Kisebbségi létünk éles fókuszba állítja a kik vagyunk, milyenek szeretnénk lenni sorskérdéseket. Mit várnak el tőlünk? Mit várunk el magunktól? Mi jó nekünk? – Ilyen kérdések prése alatt edződik lelkünk, finom idegzettel másokhoz kötődő életünk. Egyedül nem megy – a filmzene bennünk is időnként lepereg. Ma farkasszemet nézni a túloldallal, kifordítani sarkából a világot, villám és vész haragját szórni szintén nem megy, mert hiányzik az egyértelmű Kánaán hite és a Sinai-hegy is egyre távolibb. Nem csatatéren, hanem a lelkünk hetedik szobájában kell megtisztulnunk.
A forradalmárok megélhették, hogy a nagy tüzek nemcsak pusztítanak, hanem tisztítanak is. A veszteségélmények önvédelemre késztetnek, de kétkedőbbekké is tesznek. A sok vesztett csata a túlélés béklyóját rakja ránk. Nem véletlen, hogy az újabb generációk le akarják rúgni magukról ezt a hámot, a történelem szorítása helyett szabadon csatangolni, repülni akarnak új és új élmények felé.
Hosszabb utazásra ki visz magával egy Jókai-regényt? Az olvasó emberek kezébe se ő kívánkozik. Mondják, a hosszú leírások, részletes történetek, sok szereplő és egyértelmű igazságok kimondása lassítja az élményszerzést. Pedig az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas években született lányok között sok a Tímea és Noémi. Az akkori édesanyák Jókai-hősökkel azonosultak. Mi változott? Korunk az egyértelmű állásfoglalásoknak nem kedvez, kikezdi, a cinizmus medrébe taszítja. A karaktereket rejtőzködésre kényszeríti, így eltűnik a jó és rossz határvonala. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy a hamisan jött pénzre épülő Brazovics-házak gazdát cserélnek. Hitetlenkedünk a Senki-sziget lemondásáról egy fogyasztói rohamélet közepén. Pedig minél inkább üvegfalak között élünk, annál erősebben vágyunk egy saját világra.
Csutak Levente: Jókai 200
Jókai sikere még eljön. Nem a közeljövőben, de egy erősebb karakterkeresés során jó lesz újra elővenni. Amikor online programok már megírták gondolatainkat, akkor még leszünk páran, akik mégis dacból előveszünk egy Jókai mesét az alabástromarcú jeges szépségről, aki mellett ott van az édeni szép biztonsága és a démoni szép ármánykodása. A Jókai-regények életprogramja abban is megerősíthet: amit másokkal cselekszünk, visszahat életünkre, vagyis mi írjuk saját szerencsénket vagy balsorsunkat.
Sárosi Csaba: Édes szép hazám
A kortárs művészet kedveli a párhuzamos történeteket, több szint között egyszerre jelen lenni, áthallásokat és sugallatot közvetíteni. Egy sok szállal behálózott világban nem is lehet egyértelmű mimézist teremteni. Mindenki a saját igazságérzetével képezi le világlátását. Jókai finom vonásokkal rajzolt derűs arca több alkotáson megjelenik. Előttünk lebeg, mint egy kor ikonja, élete összeforr a nemzeti identitásunkat képező XIX. századdal (Vetró András plakett és rajz, Petrovics István plakett és Szász Edit Melinda). Sokáig az irodalomtörténet szolgálta is a kultuszát, ma mintha regényei helyett magánéleti botlásait kutatnák (pl. Szécsi Noémi: Jókai és a nők, Bp. Magvető, 2025).
Székely Géza: Hommage á Jókai Mór
A mi kiállításunk a hagyományba épített küldetéses embert mutatja fel (Csutak Levente tusrajza). Kézdivásárhelyen a márciusi kiállítás őrzi a nemzeti hagyományt, művészeink érzik, hogy csorba nem érheti őseink szent hitét, a haza nem eladó. Így elvont absztraháló művek jelképei gyakran az ősképek tág kontextusába helyezik ünnepi várakozásukat (Olsefszky Jakabos Imola). Március 15. ünnep, az alkotás sorszimbólum. A táj a romantika teljességigényébe öltözik (Miklóssy Mária). Szakrális várakozás állítja meg a mulandót. Így a sodródó impressziók szimbólumokká szilárdulnak (Deák M. Ria, Deák Barna). A fény születésének útját keresik egy borongós világban (Nicu Barb).
Az alkotás – akár egy öreg fának a kérge –, a rétegek között őrzi a megélt élet sok árnyalatának kódolt üzenetét. A kortárs felület megmunkálása visszanyúl az időbe (Éltes Barna, Albert Levente, Vajna K. László, Vargha Mihály).
Jelenünk miértjeire a történelmet beszéltetjük, hiszen a múlt már modellé változott. Így eljátszva a múltból hozott emlékképekkel a történések variációi között a tanulságot keressük (Sárosi Csaba).
Vargha Mihály: Magány
A motívumok ismétlődő játéka üzeni, hogy minden örökség egy kiindulópont, aminek szabad játékszabályai végtelen lehetőséget adnak a játszani tudó embernek (Bartha Árpád, Bartha Bíborka). A grafikák fekete vonalai az erős kontrasztok ellenére is az idő hálójaként tágulnak (Gábor Balázs, Sárosi Mátyás). A hajdani külső történések ma a bennünk működő idegpályák örökölt sorsaként él tovább (Dezső Beáta).
Kisebbségi magyarként ne engedjük el őseink próbatételeit, hiszen a történelmi tapasztalat öntudattal és erősebb karaktervonásokkal ruház fel. Ne feledjük, hogy kudarcok ellenére is Mégis mozog a föld, és az Enyim, tied, övé harcai után volt és lesz még Erdély aranykora.
Deák Ferenc Loránd
(A március idusát köszöntő harminchatodik ünnepi tárlatot április 20-ig lehet megtekinteni a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítási termében.)
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
