Football, football, über alles!

Tegnap este tíz és éjfél között nem egyszerűen egy világbajnoki elődöntő zajlott Belo Horizontéban. Ez a kilencven perc futball, sőt nem csak futballtörténelem volt a javából. Mindenekelőtt azért, mert a német válogatottnak sikerült elérnie azt, amit az elmúlt húsz évben még soha. Nekik szurkoltam, és innentől már nekik is fogok szurkolni a döntőben. Akkor is, ha a hollandok lesznek az ellenfeleik, holott nagyjából 14 éves korom óta javíthatatlan Oranje-fan vagyok. De ezek után már lehetetlen nem Lahm-éknak szorítani.

A németek most nyilván a mennyben járnak – ám igazán történelmi jelentőségű Brazília számára volt a tegnap este. Nem is olyan nagy túlzás, ha azt mondjuk: ez az ő Mohácsuk, „nemzeti nagylétük temetője”. Az ország történelme alig kétszáz esztendőre nyúlik vissza, amelyben sem dicsőséges, győzedelmes hadjáratok, sem felemelő honvédő küzdelmek nem nagyon voltak. Akadtak persze olykor kifejezetten véres összecsapások is a szomszédokkal, de a Brazília szuverenitását soha nem fenyegette igazán veszély. Még egy tisztességes függetlenségi háború sem jutott nekik, hiszen a Napoleon által padlóra küldött Portugália némi becsületből vívott utóvédharctól eltekintve simán elengedte legnagyobb gyarmatát. Brazilnak lenni ritkán jelentett dicsőséget – viszont stabilan két évszázada együtt jár a csórósággal. A világ ötödik legnépesebb országa az egy főre jutó GDP tekintetében a 79-ik helyen áll, jelentősen lemaradva mondjuk Fehéroroszország, vagy Botswana mögött. Az elmúlt tíz év ugyan látványos fejlődést hozott, de a Kánaán messzebb van még, mint a vb-arany.

Ennek a népnek a hősei nem katonák, államférfiak, vagy forradalmárok – hanem a focisták. A futball a nemzeti dicsőség legfontosabb letéteményese, az emlékezetes nagy csaták és győzelmek itt nem harcmezőkön, hanem a gyepen születtek. Brazília egyedül ebben világhatalom – ebben viszont a leghatalmasabbak egyike. Ez a nemzeti önkép omlott össze tegnap nem is 90, de már 30 perc alatt. A zokogó milliók nem csak a világbajnoki álmot siratták – hanem ezt az illúziót is. Őket nagyon sajnáltam – de a focistáikat nem. Ők pont azt kapták, amit megérdemeltek.

Isten nem ver bottal, legfeljebb közhelyekkel, de ettől még igaz: nehéz nem a sors kezét látni a keddi orbitális zakó mögött. Ez a csapat a kilencvenes évek legendás gárdájának nem az árnyéka – sokkal inkább a karikatúrája. Ha gimi elsőben valaki nem tudott felsorolni fejből legalább 7-8 sárgamezes fenomént, komolyan fontolóra vettük, nem buzi-e (vagy, ami még cikibb: francia szurkoló, pfejjj) az illető. Ma komoly guglizást igényelne, ha le akarnám ide írni a tegnap esti kezdő 11-et. Nem is írom, mert nem érdemlik meg.

Hírdetés

De David Liuzék legnagyobb bűne nem az, hogy középszerűek, elvégre hol van az megírva, hogy a braziloknak mindig zseniálisan kell játszaniuk? Az igazán megbocsáthatatlan az ókori mítoszok legnagyobb vétke: a hübrisz, az elbizakodottság. Ez a banda, miután átszenvedte magát Chilén, továbbfújták Kolumbia ellen, és prosztó állat módjára végig szabálytalankodta az egész vb-t, elhitte magáról, hogy mégis világklasszis csapat. Hogy ők pariban vannak a németekkel, nem kell beállni védekezni, le lehet rohanni, és szépen 2-3 kényelmes góllal haza lehet küldeni a germánokat a Valhallába. Sem bennük, sem az edzőben, a már réges-rég túlértékelt, kiégett Scolariban nem volt annyi alázat, hogy belássák: az ellenfél ezúttal sokkal jobb, és legfeljebb nagyon óvatos játékkal lehet esély a győzelemre.

A brazilok nagyjából mindent elkövettek, amit egy sportembernek nem szabad – a németek pedig mindent megtettek, ami azzá tesz egy focistát. Tegnap nem csak ők győztek, hanem a kemény, hajtós, de játékos és önfeledt foci is. Lahm-ék csak gyönyörűen és ötletesen, de mély alázattal is játszottak, igazi csapatként. És, amiért ennél is nagyobb respect jár, az, ahogyan a meccs lefújása után viselkedtek. Özil a felkészülés során lesérült, és így otthon maradt csapattársának, Marco Reusnak üzent, hogy hiányzott a csapatból. Ők ketten egy poszton játszanak, így, ha Reus el tud utazni, akkor Özil talán nem is fért volna be a keretbe. Nos, ha van bajtársiasság, akkor ez az. A németek lovagiasságból is leckét adtak, amikor a teljesen összetört, földön fekvő, zokogó brazil srácokat ők vigasztalták. Méghozzá úgy, hogy nem volt ebben a gesztusban semmi leereszkedés, vagy álszent kegyeskedés.

Emberség volt benne. Ami a mai, modern futballnak nevezett lélektelen cirkuszból annyira hiányzik. Most viszont, ezen a vb-n (nem csak tegnap, a meccsek többségén) megcsillant valami abból a csodából, ami annak idején a rongylabda kergetésére bírta dédapáinkat a grundon. Még két meccs van hátra. Most már ne rontsátok el fiúk!

Balogh Gábor


Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »