Március 27-én a VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta a főbűnökről és az erényekről szóló katekézissorozatát. Az 1Kor 13,4a–5b.7 újszövetségi szövegrészlet alapján a türelem erényéről elmélkedett. Mivel kigyógyult a hetek óta tartó felső légúti betegségből, már maga olvasta fel katekézisét, melynek fordítását az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai kihallgatás a tervek szerint a téren lett volna, de az eső miatt inkább itt, bent tartjuk meg. Igaz, hogy egy kicsit zsúfoltan vagytok, de így legalább nem ázunk meg! Köszönöm a türelmeteket!
Múlt vasárnap a passiót, az Úr kínszenvedésének történetét hallottuk. A szenvedésekre, melyekben Jézusnak része volt, egy olyan erénnyel válaszol, amely bár nem szerepel a hagyományos erények között, mégis nagyon fontos, ez pedig a türelem erénye. Ez azoknak a dolgoknak az elviselésére vonatkozik, amelyeket elszenvedünk: nem véletlen, hogy a patientia szónak, vagyis a türelem szó latin megfelelőjének ugyanaz a gyökere, mint a szenvedést jelentő passio szónak. És éppen a passióban mutatkozik meg Krisztus türelme, aki szelíden tűri, hogy letartóztatják, megpofozzák és igazságtalanul elítélik; Pilátus előtt nem hőbörög; elviseli a katonák sértegetéseit, köpködését, ostorozását; elviseli a kereszt súlyát; megbocsát azoknak, akik a keresztfához szegezik, és a kereszten nem válaszol a provokációkra, hanem irgalmat tanúsít. Ilyen Jézusnak a türelme! Mindez azt mondja nekünk, hogy Jézus türelme nem egy sztoikus béketűrés a szenvedésben, hanem egy nagyobb szeretet gyümölcse.
Pál apostol az úgynevezett szeretethimnuszban (vö. 1Kor 13,4–7) szorosan összekapcsolja a szeretetet és a türelmet. Amikor ugyanis a szeretet első tulajdonságát említi, olyan szót használ, amelyet „nagylelkűnek”, „türelmesnek” szoktunk fordítani. A szeretet nagylelkű, a szeretet türelmes. Ez egy meglepő fogalmat fejez ki, mely gyakran visszatér a Bibliában: Isten, amikor hűtlenségünkkel találkozik, „lassú a haragra” (vö. Kiv 34,6; vö. Szám 14,18): ahelyett, hogy szabad folyást engedne az ember rosszaságával és bűnével szembeni ellenszenvének, nagyobbnak mutatkozik, és kész minden alkalommal végtelen türelemmel újrakezdeni. Pál számára ez Isten szeretetének első vonása; Isten a bűnnel szemben megbocsátást kínál. De nemcsak erről van szó: ez az első vonása minden nagyvonalú szeretetnek, mely képes a rosszra jóval válaszolni, és amely nem zárkózik haragba és csüggedésbe, hanem kitart és újrakezd. Az újrakezdő türelem! A türelem gyökere tehát a szeretet, ahogy Szent Ágoston mondja: „Az ember annál erősebben tud bármilyen rosszat elviselni, minél nagyobb benne az Isten iránti szeretet” (De patientia, XVII.).
Azt mondhatnánk, hogy nincs hitelesebb tanúságtétel Jézus szeretetéről, mint találkozni egy türelmes kereszténnyel. De gondoljunk arra is, hány édesanya és édesapa, hány munkás, orvos, betegápoló és beteg van, akik nap mint nap, rejtekben, szent türelemmel szebbé teszik világunkat! Ahogy a Szentírás mondja: „többet ér a türelmes a hősnél” (Péld 16,32). Legyünk azonban őszinték: gyakran hiányzik belőlünk a türelem. Mindennapi életünkben türelmetlenek vagyunk. Mindannyian. Szükségünk van rá, mint „nélkülözhetetlen vitaminra”, hogy életben tartson bennünket, de ösztönösen sajnos elveszítjük a türelmünket, a rosszra rosszal válaszolunk: nehéz türtőztetni magunkat, uralkodni ösztöneinken, visszafogni a helytelen reakciónkat, elsimítani a veszekedéseket és összetűzéseket a családban, a munkahelyen, a keresztény közösségben. Azonnal érkezik a válaszunk, képtelenek vagyunk visszafogottak maradni.
Ne feledjük azonban, hogy a türelem nemcsak szükséglet, hanem meghívás is: ha Krisztus türelmes, akkor a keresztény is arra hivatott, hogy türelmes legyen. Ez pedig megköveteli, hogy szemben ússzunk a mai mentalitás árjával.
Ne feledjük: a sietség és a türelmetlenség a lelki élet ellensége. Miért? Isten szeretet, és aki szeret, az nem fárad el, nem ingerlékeny, nem ad ultimátumot, Isten türelmes, Isten tud várni. Gondoljunk az irgalmas Atya történetére, aki várja vissza az otthonról eltávozott fiát: türelemmel szenved, csak azt várja türelmetlenül, hogy amint megpillantja, átölelhesse (vö. Lk 15,21); vagy gondoljunk a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédre, mely arról szól, hogy az Úr nem siet kiirtani a rosszat idő előtt, hogy semmi el ne vesszen (vö. Mt 13,29–30). A türelem arra ösztönöz bennünket, hogy mindent megmentsünk!
De, testvéreim, hogyan lehet növekedni a türelemben? Mivel a türelem, ahogy Szent Pál tanítja, a Szentlélek gyümölcse (vö. Gal 5,22), Krisztus Lelkétől kell kérnünk. Ő adja meg nekünk a türelem szelíd erejét – a türelem szelíd erő! –, mert „a keresztény erényhez nemcsak az tartozik, hogy jót teszünk, hanem az is, hogy képesek vagyunk elviselni a rosszat” (Szent Ágoston: Negyvenhatodik beszéd, 13). Különösen ezekben a napokban jót tesz nekünk, ha a Megfeszítettet szemléljük, hogy elsajátítsuk türelmét.
Ez nem könnyű. Gondoljuk át, vajon mi ezt tesszük-e: türelmesen elviselni a kellemetlen embereket. Azzal kell kezdenünk, hogy együttérzéssel, Isten pillantásával tekintünk rájuk, úgy, hogy meg tudjuk különböztetni arcukat a hibáiktól. Megszoktuk, hogy az embereket hibáik alapján kategorizáljuk. Nem, ez nem jó! Próbáljuk az embereket az arcukon, a szívükön és nem a hibáikon keresztül nézni!
Végül, mivel a türelem az életnek lélegzetet adó erény, a türelem ápolása érdekében érdemes tágítani látóhatárunkat. Például úgy, hogy nem szűkítjük le a világot saját gondjainkra, ahogyan arra a Krisztus követése című könyv figyelmeztet bennünket: „Szükséges, hogy mások súlyosabb szenvedését eszedbe idézd, hogy könnyebben viseld saját kicsinyke terhedet”, emlékezve arra, hogy „Isten előtt semmi jutalom nélkül nem maradhat, bármily csekélykét szenvedünk is érte” (III. könyv, 19). Továbbá, amikor megpróbáltatás ér bennünket, ahogy Jób tanítja, érdemes reménykedve Isten újdonsága felé nyitnunk, abban a szilárd meggyőződésben, hogy ő nem hagy bennünket várakozásainkban csalódni. A türelem tehát azt jelenti, hogy el tudjuk viselni a rosszat.
Nem a háborús ellenségeskedést nézik, hanem két ember barátságát, akik szeretik egymást, és akik ugyanazt a keresztre feszítést élték át. Gondoljunk e két férfi gyönyörű tanúságtételére, akik lányaikban szenvedték el a szentföldi háborút! Kedves testvéreim, köszönjük tanúságtételeteket!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
