Június 30-án délelőtt a Szentatya második katekézisét tartotta meg a Galatáknak írt levélről. Ezúttal Pál apostol hivatásáról elmélkedett, hangsúlyozta hogy Pál életében Isten hozott gyökeres változást, és ez hitelesíti az ő apostoli tevékenyégét a galaták között is.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Testvéreim, jó napot kívánok!
Minden alkalommal egy kicsit mélyebbre hatolunk a Galatáknak írt levélbe. Láttuk, hogy ezek a keresztények konfliktusba kerültek egymással, nem értenek egyet abban, hogyan kell megélni a hitet. Pál apostol azzal kezdi levelét, hogy emlékezteti őket korábbi kapcsolatukra, az egymástól való távollétük miatti kellemetlenségre és a mindannyiuk iránt érzett változatlan szeretetére. Nem mulasztja el azonban hangsúlyozni aggódását azért, hogy a galaták a helyes úton járjanak: ez egy apa aggódása, aki a közösségeket világra hozta a hitben. Szándéka teljesen világos:
Ez a kezdeti teendő: megerősíteni az evangélium újdonságát, melyet a galaták az apostoltól kaptak.
Azonnal felfedezzük, hogy Pál mélyen ismeri Krisztus misztériumát. Már levelének elejétől nem követi azokat az alantas érveléseket, amelyeket az őt becsmérlők használnak. Az apostol „magasba emelkedik”, és nekünk is jelzi, hogyan viselkedjünk, ha konfliktusok keletkeznek a közösségben. Valójában csak a levél vége felé válik világossá, hogy a kiváltott diatribé fő témája a körülmetélés, tehát a legfőbb zsidó hagyomány. Pál úgy dönt, hogy mélyebbre megy, mert a tét az evangélium igazsága és a keresztények szabadsága, mely annak szerves részét képezi. Nem áll meg a problémák, a konfliktusok felszínénél, ahogyan mi gyakran hajlamosak vagyunk rá, hogy azonnal megoldást találjunk, s azzal hitegessük magunkat, hogy kompromisszummal mindnyájan egyetértésre jutunk. Pál szereti Jézust, és tudja, hogy Jézus nem kompromisszumok szülte Istenember. Az evangélium nem így működik, és az apostol a nagyobb kihívást jelentő utat választotta. Így ír: „Vajon most emberek jóváhagyását keresem vagy Istenét?” Nem törekszik arra, hogy mindenkivel békét kössön. Így folytatja: „Vagy emberek tetszését keresem? Ha még mindig emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája” (Gal 1,10).
Először is Pál kötelességének érzi emlékeztetni a galatákat arra, hogy nem a saját érdemei, hanem Isten meghívása miatt igazi apostol. Ő maga meséli el meghívásának és megtérésének történetét, amely egybeesett a feltámadt Krisztus megjelenésével a damaszkuszi úton (vö. ApCsel 9,1–9). Érdekes, amit az ezen eseményt megelőző életéről mond: „Könyörtelenül üldöztem Isten egyházát és a romlására törtem. A zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert kitartó követője voltam atyáim hagyományainak” (Gal 1,13–14). Pál ki meri mondani, hogy mindenkit felülmúlt a judaizmusban, igazi buzgó farizeus volt, „feddhetetlen a törvény megtartásából származó igaz voltot illetően” (Fil 3,6). Kétszer is hangsúlyozza, hogy ő az „atyák hagyományainak” védelmezője és a „törvény meggyőződéses támogatója” volt. Ez Pál története.
Egyrészt erősen hangsúlyozza, hogy kegyetlenül üldözte az Egyházat, s hogy „istenkáromló, másokat üldöző és erőszakos ember” volt (1Tim 1,13) – nem spórol a jelzőkkel: ő maga jellemzi így magát –, másrészt kiemeli Isten iránta tanúsított irgalmasságát, amely egy mindenki által jól ismert gyökeres átalakulás megéléséhez vezetett. Azt írja: „Júdea keresztény gyülekezetei személyesen nem ismertek engem; egyre csak ezt hallották: »Aki egykor üldözött minket, most azt a hitet hirdeti, amelynek egykor a pusztulására tört«” (Gal 1,22–23).
a keresztények üldözőjéből – mert nem tartották be a hagyományokat és a törvényt – apostollá lett, meghívást kapott, hogy hirdesse Jézus Krisztus evangéliumát. Látjuk, hogy Pál szabad: szabad arra, hogy hirdesse az evangéliumot, és szabad arra is, hogy megvallja bűneit. „Ilyen voltam”: az igazság az, ami megadja a szív szabadságát, az Isten szerinti szabadságot.
Visszagondolva erre a történetre, Pál tele van csodálattal és hálával. Mintha azt akarná mondani a galatáknak, hogy ő bármi más lehetett volna, csak apostol nem. Gyermekkorától fogva a mózesi törvény feddhetetlen megtartására nevelték, és a körülmények arra késztették, hogy Krisztus tanítványai ellen harcoljon. Csakhogy valami váratlan dolog történt: Isten – az ő kegyelmével – kinyilatkoztatta neki meghalt és feltámadt Fiát, hogy az ő hirdetőjévé váljon a pogányok között (vö. Gal 1,15–16).
Milyen kifürkészhetetlenek az Úr útjai! Ez nap mint nap kézzelfoghatóvá válik számunkra, de különösen akkor, ha visszagondolunk azokra az időkre, amikor az Úr meghívott bennünket.
Az Úr nagyszerű tetteinek láttán hányszor tesszük fel ösztönösen is a kérdést: hogyan lehetséges, hogy Isten egy bűnöst, egy esendő és gyenge embert használ fel akarata megvalósítására? És még sincs ebben semmi véletlenszerű, mert minden Isten terve szerint van előkészítve. Ő szövi történelmünket, mindnyájunk élettörténetét. Ő szövi történelmünket, és ha bizalommal megfelelünk az ő üdvösségtervének, akkor észre is vesszük ezt. A meghívás mindig küldetést hoz magával, olyan küldetést, amelyre rendeltettünk. Ezért fontos, hogy komolyan felkészüljünk, tudva, hogy maga Isten az, aki küld bennünket, maga Isten az, aki kegyelmével támogat bennünket. Testvéreim, engedjük, hogy ez a tudat vezessen bennünket: a kegyelem elsőbbsége átalakítja életünket, és méltóvá teszi arra, hogy az evangélium szolgálatába állítsuk. A kegyelem elsőbbsége minden bűnt betakar, megváltoztatja a szívet, megváltoztatja az életet, és új utakat tár szemünk elé. Ezt ne felejtsük el!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
