Derült égből villámcsapásként érte a felvidéki magyarságot a hír, hogy az ország déli régióiban levő kórházakat is le akarják minősíteni, és afféle elfekvők lennének belőlük. Tennék ezt akkor, amikor futószalagon fogynak a szakrendelések, a szakorvosok, a nővérek hiánya már szinte pótolhatatlan. Ha a kormány újabb remek ötlete valósággá válik, egy-egy gömöri, nógrádi zsákfaluból esélye sem lesz a mentőnek elzötyögni a kórházba a beteggel, mert az a kalandos utazás közben visszaadja lelkét a teremtőnek.
Történik mindez akkor, amikor a legnagyobb kormánypárt a kisebbségvédelem halaszthatatlan korszellemének akarva megfelelni határozatot készül beterjeszteni a parlamentbe, mert mégiscsak botrány, hogy mennyire el vannak hanyagolva a kisebbségek. Kisebbség alatt értelemszerűen a nemi kisebbségeket kell érteni, akiknek a szivárványos zászlóit futószalagon gyártják Brüsszelben.
Megint egy „reform” tehát, újra egy nagyszerű, agyafúrtan átgondolatlan gondolat, ami amúgy sem megy ritkaságszámba a szlovák kormány(ok) részéről. Töpreng az ember az indokokat hallva: kevés az orvos. Spórolni kell. Sokba vannak a kórházak. (A világ más tájain talán nem?)
Mert paraszti ésszel gondolkodva egyetlen megoldás van: ha kevés az orvos, több kell belőlük. Ha elfutnak nyugatra, meg kell fizetni őket. Mert mégiscsak botrány, hogy például a rimaszombati kórházban vagy tizenkét osztály szűnne meg, ha ez az inkompetens, agyalágyult terv megvalósulna. (Cikkünk a lapban.)
És ez csak hab a tortán. Jut eszébe az embernek számtalan, a déli régiók rovására kiagyalt terv és mindennapi gyakorlat. Az önkormányzatiságra mért legnagyobb csapásról, a falvak összevonásáról, az iskolák bezárásáról, a középiskolába felvehető diákok kvótáiról, az elmaradó fejlesztésekről, a lepukkant infrastruktúráról, a déli autópályáról. (Valamikor réges-régen egy Slota nevű, balkonról pisáló hazafi pálinkagőzösen azt ordibálta, nem kell délre autópálya. Nem is lett, kivéve a Csallóközt, ahová majd özönölhet a nép északról számolatlanul, miközben Pozsony ugyanúgy eldugulva fuldokol. A nagy mű, a Dunaszerdahely előtt a semmibe futó gyorsforgalmi meg egyelőre kong az ürességtől.)
Egyszóval se kórházak, se autópálya, se befektetés, s mint kiderült a járvány közepén: se oltás. Csak módjával. Határzár annál inkább. Se pénz, se posztó. Se államtitkárok, akiket egyik napról a másikra el lehet csapni, mert kell a hely a haveroknak. Ez jár nekünk az adóinkért cserébe. Maszlagok, előszobáztatás, megalázás minden sarkon. Üres, már a kimondás pillanatában sem komolyan gondolt ígéretek holmi Csemadok-finanszírozásról. És szinte mindegy, ki van kormányon, ki van ellenzékben, bejutunk-e és mire jutunk be koalícióba, ellenzékbe, szlovák pártok zsebébe díszzsebkendőnek, a harmincéves mérlegünk kiábrándító.
Nem csoda, ha mostanában elharapózott az önmarcangolás és a bűnbakkeresés, a ruhaszaggatás és a melldöngetés, amely mögött legtöbbször sunyi szándék lapul. A mindenkit eltakarítani szándékozók óbégatása. (Természetesen kivéve őket.) Csak egyet nem óhajtunk: megkérdezni a közösséget, hogy mit is szeretne. És amit ő szeretne, azt kellene képviselnünk, tetszik, nem tetszik, alázattal és sok munkával. De főleg tervekkel, mert azt már mindenki tudja, hány bajunk van és hány sebből vérzünk, de másnap már odaállunk az asztalról lepotyogó morzsáért kapkodni, és onnantól mit nekünk jövő.
Parlamenti képviselet vagy közösségi erő? Erkölcsi tartás vagy sunyi lapulás? Elvi politizálás vagy alkupozíciók hajkurászása? Emlékszik még valaki arra, hogy a rendszerváltás előtt meghátrálásra tudta kényszeríteni a felvidéki magyarság az iskoláit támadó hatalmat? Pedig akkor még szikrája sem volt a kisebbségi, nemzetiségi, nemzeti, bármilyen közösségi képviseletnek. Nem számolta senki, hogy azon a héten éppen hány százalékot mért a közvéleménykutató, mert jószerivel nem volt mit kutatni.
Egyvalami volt: közakarat, ami most hiánycikk. Talán gerinc is több volt, legalábbis egyenesebb, mert akkor még a nagyobb elnyomás ellenére sem hagyta a felvidéki magyarság, hogy fát vágjanak a hátán. Most legfeljebb a fejszecsapások gyorsulása miatt jajgatunk, ahelyett, hogy végre kimondanánk: autonómia nélkül a saját sírunkat ássuk. De nevezzük bárminek, a terve ott van a fiókban, tessék elővenni!
Megjelent a Magyar7 2021/35.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
