Március 5-én, a nagyböjt első napján, hamvazószerdán este a Szentatya kórházi kezelése miatt Angelo De Donatis bíboros vezetésével mutattak be ünnepi szentmisét a római Szent Szabina-bazilikában a hamvazás szertartásával. A Szentatya homíliájában – amelyet De Donatis bíboros olvasott fel – két szó, az emlékezés és a remény szó segítségével világította meg a nagyböjti út lényegét.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.
Ma este fejünkre szórják a szent hamut, mely feleleveníti bennünk annak emlékét, amik vagyunk, de annak reményét is, amik leszünk. Emlékeztet arra, hogy por vagyunk, de egyben útnak is indít a remény felé, melyre meghívást kaptunk: Jézus ugyanis leszállt a föld porába, feltámadásával pedig magával visz bennünket az Atya szívébe.
Először is, emlékezünk. A hamut úgy fogadjuk, hogy lehajtjuk a fejünket, mintha magunkba néznénk, bensőnkbe tekintenénk. A hamu ugyanis segít emlékezni életünk törékenységére és kicsinységére: porból vagyunk, porból teremtettünk, és porba térünk vissza. Sok olyan pillanat van, amikor a magunk életét vagy a körülöttünk lévő valóságot szemlélve rádöbbenünk, hogy „minden ember olyan, mint a fuvallat […]. Olyan a vagyona is, amit gyűjtött, mint a fuvallat, s nem tudja, ki örökli majd” (Zsolt 39,6–7).
Ezt mindenekelőtt a törékenység tanítja nekünk, melyet a kimerültségben és a gyengeségben tapasztalunk meg, amelyekkel meg kell küzdenünk, aztán a bennünk lakozó félelmekben, a belülről mardosó kudarcokban, álmaink szertefoszlásában és annak felismerésben, mennyire mulandók azok a dolgok, amiket birtoklunk. Mivel hamuból és földből vétettünk, a saját bőrünkön tapasztaljuk meg a törékenységet a betegségben, a szegénységben, a szenvedésben, mely néha hirtelen zúdul ránk és családunkra.
De akkor is ráébredünk, mennyire törékenyek vagyunk, amikor korunk társadalmi és politikai életében ki vagyunk téve a világot szennyező „finom pornak”: az ideológiai szembenállásnak, a hatalommal való visszaélés logikájának, a mások kirekesztésére elméleteket gyártó régi identitásideológiák visszatérésének, a természeti erőforrások kizsákmányolásának, az erőszak minden formájának és a népek közötti háborúnak. Ez mind „mérgező por”, mely szennyezi bolygónk levegőjét, megakadályozza a békés együttélést, közben pedig napról napra nő bennünk a bizonytalanság és a jövőtől való félelem.
Végül, a törékenységnek ez az állapota emlékeztet bennünket a halál drámájára, melyet színlelésre berendezkedett társadalmunkban sokféleképpen próbálunk elhárítani, sőt beszédmódunkból is igyekszünk kirekeszteni, de amely mégis olyan valóságként jelentkezik, amellyel számolnunk kell, életünk bizonytalanságának és mulandóságának jeleként.
A hamu tehát – az általunk viselt álarcok és a gyakran figyelemelterelésre szolgáló szándékos mesterkedéseink ellenére – emlékeztet arra, kik vagyunk. Ez jót tesz nekünk. Helyre tesz bennünket, tompítja önimádatunk érdességét, visszahoz a valóságba, alázatosabbá és egymás iránt készségesebbé tesz: egyikünk sem Isten, mindannyian úton vagyunk.
A nagyböjt azonban arra is meghívás, hogy újra felélesszük magunkban a reményt. Ha lehajtott fejjel fogadjuk a hamut, hogy visszaidézzük emlékezetünkbe, kik is vagyunk,
A hamu tehát emlékeztet bennünket a reményre, amelyre meghívást kaptunk, mert Jézus, Isten Fia a föld porába vegyült, és azt az égig emelte. Alászállt a por mélységeibe azáltal, hogy meghalt értünk és kiengesztelt bennünket az Atyával, ahogy Pál apostoltól hallottuk: „Isten azt, aki bűnt nem ismert, »bűnné« tette értünk” (2Kor 5,21).
Testvéreim, ez az a remény, amely feléleszti a hamut, amely vagyunk. E remény nélkül arra vagyunk kárhoztatva, hogy passzívan elviseljük emberlétünk törékenységét, és különösen, amikor a halállal szembesülünk, hogy szomorúságba és vigasztalanságba süllyedjünk, végül pedig az esztelenekhez hasonlóan érveljünk: „Rövid és szomorú az életünk; nincs orvosság az ember halála ellen […] testünk hamuvá lesz, a lélek meg elillan, mint a lenge szellő” (Bölcs 2,1–3). Ámde a húsvét reménysége, mely felé útnak indulunk, törékenységünkben is megtart bennünket, biztosít Isten megbocsátásáról, és még akkor is, amikor beborít bennünket a bűn hamuja, megnyit az élet örömteli megvallására: „Én tudom, megváltóm él, s utolsóként felemelkedik majd a por fölé” (Jób 19,25).
Emlékezzünk erre:
(XVI. Benedek: Katekézis az általános kihallgatáson, 2010. február 17.).
Testvéreim, hamuval a fejünkön a húsvét reménysége felé tartunk. Térjünk meg Istenhez, térjünk vissza hozzá teljes szívünkből (vö. Jo 2,12), helyezzük őt vissza életünk középpontjába, hogy annak emlékét, amik vagyunk – törékenyek és halandók, mint a szélbe szórt hamu –, végre megvilágítsa a Feltámadott reménysége.
És irányítsuk életünket őfelé, hogy a remény jelévé váljunk a világ számára: tanuljuk meg az alamizsnálkodásból, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy osztozzunk egymás szükségleteiben, és tápláljuk a reményt egy igazságosabb világban; tanuljuk meg az imádságból, hogy rászorulunk Istenre, vagy hogy – miként Jacques Maritain mondta – „a menny koldusai” vagyunk, hogy
tanuljuk meg a böjtből, hogy nem csupán szükségleteink kielégítésére élünk, hanem szeretetre és igazságra éhezünk, és csak Isten szeretete és egymás szeretete képes igazán jóllakatni bennünket és reményt adni egy jobb jövőben.
Kísérjen bennünket mindig az a bizonyosság, hogy amióta az Úr a világ hamujában jött, „azóta a föld története a menny története. Isten és ember közös sorsban kapcsolódott össze” (Carlo Carretto: Városban pusztai magányod, OMC, Bécs, 1981, 49), és
Ezzel a reménnyel a szívünkben induljunk útnak! És engesztelődjünk ki Istennel!
Fordította: Tőzsér Endre
Fotó: Vatican Media; Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
