A statisztikák szerint évről évre egyre többen próbálnak szerencsét a nyolcezer méternél magasabb csúcsokon, de a Seven Summits-sorozat (a hét földrész hét legmagasabb csúcsa) is egyre népszerűbb. Hogy kiderítsük, mekkora technikai tudást és felkészülést igényelnek ezek a hegyek, valamint mekkora reklámértéket hordoznak magukban, segítségül hívtuk dr. Neszmélyi Emilt, a sorozat első magyar teljesítőjét, a Mount Everest első magyar megmászóját az északi, tibeti oldalról.
A Seven Summits-sorozatot (magyarul hét hegycsúcs kihívást) először egy amerikai alpinista és üzletember, Richard Bass teljesítette 1985-ben. A kihívás lényege feljutni mindegyik kontinens legmagasabb pontjára – ez klasszikus értelmezésben a Mount Everest (Ázsia legmagasabb pontja, 8848 méter), az Aconcagua (Dél-Amerika, 6962 méter), a Denali (Észak-Amerika, 6194 méter), a Kilimandzsáró (Afrika, 5895 méter), az Elbrusz (Európa és Ázsia határa, 5642 méter), a Vinson Massif (Antarktisz, 4892 méter) és a Mount Kosciuszko (Ausztrália, 2228 méter) csúcsait foglalja magába. A Reinhold Messner-féle lista a Kosciuszko helyett az indonéziai Puncak Jaya (Karstensz) 4884 méteres csúcsát tartalmazza.
Neszmélyi Emil ügyvéd 2019-re első magyarként teljesítette a sorozat mindkét verzióját – külön érdekesség, hogy asztmásként, ráadásul ő lett az első magyar, aki a Mount Everestet a nehezebbnek tartott tibeti oldalról mászta meg. Neszmélyi készségesen beszélt a csúcsok nehézségéről, népszerűségéről és a szponzorációról.
„A Seven Summits kihívás nagyszerű ötlet volt Richard Basstól és Reinhold Messnertől. Az egyes hegycsúcsok komplex kihívást jelentenek az expedíciós, szervezési és alkalmazkodási feladatok miatt, a hegyről hegyre eltérő, hatalmas pszichés nyomás pedig komoly kihívássá alakítja a sorozat teljesítését. Eközben a hétköznapi életben is helyt kell állnia a mászóknakˮ – kezdi a sorozat bemutatását Neszmélyi.
Valószínűleg nehéz olyan elvetemült lelket találni, aki a sorozatot földünk legmagasabb csúcsával, a Mount Everesttel kezdené. Ez jellemzően fordítva szokott történni: a többi csúcs teljesítése ideális esetben tökéletes testi és lelki felkészülést jelenthet az Everestre.
„Miközben a csúcsok miatt a világ összes földrészére – még az Antarktiszra is – eljuthat az ember, az Everest előtt egyúttal igen értékes tapasztalatokat szerez, hiszen eleinte a magaslati hatásokkal találkozik újdonságként, majd az egyre komolyabb mászások egyre komolyabb felszereléseket kívánnak, és egyre zordabb körülmények között találja magát az ember, amíg végül készen állhat a halálzóna teljesítésére, ami a 8000 méter fölötti tartományt jelenti az Everesten. Bár én az Everestet második hegyként teljesítettem a sorozatban, az itt említett fokozatosság fontossága számomra is megmutatkozott. A sorozat könnyebb hegyeihez nem árt, ha egy félmaratont valaki két és fél órán belül teljesíteni tud a felkészülés részeként. Ha erre képes az ember, akkor már nem az állóképességén fog múlni a siker az ausztrál Kosciuszkón, az indonéz Karstenszen vagy az afrikai Kilimandzsárónˮ – vélekedik Neszmélyi. Szerinte az észak-amerikai Denali, valamint a Mount Everest már egészen más tészta, úgy véli, egyértelműen ez a két hegy a legnehezebb a sorozatban.
„Ha valaki biztosra akar menni, akkor az alaszkai Denali és az Everest mászásához már úgy érkezik, hogy egy maratoni futást 5 óránál jobb idővel teljesíteni képes. Ez a két hegy a legnehezebb és egyúttal a legveszélyesebb is a sorozatban.ˮ
Nem mondunk újdonságot azzal, hogy az ilyen komoly mászások esetében kulcsfontosságú a nagyon magas szintű felkészülés. Ez elsősorban kitartást igénylő sportok (főleg futás és úszás) rendszeres gyakorlását, a legideálisabb esetben félmaratonok és maratonok teljesítését jelenti.
„Abban hiszek, hogy a hosszú távú állóképesség mellett funkcionális edzésekkel lehet a legjobban készülni szabadtéri, atlétikai és edzőtermi körülmények között, heti 4–6 edzéssel. Én asztmásként négy éven át egy olimpiai felkészülést hajtottam végre az Everest-expedícióm előtt. Tehát az, hogy milyen nagy sportteljesítmény végigcsinálni a Seven Summits-sorozatot, azon is múlik, ki mennyire veszi komolyan a felkészülést. Nem szabad elfelejteni, hogy az Everesten a csúcs elérésénél van egy fontosabb dolog, ami a túlélésˮ – fogalmazott Neszmélyi Emil.
A Mount Everest földünk leghíresebb csúcsa, de különösen nagy médiafigyelmet jobbára csak a tragédiák esetén kap. A koronavírus-járvány miatt a 2020-as szezon az Everesten teljes egészében elmaradt (csak egy nagyobb kínai kutatócsoport kapott engedélyt a csúcsmászásra, akik a hegy pontos magasságát mentek meghatározni), viszont az egy évvel korábbi, 2019-es szezon rekordot hozott a próbálkozók számát tekintve.
A Himalájai Adatbázis kimutatása szerint 2019-ben 1136 kiadott mászóengedélyre 876 sikeres mászás jutott az Everesten, a csúcsra jutók háromnegyede a népszerűbb, nepáli oldalról ért fel a csúcsra. A 2019-es szezonban összesen 11-en vesztették életüket a hegyen, mindannyian kereskedelmi expedíciók tagjai voltak. Közülük négyen (egyéb szövődményekkel együtt hatan) azért haltak meg, mert a „forgalmi dugóbanˮ veszélyesen sok időt töltöttek el a 8000 méter feletti halálzónában. „A csúcs elérése csak jutalom, ezért a felkészülést érdemes halálosan komolyan venni, mert mindenkit hazavár a családja, és ha csak a bajban derül ki, hogy jobb lett volna alaposabban felkészülni, akkor már késő. Vannak, akik kellő felkészülés nélkül vágnak neki a legnagyobb hegynek, ahol ott helyben, a két hónapos expedíció alatt remélik megszerezni az alkalmasságot, ami egyszerűen lehetetlen. Ők az életükkel fizethetnek mindezértˮ – fogalmazott Neszmélyi.
A Mount Everest megmászása finoman szólva sem olcsó mulatság: jelenleg maga a mászóengedély megszerzése nem kevesebb mint 11 ezer dollárba kerül. A nepáli kormány 2019-ben 35 ezer dolláros irányadó összegben szabta meg a cégek számára a kalauzolás díját (itt azokat a kereskedelmi cégeket értjük, amelyek vezetőt, teherhordókat és akár felszerelést is biztosítanak az ügyfeleknek egy adott összegért cserébe). A hazai, nepáli cégek általában 40 ezer dollár körüli összeget kérnek egy személyre, míg a külföldi cégek, amelyek általában egy sokat tapasztalt Everest-veterán gondjaira bízzák a klienseket, akár 60 ezer dollárt is elkérhetnek a vezetésért. Ezek az összegek jelentősen változhatnak attól függően, hogy pontosan milyen szolgáltatásokat tartalmaz egy csomag – a lényeg, hogy egy kaland a világ legmagasabb hegyén akár hat számjegyű összegbe fájhat a vállalkozóknak. A magas összeg azonban, úgy tűnik, nem riasztja el az érdeklődőket. A nepáli kormánynak több terve is van arra vonatkozóan, hogy miként korlátozza az Everest-mászók számát (az egyik ilyen terv, hogy az Everest-mászóengedély megszerzéséhez egyéb csúcsok megmászása lenne a kritérium), de ezek mindegyike egyelőre nem több puszta tervnél.
A Seven Summits-sorozat további hegycsúcsaiért is mélyen a zsebébe kell nyúlnia a próbálkozónak: a második legköltségesebb csúcsnak az antarktiszi Vinson Massifot tartják, egy komplett expedícióért a legtöbb cég 30-40 ezer dollár körüli összeget kér, de egy szervezett Denali-mászás is 8-10 ezer dollárba fájhat.
A Mount Everesten a nepáli (délkeleti) oldal a klasszikus, egyben legnépszerűbb út, de ezen kívül több útvonal is létezik, a hegyet a kínai oldalról is teljesíteni lehet. „Észak felől, a tibeti oldalon továbbra is csupán 300-320 mászóengedély talál gazdára évente, többet nem is adnak ki a kínai hatóságok. Ebből a számból 200-250 ember képes csúcsot támadni. Ott tehát nincs zsúfoltság. Cserébe viszont meredekebb a terep, nyolcezer méter fölött a sziklamászás is gyakori, tehát ez a nehezebb út. Nem látok abban problémát, hogy sokan át akarják élni azt, hogy milyen érzés feljutni a világ tetejére, hiszen a végelszámolásnál a szerzett élményeink a legfontosabbak, nem pedig az, hogy milyen anyagi gazdagságot hagyunk majd az utódainkra, amiért esetleg elmulasztunk tartalmas életet élni. Viszont sokan az élmények árát – ami a hosszas, alapos, borzasztóan nehéz felkészülés – már nem akarják megfizetni, és az Everestre mennek felkészületlenül, és így a csúcsmászás tekintetében alkalmatlanul. Sokan közülük feladják, de vannak, akik nem, ezért kéz- és lábujjaik lefagynak, vagy épp az orruk fagy le, de van, aki nem éli túl a felelőtlen vállalását.ˮ
Kétségtelen, hogy az Everest megmászásának óriási reklámértéke van – már egy tervezési fázisban lévő expedícióra is könnyebben felfigyel a média, mint bármelyik kevésbé ismert csúcs sikeres megmászására. Az Everest-expedíciók által megkövetelt dollár-tízezrek nyilvánvalóan a legszélsőségesebb példának számítanak a mászás világában. A szponzorok számára a világ legmagasabb hegyére vezetett expedíciók a legvonzóbbak, de ez persze nem jelenti azt, hogy könnyen összejön a pénz egy Everest-expedícióra, és hiába viszonylag népszerű például a többi nyolcezres is, egy kevésbé ismert csúcsra már nagyságrendekkel nagyobb kihívás anyagi támogatást szerezni.
Szponzorokat találni mindig nehéz feladat, elég csak felhozni a nepáli Nirmal Purja esetét, aki 2019-ben döbbenetes rekordot állított be azzal, hogy nem egész hét hónap leforgása alatt feljutott mind a tizennégy 8000 méternél magasabb csúcsra – az óriási médiafigyelem ellenére Purjának az utolsó néhány csúcsnál anyagi és logisztikai gondjai is voltak.
Ami a Seven Summits-sorozatot illeti, az ismertsége segít a szponzorkeresésben, viszont ez nem jelenti azt, hogy könnyen házhoz áll a szükséges pénz az expedíciókhoz. „Ezt a sorozatot a legtöbbször olyan emberek másszák, akiknek ugyan van versenysportos előéletük, de civil foglalkozás mellett készülnek és teljesítenek. Ezért nagy figyelmet tudnak elérni a közvélemény részéről, mert ezek a mászók – így magam is – az »egy közülünk« kategóriába tartoznak a nagyközönség szemében – tehát nem a csodálni való profi hegymászó-szintet képviselik. A Seven Summits-mászók nem a mászásból élnek, még ha professzionális felkészültségi szintet is kell képviselniük a legnehezebb hegyek teljesítése alkalmával. Pont a közvélemény számára az ilyen emberek különleges reklámértékkel bírnak, mert mindezek miatt nagyobb a teljesítményük hatása a társadalom többségére a motivációs és a reklámlehetőségek oldaláról tekintve is, mint egy olyan – vitathatatlanul nehezebb – teljesítmény esetén, mint oxigénpalack nélkül elérni egy kevésbé ismert nyolcezrest, amelynek neve nincs a köztudatban.ˮ
Korábban lapunknak adott interjújában Urbanics Áron, a magyar sziklamászás egyik legismertebb alakja szót ejtett azokról a mászókról, akik a nyolcezres expedíciókat a sportág csúcsaként állítják be. Elmondta, ezek a személyek azzal, ahogy eladják magukat, tönkreteszik mások szponzorkeresési kilátásait. Neszmélyi ellenben úgy fogalmazott, a szponzorok számára egyébként is az a legfontosabb, hogy az általuk reklámozott szolgáltatás vagy termék híre és pozitív üzenete minél szélesebb körbe jusson el, tehát ez egy törvényszerűség. „E téren farkastörvények uralkodnak, amely kapcsán sajnálkozni lehet, de az nem fogja megváltoztatni a szponzorok gondolkodását.ˮ
Neszmélyi elismerte, hogy vannak még nagyobb teljesítmények ebben a műfajban és más mászási műfajokban is, de ha ezek nem vonzzák tömegek figyelmét, akkor egyszerűen nem lesz elegendő a reklámértékük.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
