Tőketerebes egyáltalán nem olyan romantikus erotikától fülledt hely, mint a 19. század második felének Párizsa, ahol a Montmartre nyilvánosházainak füstjében, vagy a Moulin Rouge csipkés szoknyáinak és harisnyáinak buja libbenésében oldódtak fel a kor vad vágyai.
Egy dolog közös csupán a két városban: a szifilisz. Itt azonban véget is ér az analógia, és átveszi a helyét a nyers, brutális valóság, ami belegyalogol az ember gyomrába. Tőketerebesen, ebben a kelet-szlovákiai kisvárosban ugyanis vélhetően tiniprostituáltak terjesztik a bujakórt – egy helyi orvos szerint vannak köztük 8-10 (!!!) éves kislányok is. Ezt hihetetlen olvasni és leírni is. A helyi roma telep tinédzser lakói, kislányok árulhatják a testüket. Nagyjából annyi euróért, ahány évesek. És nem, ez nem egy zugíró ostoba, elcsépelt, hatásvadász disztópiája, papírkötésben. Nem is egy távol-keleti egzotikus országról terjedő közkeletű szóbeszéd, amire az all-inclusive thaiföldi utazásáról hazatérő Margitkát mindenképpen megkérdeznek kollégái az irodában, hogyaztmondja: „Margitka, és tiniprostikat láttál Bangkokban?“ És erre Margitka belekortyol a lattéjába, és sopánkodva azt feleli: „Jaj, ne is mondd, mindenhol azok voltak, képzelheted…“ Nem. Ez az Európai Unióban történik, a 21. században. A tőketerebesi szifiliszhelyzetet – az országban más város meg sem közelíti az ottani betegségek számát – a helyiek hideg, szinte közömbös nyerseséggel írják le. Mintha a mindennapok valóságának vállrándítással elintézhető része lenne, hogy kislányok, akiknek még Barbie babákkal kellene játszaniuk, felnőtt férfiakkal, olykor nyugdíjasokkal kényszerülnek „játszani“. És mintha az egész egy nyílt titok lenne, csak a rendőrség nem tud semmit. Ők „nem kaptak bejelentést a polgároktól“ arról, hogy fiatalkorúak szexuális szolgáltatást nyújtanak, korábban egy stricit fogtak el, a felnőtteknek meg nem tilos a kurválkodás – mondják. Ha ezeknek a többé-kevésbé hitelesnek tűnő történeteknek csak egy morzsája igaz, akkor óriási a baj. És ilyenkor az embernek eszébe jut, hogy „Szlovákia valaha volt legjobb belügyminisztere“, Robert Kaliňák úgy akar rendet tenni a roma telepeken, hogy statisztikát vezetne a „romabűnözésről“, meg leszereltetné a parabolaantennát a telepi házak tetejéről, ha erre van szükség a neveléshez.
Mintha ez bármin is változtatna, bármit is segítene azokon a csoportokon, amelyek elvadulva, elfeledve, nyakig a sárban élnek ebben a végtelenül elszigetelt nyomorbuborékban, ahol csak legyintenek rájuk, vagy rosszabb esetben beléjük rúgnak. És mintha ez bármilyen fenyegetést is jelentene az elfajzott stricikre, akik gyereklányokat árulnak, és azokra a pedofil senkiháziakra, akik gyereklányokat vesznek, aztán még diszkrét orvosi ellátásban is részesülnek, holott a helyük egy cellában lenne, olyanok között, akik tudják, mi jár annak, aki gyereklányokon éli ki a vágyait.
Ezt az abszurd helyzetet kezelni kell. Azonnal, késlekedés nélkül. És nem erővel vagy szőnyeg alá söpréssel, hanem nagyon mély empátiával és odafigyeléssel. Másképpen semmi, de tényleg semmi sem választja el társadalmunkat a harmadik világtól, hiába tartozunk papíron a világ boldogabbik feléhez.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
