Egy tréfából született Facebook-csoport, amely mára közel százezer férfi közösségévé nőtte ki magát. A Férfisutyorgóban olykor orbitális marhaságok hangzanak el, máskor emberi sorsok, súlyos élethelyzetek és őszinte segélykérések kerülnek elő. És ami talán a legfontosabb: a férfiak nemcsak beszélnek a problémáikról, hanem egymásnak is igyekeznek segíteni.
„Asszonyok, hölgyek nélkül szabadon!”
Ez a rövid, játékos mondat fogadja a Férfisutyorgó Facebook-csoport látogatóit. A név sem éppen a férfiasság hagyományos, komor eszményét idézi. Sutyorgó férfiak? Ugyan már! A férfiak inkább szerelnek, dolgoznak, sportolnak, esetleg világmegváltó vitákat folytatnak egy korsó sör mellett. Legalábbis a közkeletű elképzelés szerint.
A valóság azonban ennél sokkal színesebb.
A Férfisutyorgó ma már több mint 93 ezer tagot számlál. Alapítóját, Balázs Balázst megkérdeztem, hogyan született meg ez a figyelemre méltó közösség.
A válasza meglepett:
„Eredetileg poénból készült a csoport. Hallottam az asszonysutyorgóról a híradóban és gondoltam miért ne lehetne férfisutyorgó is?”
A tréfából aztán valami egészen más lett. Balázs elmondása szerint maga sem számított ekkora érdeklődésre. Ma Magyarország legnagyobb online férfiközösségének tartja a Sutyit.
Az alapítás tehát nem valamiféle társadalomjobbító program része volt. Nem előzte meg szociológiai kutatás, nem készült hozzá mentálhigiénés koncepció. Egyszerűen létrejött egy hely, ahol a férfiak egymás között beszélgethetnek.
És kiderült, hogy nagyon is szeretnének.
Magam is tagja vagyok a csoportnak, és az egyik legérdekesebb tapasztalatom éppen az, milyen sokféle témáról beszélgetünk.
Természetesen előkerülnek a szokásos férfitémák. A humor sem hiányzik, sőt! Néha egy komoly kérdésre is olyan válasz érkezik, hogy az ember percekig nevet rajta. A jóízű ugratás, a szókimondás, az időnkénti hülye szívatás mind hozzátartozik a közösség életéhez.
De van a Sutyinak egy másik arca is.
Találkoztam már párkapcsolati válságban lévő férfiak segélykéréseivel, hajléktalansággal, szerfüggőséggel kapcsolatos bejegyzésekkel. Olyan helyzetekkel, amelyekben egyáltalán nem könnyű segítséget kérni.
És láttam a válaszokat is.
A férfiak képesek komolyan venni egymás baját. Tanácsokat adnak, megosztják a saját tapasztalataikat, biztatnak, együttéreznek. Nem mindig finomkodnak, és nem minden hozzászólás egyformán hasznos. De az őszinte segítő szándék nagyon is jelen van.
Balázs szerint ennek különös jelentősége van:
„A férfiak belső érzéseikről alapból nehezen beszélnek. A férfiak mentális nehézségei tabunak számítanak véleményem szerint. A férfi nem sírhat sztereotípia elképesztően hat ma is a férfi társadalomra.”
Ehhez hozzáteszi, hogy az emberi kapcsolatok is nehezebben működnek. Sok férfinak kevés barátja van, másoknak egyáltalán nincs olyan bizalmasa, akivel megoszthatná a gondjait.
Ilyenkor az online közösség különösen fontossá válhat.
Persze nem minden férfi zárkózott, és nem minden nő beszél könnyen az érzéseiről. De a férfiak egy részének valóban nehézséget jelenthet a sebezhetőség felvállalása. Különösen akkor, ha egész életében azt tanulta, hogy a férfinak mindent egyedül kell megoldania.
A Sutyi egyik értéke éppen az, hogy nem követel meg semmiféle ünnepélyes érzelmi kitárulkozást.
Itt egyszerűen fel lehet tenni egy kérdést.
És valaki talán válaszol.
Balázs egyik gondolatát különösen figyelemre méltónak találtam.
Úgy látja, hogy a férfiak egymás iránti együttérzésének egyik forrása éppen a közösen megtapasztalt zárkózottság.
„Tudjuk, mindannyian tapasztaljuk milyen nehéz férfiként megnyílni, ezért jóval empatikusabbak is vagyunk egymással.”
Érdekes felismerés.
A férfiak érzelmi zárkózottságát többnyire hiányosságként emlegetjük. Olyasvalamiként, amin változtatni kellene. És bizonyos értelemben valóban szükség is lehet a változásra.
De vajon nem lehetséges, hogy a saját nehézségeink megértőbbé is tesznek bennünket mások iránt?
Aki maga is megtapasztalta, milyen nehéz segítséget kérni, talán jobban megbecsüli azt, aki mégis megteszi.
Aki tudja, mennyi bátorság kell ahhoz, hogy egy férfi bevallja a kudarcát, talán kevésbé hajlamos kinevetni érte.
Nem állítom, hogy ez minden férfiközösségre igaz. A férfiak között ugyanúgy létezhet kegyetlenség, közöny és megalázás, mint bárhol másutt. Balázs a női csoportokkal összehasonlítva is erősebbnek érzi a Sutyiban az összefogást, ezt azonban az ő személyes tapasztalataként érdemes értelmeznünk.
A lényeg nem az, hogy a férfiak jobbak lennének a nőknél.
Hanem az, hogy a férfiak között is létezik mély együttérzés, szolidaritás és gondoskodás. És ezt sokkal gyakrabban kellene észrevennünk.
Balázst arról is kérdeztem, milyen történetek érintették meg leginkább.
„Volt aki függőségéből akart szabadulni, volt aki gyerekéért küzdött, vagy épp válás közepén volt. Mind súlyos esetek, és mindannyiszor nagy tisztelettel bántunk velük.”
Ezek már nem könnyed internetes beszélgetések.
Egy függőséggel küzdő ember számára komoly lépés lehet annak kimondása, hogy bajban van. Egy gyermekéért küzdő apa számára sokat jelenthet, ha más apák meghallgatják. Egy válás közepén lévő férfi számára pedig néha az is segítség, ha valaki megérti, milyen veszteségeket él át.
Természetesen egy Facebook-csoport nem helyettesítheti a pszichológust, az addiktológiai ellátást vagy más szakmai segítséget.
De nem is ez a feladata.
A közösség ereje sokszor abban rejlik, hogy az ember nincs teljesen egyedül. Hogy mások is ismernek hasonló élethelyzeteket. Hogy van, aki válaszol, amikor kérdezünk.
És talán abban is, hogy a segítség nem mindig ünnepélyes.
Lehet egy jó tanács, egy személyes történet, egy együttérző mondat. Néha pedig egy jól időzített tréfa, amely legalább néhány pillanatra könnyebbé teszi a terheket.
Persze a humorral is felelősen kell bánnunk. Más dolog együtt nevetni valakivel, és megint más kinevetni őt. Egy támogató közösségben ennek a különbségnek különös jelentősége van.
Balázs válaszában volt egy rész, amely számomra az egész beszélgetés legfontosabb gondolatává vált.
„A legfájdalmasabb érzés azonban az, hogy úgy érzem láthatatlanok vagyunk. Sokszor azt érzem, hogy mi férfiak egyedül vagyunk hagyva a problémáinkkal, nem hallanak és nem látnak minket. Nem látják az érző embert bennünk.”
Érdemes egy kicsit elidőzni ennél.
A férfiaktól sok mindent várunk.
Legyenek megbízhatók, felelősségteljesek, kitartók. Tudjanak helytállni a munkában, a családban, a párkapcsolatban. Legyenek erősek, de ne legyenek érzéketlenek. Legyenek határozottak, de ne legyenek uralkodók. Tudjanak gondoskodni másokról, és közben lehetőleg önmagukkal is boldoguljanak.
Ezek között sok értékes elvárás van.
Csakhogy néha megfeledkezünk arról, hogy az elvárások címzettje is ember.
Olyan ember, aki elfáradhat, elbizonytalanodhat, hibázhat, félhet, szenvedhet. Akinek nemcsak kötelességei, hanem szükségletei is vannak.
A férfi nem csupán a teljesítménye, a hasznossága vagy a társadalmi szerepe.
Ő maga is szeretetre, elfogadásra és együttérzésre méltó ember.
Balázs szavai számomra ezért különösen fontosak. Nem azért, mert minden férfi magára hagyott lenne, vagy mert a nők ne küzdenének hasonló nehézségekkel. Hanem azért, mert egy valóságos, sok férfi által megélt fájdalomra irányítják a figyelmet.
És erre a fájdalomra a Férfisutyorgó a maga módján választ is ad.
Nem nagy társadalmi programokkal, nem hangzatos jelszavakkal.
Hanem azzal, hogy a férfiak egymás felé fordulnak.
Egy közel százezres közösség működtetése nem lehet egyszerű feladat. Különösen akkor, ha a könnyed témák mellett súlyos személyes problémák is megjelennek.
Balázs ezt maga is érzi:
„Éppen ezért én nagyon fontosnak találom a csoportot és óriási felelősséget érzek a tagjainkért.”
Ez a mondat legalább annyit elárul a közösségről, mint a taglétszám.
Mert egy ilyen csoport értékét nem kizárólag az határozza meg, hányan léptek be. Hanem az is, hogyan bánnak egymással az emberek. Mennyire lehet biztonságosan kérdezni, mennyire veszik komolyan a segítségkérést, és képesek-e megőrizni a kötetlen hangulatot anélkül, hogy a bajban lévőket magukra hagynák.
A felelősség persze nem kizárólag az alapítóé és a moderátoroké.
Mindannyiunké, akik hozzászólunk, tanácsot adunk, viccelődünk vagy éppen vitatkozunk.
Hiszen néha nem tudhatjuk, milyen lelkiállapotban olvassa valaki a válaszunkat.
Arra is kíváncsi voltam, milyen jövőt képzel el Balázs a csoport számára.
Nem beszélt nagyszabású tervekről, szervezeti átalakulásról vagy társadalmi mozgalom alapításáról.
Egyszerűen ezt mondta:
„Szeretném ha a csoport olyan maradna amilyen most, kötetlen, támogató.”
És talán ez így van jól.
Nem kell minden értékes közösségnek intézménnyé vagy mozgalommá válnia. Nem kell mindennek külön program, küldetésnyilatkozat vagy ideológia.
Néha az is elegendő, ha létrejön egy hely, ahol az emberek jól érzik magukat, és ahol szükség esetén számíthatnak egymásra.
A Férfisutyorgó számomra ezért több egyszerű Facebook-csoportnál.
Nem azért, mert tökéletes. Nem azért, mert minden hozzászólás bölcs, minden tanács helyes, vagy mert minden tag mindig példásan viselkedik.
Hanem azért, mert a maga hétköznapi, olykor harsány és neveletlen módján megmutat valamit, amiről túl keveset beszélünk.
A férfiak nemcsak versengeni, vitatkozni és teljesíteni képesek. Hanem egymásról gondoskodni is.
Sokat hallunk a férfiak magányáról, a lelki nehézségeikről, az érzelmi elszigeteltségükről. Fontos, hogy ezekről beszéljünk. De legalább ilyen fontos észrevennünk azokat a közösségeket, amelyekben a férfiak már most tesznek valamit egymásért.
A Sutyi története egy tréfával kezdődött.
Aztán sok ezer férfi úgy döntött, hogy jó lesz itt maradni.
Kérdezni, válaszolni, vitatkozni, bolondozni. Néha segítséget kérni. Máskor segítséget adni.
És talán ez az egész történet legszebb tanulsága:
A férfiaknak nem mindig azt kell megtanítani, hogyan beszélgessenek egymással. Néha egyszerűen csak helyet kell adni nekik, ahol ezt megtehetik.
Köszönöm Balázs Balázsnak, hogy létrehozta ezt a közösséget, és hogy megosztotta velem a gondolatait.
És köszönöm a Sutyi tagjainak is, akik nap mint nap megtöltik élettel.
Maradjatok ilyenek, srácok!
És persze a hülyéskedést se hagyjátok abba.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
