Április 19-én este a Szentatya megbízottja, Giovanni Battista Re bíboros, a bíborosi testület dékánja vezette az ünnepélyes húsvéti vigíliaszertartást a Szent Péter-bazilikában.
A liturgia a bazilika átriumában kezdődött a tűz megáldásával és a húsvéti gyertya előkészítésével. Az oltárhoz vezető körmenetet, a húsvéti gyertya meggyújtását és az Exsultet eléneklését az igeliturgia és a keresztelés liturgiája követte, melynek során a Re bíboros három újonnan megtért hívőnek szolgáltatta ki a beavató szentségeket.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Éjszaka van, amikor a húsvéti gyertya lassan az oltár felé halad. Éjszaka van, amikor a húsvéti örömének ujjongásra nyitja meg szívünket: „A föld is örvendjen, hogy ekkora fényár sugárzik rája, és a nagy király örök tündöklése árad el rajta” (Húsvéti örömének).
Az éjszaka vége felé történnek az imént meghirdetett evangéliumban elbeszélt események (vö. Lk 24,1–12): a feltámadás isteni fénye akkor gyullad fel és az Úr húsvéti átmenetele akkor megy végbe, amikor a nap még felkelőben van; a hajnal derengésénél látjuk, hogy a Jézus sírjára helyezett nagy követ elhengerítették, és gyászfátyolt viselő asszonyok érkeznek arra a helyre. Sötétség veszi körül a tanítványok zavarát és félelmét. Minden az éjszaka folyamán történik.
S ennek az alázatos, minden győzelmi mámortól mentes hit felel meg.
Az Úr húsvétja nem látványos esemény, amellyel Isten bizonygatja önmagát, és kötelez bennünket, hogy higgyünk benne; nem olyan cél, amelyet Jézus könnyű úton, a Golgotát megkerülve ér el; és mi sem élhetjük meg könnyedén, belső habozás nélkül. Ellenkezőleg, a feltámadás kicsiny fénycsírákhoz hasonlít, melyek apránként, zajtalanul, néha még az éjszaka és a hitetlenség fenyegetése közepette törnek utat maguknak.
Istennek ez a „stílusa” megszabadít bennünket attól az elvont vallásosságtól, amely azt a tévhitet kelti bennünk, hogy az Úr feltámadása varázsütésre mindent megold. Távolról sem: nem ünnepelhetjük a húsvétot anélkül, hogy ne számolnánk továbbra is a szívünkben hordott éjszakákkal és a halálnak nemegyszer a világ felett lebegő árnyékaival. Krisztus legyőzte a bűnt és megsemmisítette a halált, de feltámadásának hatalma földi történelmünkben még mindig teljesedőben van. És
Testvéreim, ez az a meghívás, amelyet különösen a jubileumi évben erősen kell éreznünk bensőnkben: csíráztassuk ki a húsvétból fakadó reményt életünkben és a világban!
Amikor még érezzük a halál súlyát szívünkben, amikor látjuk, hogy a rossz árnyai folytatják lármás vonulásukat a világban, amikor érezzük, hogy az önzés vagy az erőszak sebei égnek testünkben és társadalmunkban, ne csüggedjünk, térjünk vissza ennek az éjszakának a híradásához: a fény lassacskán felragyog, még ha sötétségben vagyunk is; új élet és egy végleg felszabadult világ reménye vár ránk; új kezdet lephet meg bennünket – még ha néha lehetetlennek tűnik is –, mert Krisztus legyőzte a halált. Ez a szívünket megvigasztaló híradás reménnyel tölt el bennünket. A feltámadt Jézusban ugyanis bizonyosságunk van arra, hogy személyes történelmünk és az emberiség útja – bár még egy olyan éjszakában vannak elmerülve, ahol a fények halványnak tűnnek – Isten kezében vannak; és ő, az ő nagy szeretetében, nem hagyja, hogy meginogjunk, és nem engedi, hogy a rosszé legyen az utolsó szó. Ugyanakkor ez a Krisztusban már beteljesedett remény számunkra elérendő cél is marad:
Ahogy Szent Ágoston emlékeztet bennünket: „Urunk Jézus Krisztus feltámadása megjelöli mindazok új életét, akik hisznek benne; halálának és feltámadásának ezt a titkát alaposan meg kell ismernetek és életetekben újra meg kell valósítanotok” (231. beszéd, 2). Valósítsuk meg a húsvétot életünkben, és váljunk a remény hírnökeivé, a remény ébresztőivé, miközben még halálos szelek fújnak felettünk.
Megtehetjük ezt szavainkkal, mindennapi apró gesztusainkkal, az evangélium által inspirált döntéseinkkel. Egész életünk a remény jelenléte lehet. A remény jelenléte akarunk lenni azok számára, akik nem hisznek az Úrban, akik eltévedtek, akik feladták vagy akik az élet terhei alatt görnyednek; akik egyedül vannak vagy bezárkóznak saját fájdalmukba; a föld összes szegénye és elnyomottja számára; a megalázott és meggyilkolt nők számára; a meg nem született és bántalmazott gyermekek számára; a háború áldozatai számára.
Szeretnék egy 13. századi misztikust idézni, az antwerpeni Hadewijchet, aki az Énekek énekéből ihletet merítve és a vőlegény hiánya miatti szenvedést leírva a szerelem visszatéréséért fohászkodik, hogy – mint mondja – „fordulat történjen sötétségemben” (Hadewijch: Poesie Visioni Lettere, Marietti, Genova, 2000, 23).
Testvéreim, a húsvét ideje a remény időszaka. „Még van félelem, még van fájdalmas bűntudat, de van betörő fény is. […] A húsvét azt a jó hírt hozza el, hogy bár a dolgok látszólag egyre rosszabbul mennek a világban, a rossz már legyőzetett. A húsvét miatt kijelenthetjük, hogy bár Isten távolinak tűnik, minket pedig ezernyi apróság nyel el, Urunk velünk járja utunkat. […] Sok reménysugár világítja meg életünk útját” (Henri Nouwen: Preghiere dal silenzio. Il sentiero della speranza, Queriniana,Brescia, 2000, 55–56).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
