározása? A pártok és az ideológiák fölött már csak a haza iránti hűség szükségeltetik, hogy jó kurucok lehessünk. Márpedig Macron esetében épp ez az odaadás hiányzik, és ez az, ami őt labanccá teszi. Programja, nyelvezete, s főként támogatói arra vallanak, hogy az ő szemében a globalizáció az egyetlen helyes út. Ahelyett, hogy a szuverén, illetve az elmúlt századokból öröklött, sajátosan gazdag kultúrával bíró nemzeteket egyesítené egyfajta gyümölcsöző együttélés formájában, ami a keresztények, legalábbis a jó szándékú emberek egyedüli célja marad, másra törekszik.
Arra, hogy fösvény módon autonóm parcellákat osztogasson a különféle népeknek, amelyeknek végeredményben csupán az elitjeit méltatja némi figyelemre. Macront valójában nem lehet császárnak nevezni, inkább kormányzónak. És melyik császár által lett Franciaország egy birtok a többi között?
Korunkban ilyesfajta monarchistának lenni nagyjából annak felel meg, mintha az ember az Eurodisney tőszomszédságában fekvő üdülőtelepbe fektetne be. Ez nem más, mint királyságnak álcázott birodalom. A királyi modell azt feltételezi, hogy az uralkodónak kötelességei vannak népe irányában, amelyet szeretnie és védelmeznie kell. Ami a birodalmi modellt illeti, ott a császárnak vannak jogai népei fölött. És minden udvaronc összetöri magát, hogy ebből hasznot húzhasson. Az ország költségére.
A Lendületben a Köztársaság nevű elnöki párt jelöltjeinek a törvényhatósági választásokra való kiválasztási módja megmutatja nekünk a mozgalom általános eszméjét: olyan embereket választottak, akik mindenféle politikai hovatartozástól mentesek, és egyénileg letették a hűségesküt az új államfőnek. Ebben a megközelítésben a korszerű és a régi keveredik. A modern abszolutizmus az ódon royalista zománc alatt.
Különösen szembeötlő, hogy eltűntek a közbülső testületek, a pártok, ami arra emlékeztet, amikor XIV. Lajos ketrecbe záratta az udvaroncokat és lerombolta a nemesi szabadságokat. Mostantól fogva nem hovatartozása függvényében, hanem a hűségeskü fejében választják ki az embert. Minden látszat ellenére az abszolutizmus nem tartozik a francia royalista hagyományok közé. Ez a nemzetfejlődés rosszul felfogott következménye.
Egy félreértés, nem több.
A franciákat le kellene forrázni. Egy francia király, akit sokra becsülnek, XIII. Lajos (1610–1643), uralkodása egész időtartamát a Habsburg beavatkozás elhárításának és királysága védelmének szentelte. S ezért Franciaországot a Szent Szűz oltalmába helyezte. Persze Szűz Mária mindenkié, de Franciaország nem az. Ha valaki azt mondta volna XIII. Lajosnak, hogy először katolikusnak, s csak aztán franciának kellene lennie, vagyis ki kellene szolgáltatnia Franciaországot Ausztriának, leesett volna az álla a meglepetéstől.
Franciaországban mindezt elfelejtették. A dolgok rendje pedig megváltozott. Mit értünk Ausztrián napjainkban? Magyarországon, ahol a történelem szívósabban és kézzelfoghatóbban él tovább, az emberek tudják, hogy Ausztria az Európai Unió: kissé konzervatív, kicsit kereszténydemokrata (hogy életet leheljen az alapító atyákba), eléggé liberális (mármint gazdasági téren, hogy garantálni tudja az ügyek olajozott menetét), nagyon szabadelvű (a társadalmi integráció és a „másság” kezelésében, hogy a nép jól szórakozzon), és főként mindez együtt. S végül jóakaratú az engedelmes helyi elitek irányában: ez a birodalmi szintézis.
Eléggé ironikus, hogy ez a birodalmi szintézis, a lelkek ellabancosodása épp a befejeződés fázisában van Franciaországban.
Henri de Montety
A szerző francia történész, a Hungarian Studies szerkesztőségének tagja
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
