Ficsku Pál tárcája.
Jóanyám mesélte, hogy úgy kétévesen a család elé álltam, és megkérdeztem, mutatványozhatok-e? És mi az a mutatvány? – kérdezte édesanyám. Megszámolom az ujjaimat, mondtam. Kiálltam a szoba közepére, és a jobb kezemmel elkezdtem számolni a bal kezemen levő ujjaimat, a hüvelykujjtól a kisujjig. Egy, keto, három, négy, gondolkodtam egy kicsit, aztán befejeztem, öt. Nevettem. Taps. Tovább nem tudtam. Elkezdtem a bal kezemmel a jobb kezemet, azon is öt ujj volt. A bal és a jobb lábfejemen is. Nevetés. Taps. Mentem tovább. Megszámoltam anya ujjait is, de már untam a számokat, úgyhogy mindegyikre azt mondtam, hogy más, ez is más, ez is más, aztán jött apa, nagymama, nagypapa, és mindegyiknek mindegyik ujja más volt.
Lefekvéskor megkérdeztem anyát, hogy ezekkel az ujjaimmal tanulok meg majd írni is. Azzal kisfiam, válaszolta.
Azóta nagyon vigyázok az ujjaimra.
Nagyjából egyszerre tanultam meg írni és olvasni. Az első szó, amit elolvastam, az IZOM volt.
A tiszafüredi művelődési ház mellett, ahol apám dolgozott, volt a mozi. Az egész községben két neonfeliratos épület volt, az emeletes szövetkezeti áruház, és a mozi, aminek homlokzatán nagy fénylő kockabetűk helyezkedtek el függőlegesen, egymás alatt.
Egyik este mentünk édesanyával édesapához a művházba, aztán meg vacsorázni a Kisvadász étterembe. Álljunk meg, mondtam a mozi neonfelirata előtt. Tudok olvasni, édesanya. És elkezdtem alulról felfele olvasni a betűket. i-z-o-m. Izom, mondtam büszkén. Az is lehet, kaptam a választ. De az van odaírva, duzzogtam sértődötten. Hülye felnőttek! Olvasd csak felülről lefelé, kuncogott anyám. m-o-z-i, olvastam csodálkozva. Na, milyen épület előtt állunk? Izom vagy mozi?
Csodálkoztam, akkor még gyermeki lelkemet nem befolyásolták ontológiai és onkológiai tények. Se a szavak kettős értelmezhetősége, bár itt nem éppen erről volt szó. A Kisvadászban jött a pincér két étlappal. Józsi! Kérünk még egy étlapot. A fiam már tud olvasni – mondta büszkén apám. Józsi csodálkozott, hiszen a szemközti óvoda kiscsoportjába jártam, a fiával együtt, de hozta az étlapot. Akkurátusan nézegettem, se izmos, se mozis kaja nem volt rajta. Rántott májat kértem. Mindig azt ettem a Kisvadászban. Nem kellett olvasni tudni hozzá. A következő években, egészen az egyetemig, a megóvott ujjaimmal írtam, kézzel, és könyvből olvastam. Mindez egy mai gyereknek egyenlő lenne egy kivégzéssel.
Első általános iskolás voltam, amikor először találkoztam igazi gépekkel. Korán kezdték a gyermekek szocialista nevelését, a munka és a munkás megbecsülését, nem mintha Tiszafüred teli lett volna kispolgárokkal és tudósokkal, bár háromezernégyszáz éves kultúrát is találtak ott. Gyárlátogatásra mentünk. A lányok a szövőüzembe, mi, fiúk meg a hajó- és darugyárba. A Lóci óriás lesz című verset már elolvasta nekem anya, Küklopszot meg láttam diafilmen, a kisember fölé tornyosuló óriásokat. Csodálkozva néztük a szárazföldön álló toronydarukat, ahogy a vízen levő, félig kész vízidaruk fölé hajlanak, az üzemcsarnokban a hatalmas eszterga- és marógépeket. Én konkrétan éjszaka csillagász szerettem volna lenni, nappal meg fagylaltárus, de mire visszaértünk a suliba, mindenki darus vagy hajóskapitány akart lenni. Otthon sajnálkozva néztem az egyetlen gépünkre, anyám varrógépére.
Tizennyolc évesek lesznek az ikreim. Egyszerűen digitális őskövületnek hívnak. Valóban nem lételemem a „kütyü”, nincs a fülemen állandóan a fejhallgató, ráadásul nem mobilról olvasok, hanem könyvből (bár megjelent egy e-bookom), és az írásaim vázlatait még mindig kézzel írom.
A MédiaMarkton nevelkedett kis lényük nem hiszi el, hogy apa fiatalkorában nem úgy mentek a dolgok, hogy csak besétáltunk az áruházba, vagy éppen webáruházba, és vettünk egy laptopot. Lehet, hogy elhiszik, de nem értik azt a világot, azt, hogy egy egyszerű embernek nem lehetett írógépe, asztali számítógépek pedig nem is léteztek…
Írógépet először apámnál, a művelődési házban láttam. Az egyetlen írógép Baby nénié, a titkárnőé volt. Ott ült az irodában és írógépelt, akárhányszor mentem apához, Baby néni állandóan írógépelt. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Egyszer odamentem hozzá, megállt, én meg elkezdtem simogatni az ujjait. Szép, hosszú, csontos ujjai voltak. Baby néni! Te nem tudsz kézzel írni? Baby néni nevetett, nem értettem a felnőtteket, bárhol voltam és bármit kérdeztem, mindig, mindenhol, mindenki csak nevetett. De, tudok, válaszolta, csak ez így hivatalos. Nem tudtam, mi az a hivatalos, de nagy hülyeségnek tartottam. Gyere, próbáld ki, azzal az ölébe ültetett, új, tiszta lapot fűzött a gépbe, én meg életemben először írógépeltem. Emlékszem, a boci, boci tarkát gépeltem le, megjött Rúzsa néni, az igazgató, ott volt édesapa is, Andor, a segédnépművelő, a dekoratőr srác is, a többiekre nem emlékszem. Miközben gépeltem, olvastam is, tulajdonképpen ezt vehetjük a pályafutásom kezdetének, ez volt az első irodalmi estem. Miután leírógépeltem és felolvastam a verset, kérdést intéztem a közönségemhez, ki tudja azt, hogy ha van írógép, akkor miért nincs olvasógép? Buta felnőttek, ők se tudták a választ. Viszont jutalomból elmentünk a Kisvadászba vacsorázni. Józsi hozta az étlapot, akkurátusan lapozgattam, és rántott májat kértem.
Gyerekkorom és ifjúságom további része írógép nélkül telt el. Kevesen tudják, vagy csak nincs a köztudatban, hogy a hatvanas-hetvenes években szinte csak akkor lehetett írógéphez jutni, ha azt a munkahelyen leselejtezték. Viszont minden gépnek volt azonosító jele, bármilyen „nem hasznos”, „antiszocialista” stb. iratot le lehetett ellenőrizni. Lehetett még ellenőrizetlen, háború előtti gépeket, Remington, Olympia, Continental antik kereskedésekben venni. És voltak a „Nagy Öregek”, akiknek eleve ilyen gépeik voltak, a kilencvenes években még volt szerencsém látni Somlyó György és Juhász Ferenc írógépét a lakásukban. Mind a ketten kézzel írtak.
Nyugodt, kézzel írott életemnek egy esemény vetett véget. Bevezették hozzánk a telefont. Addig egyetlenegy lakásunkban se volt, pedig volt belőle néhány, a nyolc általánost három településen, négy iskolában végeztem el. Miután a szerelők elmentek, apám első mondata ez volt: fiam, ne telefonálj, azért kaptuk, hogy le tudjanak hallgatni engem. Úgy látszik, hogy a kommunikáció másik dimenzióját nem fogom gyakorolni, gondoltam. Amúgyis, összesen három osztálytársam szüleinek volt csak telefonja, velük meg suli után beszéltük meg a dolgokat. Néhány hónap múlva apám egy táskaírógéppel állított haza. Leselejtezték, száz forintért hozhattam haza, mondta. Ha lehet, ne írj rajta, csak gyakrolj, és dobd el, amit írtál, ha meg írsz, ne mutasd meg senkinek. Be tudják azonosítani. Kivettem a táskából az írógépet, Erika márkájú volt. Akkor még nem tudtam, milyen jelentős szerepet fog játszani az életemben.
Az egyetemen kézzel kellett megírni a zárthelyi dolgozatokat. A könyvtárnak volt ugyan egy kis kutatóterme, ahol volt négy asztali számítógép, de én nem tudtam volna mit kezdeni velük, a gimiben ugyanis nem volt még számítástechnika-oktatás. Aztán hirtelen eljött Erika „Aranykora”. Géppel írva kellet beadni a dolgozatokat. És nagyon kevés embernek volt írógépe. Addig feljártak néha hozzám, hogy Erikán megírjanak egy-egy hivatalos levelet (már értettem Baby néni hivatalosságát). Utána meghívtak egy-egy sörre. Most ez a meghívás hivatalossá vált. Rendes kis füzetem volt, amiben vezettem Erika munkarendjét. Pénzt nem fogadtam el, csak ételt-italt. Debrecenben az egyetem melletti Nagyerdőben az Óvigadó volt az egyik törzshelyünk, ott adtam bérbe, és ott is fogadtam vissza az én kis Erikámat. Egy adag csülök magyarosan, parasztburgonyával és ecetes paprikával, egy korsó sör és egy kis unicum volt Erika ára. Hetente kétszer, de volt, hogy háromszor kellett szolgálnia, pihenő nem volt, kivétel, ha nekem volt szükségem rá.
Szép idők voltak. Persze, Erika mellet voltak más csajaim is.
Az „Aranykornak” az vetett véget, hogy véletlenül író lettem. Életem első novellájával díjat nyertem egy pályázaton, kézzel írtam, aztán Erika segített. Budapestre költöztem, természetesen Erikával. Az íráshoz való viszonyom is megváltozott, vettem egy használt számítógépet. Az irodalmi művek tartalmi változása, a kézírás, az írógép és a számítógép viszonyában kezdett el érdekelni. Az én első, kis gépem nem tudott semmit, csak írni lehetett rajta.
A Magyar Rádiónak írtam meséket, esti helyett ún. reggeli meséket. Amikor elmesélem a gyerekeimnek, mindig nevetnek. Szörnyű! Már felnőtt vagyok, lassan öreg, de még mindig nevetnek. Pontosan 3 perc 18 (+/-5) másodpercnek kellett lennie a mesének. Megírtam a szöveget, időre olvastam, aztán leírtam a monitorról papírra, a stúdióban meg beolvastam.
Szép idők voltak. Ma már szétrohadt a Petőfi rádió.
Az ujjaim, a gépek és az irodalom kapcsolata a második könyvemben teljesedett ki. A címe: Élni három nővel (magyar gépmesék).
Egyszerre éltem boldogan három nővel.
Etával: a porszívómmal.
Icával: a sárga, japán fényképezőmmel, Yasicával.
És természetese Erikával, az írógépemmel.
Az idők rohamosan rosszabbodtak. Icát ellopták. Eta már régi volt. Lomtalanítottam. Erika meg elhasználódott, nem akartam megölni, kiraktam az utcasarokra a gyógyszertár mellé. Hátha valaki még meg tudja gyógyítani.
Nem maradt más a régi életemből, csak a püffedt, tömpe ujjaim.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
