November 30-án délelőtt a Szentatya folytatta a megkülönböztetésről szóló katekézissorozatát. Ezúttal az igazi, valódi vigasztalásról elmélkedett, ez a fajta vigasztalás jelzi azt, hogy jó úton járunk, hogy Isten akarata szerint cselekszünk.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk gondolkodásunkat a megkülönböztetésről, különösen a „vigasztalásnak” nevezett lelki tapasztalatról, melyről a múlt szerdán beszéltünk, és feltesszük magunknak a kérdést: hogyan ismerhetjük fel az igazi vigasztalást? Ez nagyon fontos kérdés a jó megkülönböztetéshez, hogy ne tévedjünk igazi javunk keresése közben.
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak egyik bekezdésében találunk néhány kritériumot. „Ha a kezdet, a közép és a vég mind jó és a teljes jóra irányul – mondja Szent Ignác –, akkor ez a jó angyal jele. Ha azonban a gondolatok lefolyása valamilyen rossz vagy figyelmet elvonó dologban végződik, vagy kevésbé jóban, mint amit a lélek azelőtt cselekedni szándékozott, vagy ha gyengíti, nyugtalanítja vagy megzavarja a lelket, és megfosztja korábban meglévő békéjétől, csendjétől és nyugalmától, akkor ez világos jele annak, hogy a gonosz szellemtől, előrehaladásunk és örök üdvösségünk ellenségétől származik” (333. pont). Így igaz: van igazi vigasztalás, de vannak olyan vigasztalások is, amelyek nem igazak. Ezért jól meg kell értenünk, hogyan megy végbe a vigasztalás: hogyan zajlik, és hová vezet? Ha olyan dologhoz vezet, ami kevésbé működik, ami nem jó, akkor a vigasztalás nem igazi, mondhatni „hamis” vigasztalás, álvigasztalás.
Szent Ignác szavai értékes útmutatások, melyek megérdemelnek egy-egy rövid magyarázatot. Mit jelent az, hogy a kezdet a jóra irányul, ahogyan Szent Ignác mondja a helyes vigasztalásról? Például az imádkozás gondolata foglalkoztat, és észreveszem, hogy ezt az Úr iránti és a felebarát iránti szeretet kíséri, és nagylelkű, szeretetet kifejező gesztusoka késztet: ez jó kezdet. De előfordulhat, hogy ez a gondolat azért ötlött fel bennem, hogy elkerüljek egy munkát vagy egy rám bízott feladatot: akárhányszor csak mosogatnom vagy takarítanom kell, nagy késztetést érzek arra, hogy imádkozni kezdjek! Ez történik a kolostorokban. Az imádság azonban nem menekülés a feladataink elől, épp ellenkezőleg, segítség ahhoz, hogy megvalósítsuk azt a jót, amire itt és most hivatottak vagyunk. Ennyit a kezdettel kapcsolatban.
Aztán itt van a közép: Szent Ignác azt mondta, hogy kezdetnek, a középnek és a végnek jónak kell lennie. A kezdet a következő: kedvem támad imádkozni, hogy ne mosogassak el. Menj, először mosogass el, aztán menj, és imádkozz! Aztán itt van a közép, vagyis az, ami ezután következik, ami ezt a gondolatot követi. Az előző példánál maradva, ha imádkozni kezdek, és – mint a példabeszédben szereplő farizeus (vö. Lk 18,9–14) – hajlamos vagyok az öntetszelgésre és mások megvetésére, esetleg neheztelve és rosszkedvűen, akkor ezek annak jelei, hogy a gonosz lélek ezt a gondolatot kulcsként használta, hogy belépjen a szívembe és átadja nekem érzéseit. Ha imádkozni megyek, és eszembe jut a hírhedt farizeus – „Köszönöm, Uram, hogy én imádkozom, és nem vagyok olyan, mint a többi ember, akik nem keresnek téged, nem imádkoznak” –, akkor annak az imának rossz vége lesz. Az imádkozásnak ez a vigasztalása az, hogy pávaként érezzük magunkat Isten előtt. És ez az a közép, ami nem működik.
És aztán ott a vég: a kezdet, a közép és a vég. A vég olyan szempont, amellyel már találkoztunk, nevezetesen: hová visz egy gondolat? Például, hová visz az imádkozás gondolata. Például előfordulhat, hogy teljesen elköteleződöm egy szép és dicséretes munka mellett, de ez arra késztet, hogy abbahagyjam az imádkozást, mert annyi mindennel el vagyok foglalva, egyre agresszívebb és ingerültebb leszek, úgy érzem, minden rajtam múlik, sőt az Istenbe vetett hitemet is elveszítem. Itt nyilvánvalóan a rossz szellem hatása érvényesül. Elkezdek imádkozni, aztán az imában úgy érzem, hogy mindenható vagyok, hogy mindennek az én kezemben kell lennie, mert én vagyok az egyetlen, aki képes előrevinni a dolgokat: nyilvánvalóan itt nincs jó szellem. Jól meg kell vizsgálnunk érzéseink alakulását, a jó érzések, a vigasztalás alakulását, amikor tenni akarok valamit. Milyen a kezdet, milyen a közép, és milyen a vég?
Az ellenség stílusa – amikor ellenségről beszélünk, akkor az ördögről beszélünk, mert az ördög létezik, jelen van! –, mint tudjuk, az, hogy álnokul, álcázott módon mutatkozik meg: azzal kezdi, ami a legkedvesebb számunkra, és aztán apránként vonz magához: a rossz rejtőzve lép be, anélkül, hogy az ember észrevenné. És idővel a kedvesség keménységgé válik: ez a gondolat leleplezi magát, megmutatja, mi is valójában.
Ezért fontos gondolataink eredetének és igazságának türelmes, de nélkülözhetetlen megvizsgálása; ez felhívás arra, hogy tanuljunk a tapasztalatból, abból, ami velünk történik, hogy ne ismételjük meg ugyanazokat a hibákat. Minél jobban ismerjük magunkat, annál jobban érzékeljük, hol lép be a rossz szellem, észrevesszük a belépési „jelszavait”, szívünk bejárati ajtajait, vagyis azokat a pontokat, amelyekre a legérzékenyebbek vagyunk, s amelyekre a jövőben oda kell figyelnünk. Mindannyiunknak megvannak a legérzékenyebb pontjai, személyiségünk leggyengébb oldalai: és a gonosz szellem onnan hatol be, és visz bennünket rossz útra, vagy térít le a helyes útról. Megyek imádkozni, de elvon az imádságtól.
A példákat tetszés szerint lehetne szaporítani, ha végiggondoljuk napjainkat. Ezért olyan fontos a napi lelkiismeret-vizsgálat: mielőtt befejezzük a napot, álljunk meg egy kicsit! Mi történt? Nem az újságokban, nem az életben: mi történt a szívemben? Figyelmes volt a szívem? Fejlődött? Minden átrobogott rajta a tudtomon kívül? Mi történt a szívemben? Fontos ez a vizsgálat, az élet egy bizonyos nézőpontból való áttekintésének értékes erőfeszítése. Fontos észrevenni, mi történik, ez annak a jele, hogy Isten kegyelme munkálkodik bennünk, és segít növekedni szabadságban és tudatosságban. Nem vagyunk egyedül: a Szentlélek van velünk. Lássuk, hogyan alakultak a dolgok!
Az igazi vigasztalás egyfajta megerősítése annak, hogy azt tesszük, amit Isten akar tőlünk, hogy az ő útjain járunk, vagyis az élet, az öröm, a békesség útján. A megkülönböztetés ugyanis nem egyszerűen arról szól, hogy mi a jó vagy a lehető legnagyobb jó, hanem arról, hogy mi a jó nekem itt és most: itt kell fejlődnöm, határt szabva más, vonzó, de valószerűtlen ajánlatoknak, hogy ne tévedjünk az igazi jó keresésében.
Testvéreim, meg kell értenünk, egyre jobban meg kell értenünk, mi zajlik a szívünkben. S ehhez szükségünk van a lelkiismeret-vizsgálatra, hogy lássuk, mi történt ma. „Ma ott mérgelődtem, nem csináltam meg azt…”: de miért? A miérteken túllépve ezeknek a hibáknak a gyökerét kell keresni. „Ma boldog voltam, de unatkoztam, mert segítenem kellett annak az embernek, de a végén teljesnek éreztem magam, úgy éreztem, hogy ez a segítség teljessé tett”: itt jelen van a Szentlélek. Tanuljunk meg olvasni szívünk könyvében, tanuljuk meg áttekinteni, mi történt a nap folyamán! Tegyétek meg, csak két perc, jót fog tenni nektek, biztosítlak benneteket róla!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
