Második fejezet
Új kezdet
Ádám ellazította magát. A Velemi úton – egy percre a rendőrségtől – lévő lakásában ült. A keddi, kora reggeli homályban az utcára néző erkély felé fordult, és törökülésbe hajlította a lábát.
Mély levegőt vett, lassan kifújta. Az izmait sorra elképzelte; képzeletének lágy érintése nyomán átmelegedett mindegyik, mert így akarta.
Amikor végzett, egyszerűen várt. Békésen, félig szinte visszaaludva. Hívő volt: keresztény. Megváltójára gondolt, arra, ahogy fény tör elő Jézus szívéből és őt körbeöleli. Fokozódott a melegség érzése a testében, és az élmény kicsit valóban emlékeztetett egy baráti ölelésre.
A telefonja időzítője térítette vissza az éberségbe. Reggel volt: hét óra. Indulnia kellett az új munkaadójához. Erről eszébe jutott, hogy az hogyan vette fel.
Tibornál történt – mióta nem volt munkája, az estéit leginkább ott töltötte. Nem régóta járt ilyen sűrűn hozzá fel: három nap telt el a kilépése óta. Munkajogilag ez számított talán a legrosszabbnak. Azonnal kilépő munkaerőt sehol sem szeretnek alkalmazni. Igaz, Ohr rendőrkapitány jellemzésével a legtöbb helyre fel sem vennék. Ám Ádám mindezzel nem törődött. Huszonnégy életévével, életenergiájával úgy érezte, könnyen vesz bármilyen akadályt.
Akkor este Tibor felesége hozta szóba:
– Miért nem hívjátok fel Petit? Épp keres egy segédet, nem?
Tibor a homlokára csapott és tárcsázott is gyorsan.
A kis konyhában ülték körbe az asztalt, hárman három felől, a negyedik oldalt a fal határolta. A vacsora illata még ott úszott a levegőben – Ádámot is szívesen látták vele.
Hamarosan Ádám tartotta a kezében a telefont.
– Tóth Péter – mutatkozott be a túloldalról a szakember. – Kéményezett már?
Ádám meglepődve húzta fel a szemöldökét.
– Kéményezni, az meg mi?
– Gázkéményeket építeni műanyagból. Esetleg szerelt kéményt vegyes tüzeléshez.
– Nem, még soha. Nem is hallottam ilyesmiről.
Kis csend következett a vonal másik végén.
– Jól van, mindegy, holnap reggel nyolcra el tudna jönni a Rőtivölgyi utcába? Harmincnyolc. Teszünk egy próbát, mert sürgősen kellene segítség.
Így kapott bizalmat Ádám, holott addig nem is tudta, hogy a kéményépítés az külön mesterség. Szeretett bütykölni – bármilyen szerelés biztos menni fog, gondolta.
Az aznap estét azonban nem csak ez tette érdekessé.
– Tudjátok kit láttam Szombathelyen? – kérdezte talányosan Marika, Tibor felesége. Fölötte kék és sárga mázas cseréptálak lógtak a falakról.
A férfiak nemet intettek a fejükkel.
– A kis kedvenceteket.
– Esztert? – kérdezte Ádám. Marika bólintott.
– De az hagyján. Tudjátok, kivel volt ott? Úgyhogy jó lesz, ha vigyázol majd Petiéknél magadra – fordult Ádámhoz. Annak értetlenkedő arcát látva hozzátette: – Az új munkahelyeden. Ugyanis Eszterrel jár. Peti.
Tibor ciccentett a szájával, és a fejét rázta. Megsimította a bajszát.
– Ez a céda mindenkivel kavar? – kérdezte.
Azt már rég kitárgyalták, hogy a rendőrkapitány szeretőjének is kellett lennie. Egyértelmű volt, hogy az miért kedvezett neki olyan látványosan. Azt viszont nem értették, hogy Ádámot miért gyűlölte a nő. Ádám mind ez ideig kerülte, hogy szóba hozza Eszterrel közös múltját.
– Nem hiszem, hogy Peti és az az „utolsó” együtt élnének, de inkább beszéld meg vele, hogy ne előttük találkozzatok, jó? – javasolta Tibor aggódó tekintettel. – Ha a rendőrségtől kirúgatott, innen még könnyebben megteheti.
Így még aznap este újra beszélt Péterrel Ádám. Péter nem örült az ötletnek, bosszúsan közölte, hogy remélte, rögtön bepakolni is segít az autóba Ádám.
– Csak, hogy tudja mi is kell egy szereléshez – indokolta a mester. – Nem is értem, mi a gond a házammal? – kérdezett aztán vissza.
Ádám kínosan hallgatott, csak a szokásos verítékcsík kezdett lefelé kúszni a nyakától a gerince mentén, és a halántékán lefelé. Tibor kérdőn nézett rá, végül intett, hogy Ádám adja oda neki a telefont.
– Peti, van egy kis gond a barátnőd és a srác között, akit ajánlottam. Elég rondán viselkedett vele a korábbi munkahelyén. Majd elmesélem, vagy ő elmondja neked.
Ádám Tibor szavaira úgy kapta fel a fejét, mintha pofon ütötték volna. Péternek mi köze az ő magánjellegű problémáihoz? Tibor viszont amúgy is darázsfészekbe nyúlt, ez látszott rajta. Kényelmetlenül köszörülte a torkát, és zavartan nézett Ádámra, akinek a tekintete láttán még el is vörösödött. Valószínű Péter sem vette szívesen, hogy a barátnőjéről rosszat mondott.
– De, de rendes srác, tűzbe teszem érte a kezem, csak ez a hülye affér… Mindegy is mi, nem bírják egymást a barátnőddel. Kicsi Eszternek hívják, ugye?
Tibor megkönnyebbült arcán látszott, hogy ezúttal végre nem fogott mellé. Határozottan örömmel tette le a készüléket. Fújt egyet, megsimította a bajszát.
– Jól van, nincs mitől tartani, Eszter ugyan ott lakik, de nyolckor már a kapitányságon van. Mióta nyomozó, később kezd egy órával.
Így hát másnap, kedden reggel, Ádám gyorsan öltözött. Azt az elnyűtt munkásnadrágot vette fel, amiben otthon szerelni, festeni, barkácsolni szokott, egy munkás bakanccsal és felülre pedig rojtos nyakú pulóverrel. A Rőtivölgyi utcába gyalogolni sokáig tartott, így időben kellett indulnia.
A még hűvös, de már világos reggel körbeölelte. A Velemi út szélén álló tűlevelűek közt gyenge szellő hozott hideget. A sarkon túl már narancs fényével kelt fel a Nap.
Péter, egy kissé hajlott hátú, középkorú, vékony, alacsony férfi a háza előtt várta. Zöld házban lakott, nagy barna számokkal jelezték: harmincnyolc.
Őszes szakállába túrt, miközben cigarettázott. A közeledő Ádámnak már messziről intett, mikor a közelébe ért, meg is szólította:
– Te vagy Ádám, ugye?
Mikor az bólintott, Péter a saját háta mögé mutatott a hüvelykjével.
– Itt a kocsi beálló mögött áll a garázs, egy fémgarázs. Mindjárt meglátod, ha odébb mész. Már kinyitottam. Műanyag, nyolcvanas cső kellene onnan, méter hosszú. Tudod mi az, hogy nyolcvanas? – nézett minden előítélet nélkül Ádám szemébe. Az bólintott.
– Nyolcvanmilliméteres, gondolom.
Péter bólintott.
– Fehér színű, egyik végén tokkal és gumitömítéssel. Keresd meg, nyolc kell belőle. Elszívom a cigit, aztán jövök és segítek.
Ádám elment a ház bal oldala mellé, ahol egy fémlemez tetőborítású beálló állt. Mögötte nyitott ajtóval egy összeszerelhető garázs ásított vele szemben.
Bent két oldalt polcok sorakoztak, rajtuk különböző méretű és alakú fehér, műanyag idomokkal: kilencvenfokos kanyartól, negyvenötfokos alakútól a huszonöt centis, félméteres és méteres egyenes csőig még sok minden.
A méteres csövek egy papírdobozban sorakoztak, Ádám elkezdett kivenni belőlük nyolcat. Közben Péter is odaért.
– Jól van, ügyesen megtaláltad. Ez itt az egyenes ellenőrző – mutatott egy idomra, amely a legrövidebb csőre hasonlított, de középen egy lecsavarozható kupakot kapott. – Ellenőrző Té, száz per hatvanas csövek, ez itt a nyolcvan per százhuszonötös. Lassan majd megtanulod.
Idomokat vett a kezébe.
– Ami nálad van, azt vidd az autó mellé, ott a zöld Renault Traffic, középre pakolunk be.
Bár Ádám eleinte izgult, sőt aggódott, hogyan fog kezdődni az első napja, Péter nyugodt, türelmes stílusa őt is megnyugtatta. Szerencsére Esztert se látta. Nem szívesen vallotta be magának, de tartott attól a nőtől.
Bepakoltak az autóba, ami egy kisbusz volt gyakorlatilag – hátul, a raktérben a szerszámok foglaltak helyet, középen, a középső üléseken a beépítendő anyagok; csövek és idomok, elől pedig Péter és Ádám ültek.
– Ma Kőszegen fogunk dolgozni, de egész Vas megyébe járok. Vagyis járunk. Hat órában leszel bejelentve, de addig dolgozunk, amíg a munka el nem fogy. Ha kettő előtt hazaérünk, akkor is megkapod a béred, de ha tovább melózunk, akkor sem kapsz többet. Megfelel így?
– Persze, meg is kell, hogy feleljen. Dolgoznom kell – válaszolta Ádám.
Kikanyarodtak a ház elől.
– Amúgy miféle ellentét van közted és Eszti között? – nézett rá Ádámra némi elfojtott ingerültséggel Péter.
Az óvatosan válaszolt.
– Biztos tudni akarod? Nem valami szép történet.
Péter hallgatott, majd a mellette ülő fiatalemberre nézett.
– Ha együtt akarunk dolgozni, jobb, ha tudom. Én nem szóltam rólad semmit Esztinek, nem adtalak ki. De mégis, mi a gond kettőtök közt? Jártatok?
Ádám mély levegőt vett, kifújta.
– Igen. Egy ideig. Nekem elviselhetetlen volt az irányítani akarása. Nekem az tetszik a nőben, ha kedves és simulékony. Eszter nagyon dögös, de… – Ádámnak eszébe jutott, hogy kivel is beszél, így meggondolta, milyen jelzőt használ – nos, nagyon alfalány. Pont ugyanannál a munkáltatónál kötöttünk ki, és, nos, kikezdett velem, de csak azért, hogy bemárthasson a főnökünknél, hogy erőszakoskodtam vele. Erre kirúgtak.
Hallgattak. Érződött, Péter fülét nagyon bántják, amit hallott.
– Hogyhogy kikezdett veled? Ez mit jelent?
Ádám megint megválogatta a szavait, de egyúttal elhatározta, őszinte is lesz.
– Behívott az irodájába, az ölembe ült és megcsókolt. Aztán széttépte az inget magán és sikoltozni kezdett, hogy a főnök bejöjjön. Aztán úgy adta elő, hogy én támadtam neki.
– Megkérdezhetem erről az Esztit is? – nézett keményen Ádám szemébe Péter.
Az állta a tekintetét.
– Nem mondtam volna el, ha nem kérdezel róla. Nem szeretném, ha innen is kitúrna a kedvesed. Azt gondolom, szerintem nagyon könnyen megtehetné. Vagy hallgathatnál miatta, hogy kivel dolgozol együtt. Se veszekedést nem akarok köztetek, se azt, hogy hirtelen munkanélkülivé válljak.
Péter ismét az útra nézett. Felnyögött, megrázta a fejét, végül megvonta a vállát.
– Mikor történt mindez?
Ádám érezte, ismét vékony jégen jár, nem tudhatta mióta vannak együtt Eszter és Péter.
– Úgy egy hónapja – hazudott és lőtt bele találomra a sötétbe. Péter válla leereszkedett, láthatóan ellazult, és kis biccentéssel vette tudomásul a közlést.
– Megjöttünk.
A Munkás utcába kanyarodtak be, nem messzire Péter házától, egy kis zsákutcába a Gyöngyös patak mentén.
A végén egy omladozó vakolatú ház előtt álltak meg.
Ádám halkan felnyögött.
– Ez a Tündi háza.
A főnöke érdeklődve nézett rá.
– Egy cigánycsalád lakik itt. Ismered őket?
Ádám maga elé nézett, majd sóhajtott.
– Igen, elég jól. Nagyon szép a nő, aki itt él, két gyerekkel. A párja börtönben ül. Jártam nála, többször is. Karitászkodom, amikor időm van rá, és ő ismert ügyfele a Karitásznak.
– És? – nézett a volán mögül érdeklődve Péter.
– Hát… közelebbről is ismerem. Nagyon tapadós. Rendes nő, de elképesztően tud ragadni.
– Oké… hát ma mindenesetre itt dolgozunk.
***
A Mai Nők Egyesülete segélyhívó központjában az ügyeletes felvette a megcsörrenő telefont.
– Értem, nem tudok segíteni. Férfiak segélyezésével nem foglalkozunk… Ez nem szexista, egyszerűen az elnyomott nők esélyegyenlősége ezt kívánja meg… Nem tudom, oldja meg, ahogy tudja. Viszont hallásra – azzal letette a telefont.
Fújt egyet – vörös tincse a szemébe lógott, ezt fújta el onnan –, majd az előtte lévő cetlit emelte a szeme elé az asztalról.
„Felhívni! Terhes, bántalmazott nő” – ez állt a papíron. Mögötte egy telefonszám. Beütötte a telefonjába.
– Igen, kedvesem, az emailja miatt keresem. Meséljen, mi történt magával? – hangja telve volt együttérzéssel.
A vonal túlsó oldalán Éva a könnyeivel küzdött. Végre nincsen egyedül! Elmesélte, mi történt vele az elmúlt napokban. Közben az arcán némán folytak a könnycseppek.
– Nem, nincsen itthon, elutazott Ausztriába tárgyalni pár napra. Rettegek, mi lesz, ha hazaér.
– El kell jönnie otthonról. Abban a szerencsés helyzetben van, hogy nyugodtan felkészülhet a távozására. Pakoljon össze, amit tud, nyugodtan merítse le a közös számlájukat, aztán utazzon Szombathelyre. Az Egyedülálló Anyák átmeneti szállásán tudunk adni helyet. Vagyis az önkormányzat adja, de segítünk benne.
Éva megnyugodva, kiegyensúlyozottan folytatta a beszélgetést. Már látszott számára a fény az alagút végén.
– Féltem a kicsimet is, nehogy a stressz, vagy a verés vetélést okozzon. De nincsen baj eddig, úgy tűnik.
A vonal ellenkező végén a segítő hangja megtelt melegséggel.
– Persze, csak a kicsinek ne történjen baja. Jól van, a telefonszámunkat mentse el, amiről hívtam, a Paragvári út hetvenkettő alá kell menni. Autóval jön?
– Igen, van autóm.
– Akkor a GPS odaviszi. Amikor megérkezett, hívjon minket, és az önkéntesünk kimegy segíteni.
Elköszöntek egymástól, a segítő még biztosította Évát, hogy most már jó kezekben van, segíteni fogják.
Éva elpakolt: edényeket, ruhákat, könyveket, a laptopját, a telefonját. Attila még napokig nem jön haza. Hirtelen mindent olyan tisztán látott. Elmegy, majd elválik. A kicsit felneveli egyedül. Szabad és boldog nő lesz ismét.
A falitükör elé lépett, elővette a rúzsát, és ráírta:
„Rossz vagy férjnek és rossz vagy szeretőnek is. Olyan messze megyek tőled, amilyen messze csak tudok. Soha nem találkozunk többet.” Egy méretes fallosszal zárta a közlendőjét.
Fellépett a netre, és a bankjuk oldalára navigált. A jelszót – Attila nem is sejtette – ismerte. Tudta, hogy mikor kell megváltoztatni, és azt is tudta, milyen logika alapján változtatja meg a férje azt. Ezt már egy éve elhatározta, hogy nem hagyja fillér nélkülivé tenni magát. Ha csellel is, de biztosítja, hogy szükség esetén legyen pénze.
Teljesen mégsem ürítette ki a számlát. Nyitott a K&H – nál online egy számlát, és oda utalta az összeg felét. Aztán felállt és kilépett a lakásból.
Kilépett Attila életéből.
Lukácsházánál járt, nagyjából félúton, amikor csörgött a mobilja. Ránézett és szúró érzés nyilallt a gyomrába. A férje volt az.
Nem vette fel, csak előre tekintett. Új telefont kell vennie.
Nagyjából tíz perc elteltével szúrta ki a sebesen közeledő Audit. Nem is gondolkozott: gázt adott. Őrült módjára kerülgette, előzte meg sorra az előtte utazókat. A Gencs utáni vasúti kereszteződésbe szinte berobbant, éppen előzés közben.
Hiába. Az ő kis Volkswagenje nem vehette fel a versenyt Attila autójával. Szombathely előtt, ahol éppen kezdett kialakulni a rendszerint a Shell kútig érő dugó, átvágott a bal oldalra, és sorra húzott el az ő sávjában várakozók mellett. Csak az első lekanyarodóig ne jöjjön szembe senki! – imádkozott.
Az Audi ekkor érte be. Attila belehajtott, Éva autója szinte repült előre, pont, amikor egy autóbusz villogtatva, fékezve jött szembe. Feltűnt a városszéli lekanyarodó, ami a lakónegyedbe vezetett.
Éva nem gondolkodott. Balra rántotta a kormányt és fékezett. Önkéntelenül behunyta a szemét. A Volkswagen két kerékre állt kanyarodás közben, letért az útról, majd visszahuppant négy kerékre és veszélyesen közel ment el egy útszéli kerítéshez. A laza földben éles keréknyomot hagyott, miközben Éva kinyitotta a szemét – úrrá lett az ösztönein – és korrigálta a lelassult autó haladási irányát.
Háta mögött csattanást hallott: Attila már nem tudta követni a kanyarban. A busz közben a leágazáshoz ért, és a nagy, fekete autó fékcsikorgás közepette nekiment.
Éva visszatért az útra, gázt adott, majd jobbra kanyarodott, a Metro és Aldi közötti elvezetőre.
Elfehéredett kézzel markolta a kormányt – ha nem így tesz, aligha tudta volna tartani azt a keze remegésétől. Már messze járt a karamboltól, mire kezdett úrrá lenni zilált idegrendszerén.
Hatalmas kerülővel ment a Paragvári útra. Az elkerülőn teljesen körbement, és Vasszécsény felől jött vissza Szombathelyre. Vezetés közben megnyugodott. Sőt, diadalt érzett: nem hitte volna, hogy így tud vezetni.
Megérkezve nem kellett sokat várnia, mivel már a város határából telefonált a központnak.
A Paragvári út egy hosszú utca volt, sűrű forgalommal. A Kőszeg (illetve Gencsapáti) felőli részén állt a lombhullató fák ágainak árnyékában, az úttól beljebb, a járda mögött az Otthon. Ettől tovább, a város belseje felé, tűlevelű fák álltak két oldalt. A közelben, a szemben lévő oldalon hézagosan lakótelepi házak álltak, amíg a szem ellátott. Magán a Paragvári úton azonban csúcsos fedelű családi házak sorakoztak egészen a Markusowszky kórházig és még azon is túl, a Petőfi útig, amibe beletorkollott az utca. Kicsit lejjebb patika is állt, az Otthontól nem messze, Fehér Sas volt a neve.
Egy piros Clio parkolt le az Otthon mögötti néhány parkolóhely egyikére. Éva tudta, hogy ezzel az autóval jön a segítője.
Az közeledett is: középen elválasztott, hullámos, vállig érő vörös haj, filigrán termet, kötött pulóver, farmernadrág felhajtott szárral – így maradt meg Éva emlékezetében később is. Pár méterre megállt, felvont szemöldökkel, megrökönyödve.
– Minden rendben? – kérdezte Évától.
Az szőke tincseihez nyúlt, és kissé még idegesen bólogatott.
– A férjem váratlanul hazaért, és a Metro-ig üldözött.
A vörös nő füttyentett.
– Autósüldözés? Igazi?
Éva kifújta a levegőt. Már megnyugodott.
– Igen – még egy gyors mosolyt is küldött a vörös nő felé. „Vajon Attila megsérült? Baj, ha igen?” – futott át Éva agyán.
Kezet ráztak.
– Zsuzsi vagyok, Molnár Zsuzsi – mutatkozott be a vörös nő.
Éva gondolatai közben elkalandoztak. Látta a szocreál stílusú Otthont és azon tűnődött, ő nem akar itt maradni, van pénze, kivesz egy szép lakást, a forgalomtól távol, amerre Attila talán sosem jár.
Miután Éva elmondta, mit akar, Zsuzsi vállat vont.
– Jó ötletnek tartom, mert ha utánad jönne, és minden barom megpróbálja visszaszerezni a tulajdonának tekintett nőt, nos, itt fog keresni először. Ha egy nyugodt részen van albérleted, akkor ott könnyen elbújhatsz. Elviszlek ingatlanoshoz, aki foglalkozik albérletekkel is.
Szerencséjük volt. Estére Éva már egy, a Szombathely túlsó felén lévő lakónegyedben találta magát, a II. János Pál pápa úton, ahol egy családi házat bérelt teljes felszereléssel, havi kétszázötvenért. Úgy számolta, egy éve van jól fizető munkát találni, addig kitart a pénze.
Bezárta az ajtókat, forró vizet engedett a kádba és beszállva elgondolkodott. Szinte érezte, ahogy az elmúlt napok félelme, feszültsége távozik belőle. A hasára tette a kezét.
Túléli, a kicsiért is, fogadta meg.
Lassan elterelődtek a gondolatai. Pár óra alatt új embereket ismert meg, új környéken élt. Úgy érezte magát, mint a madárka, amely előtt a ketrecajtó és az ablak egyszerre nyílik ki, és a mindig vadászó macskát is kijátszotta. Egyszerre csak kint volt a közegében, a levegőben, és a rabságának a körülményei olyan messzire távolodtak mögötte, amit korábban soha nem hitt volna.
Elszunnyadt a kádban, és amikor felriadt, új vizet engedett magának.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
