Február 23-án délelőtt, az évközi idő 7. vasárnapján, a diakónusok jubileuma alkalmából a pápa betegsége miatt Rino Fisichella érsek, az Evangelizációs Dikasztérium proprefektusa vezette a szentmisét a vatikáni Szent Péter-bazilikában. A szertartáson, melynek keretében huszonhárom diakónust szenteltek fel, mintegy kétezerötszáz diakónus vett részt a világ minden tájáról.
Az alábbiakban a Szentatya által készített és Fisichella érsek által felolvasott teljes homília fordítását közreadjuk.
A hallott olvasmányok üzenetét összefoglalhatnánk egyetlen szóban: ingyenesség. Ez a kifejezés bizonyára kedves nektek, kedves diakónusok, akik egybegyűltetek ezen a jubileumi szentmisén. Gondolkodjunk hát el a keresztény életnek és a ti szolgálatotoknak ezen az alapvető dimenzióján, különösen három szempontból: a megbocsátás, az önzetlen szolgálat és a közösség.
Először is: a megbocsátás. A megbocsátás hirdetése a diakónus lényegi feladata. A megbocsátás ugyanis minden egyházi út nélkülözhetetlen eleme és minden emberi együttélés feltétele. Jézus megmutatja ennek szükségességét és címzettjeinek széles körét, amikor azt mondja: „Szeressétek ellenségeiteket” (Lk 6,27). És pontosan így is van:
Az a világ, ahol az ellenfelek csak a gyűlöletet ismerik, egy remény és jövő nélküli világ, mely arra van ítélve, hogy háborúk, megosztottságok és végeláthatatlan bosszúállás tépázzák, ahogy azt sajnos ma is látjuk, sok szinten, a világ különféle tájain. A megbocsátás tehát azt jelenti, hogy magunkban és közösségeinkben befogadó, biztonságos otthont készítünk a jövő számára. És a diakónus, akit személyesen olyan szolgálattal bíztak meg, amely a világ perifériáira viszi, azon iparkodik – és másokat is igyekszik megtanítani erre –,
A szívnek erről a nyitottságáról beszél az első olvasmány, melyben Dávid hűséges és nagylelkű szeretetet tanúsít Saul, az ő királya iránt, aki egyben üldözője is (vö. 1Sám 26,2.7–9.12–13.22–23). Erről beszél – más összefüggésben – István diakónus példamutató halála is, aki összeesik a rá hulló kövektől, közben viszont megbocsát az őt megkövezőknek (vö. ApCsel 7,60). De főként Jézusban, minden diakónia mintaképében látjuk ezt, aki a kereszten, „kiüresítve” magát egészen odáig, hogy életét adja értünk (vö. Fil 2,7), imádkozik megfeszítőiért, és megnyitja a paradicsom kapuját a bűnbánó lator előtt (vö. Lk 23,34.43).
És elérkeztünk a második ponthoz: az önzetlen szolgálat. Az Úr az evangéliumban egy egyszerű és világos mondattal írja le:
Néhány szó, melyek a barátság jó illatát árasztják magukból. Először is Isten hozzánk fűződő barátságáét, de aztán a mi egymás iránt tanúsított barátságunkét is. A diakónus számára ez a magatartás nem járulékos aspektusa cselekvésének, hanem lényének lényegi dimenziója. Arra szenteli magát ugyanis, hogy szolgálatában az Atya irgalmas arcának „szobrásza” és „festője” legyen, a háromságos Isten misztériumának tanúja.
Jézus számos evangéliumi szövegben beszél magáról ebben a megvilágításban. Így tesz Fülöppel az imateremben, nem sokkal azután, hogy megmosta a tizenkettő lábát, amikor azt mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9). Vagy akkor is, amikor az eucharisztiát alapítja, kijelenti: „Úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál” (Lk 22,27). De már korábban, a Jeruzsálembe vezető úton, amikor tanítványai azon vitatkoztak, hogy ki a legnagyobb közöttük, elmagyarázta nekik, hogy „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (vö. Mk 10,45).
Diakónus testvérek, az ingyenes munka, melyet a Krisztus szeretetének való odaszentelődésetek kifejezéseként végeztek, számotokra Isten igéjének első meghirdetése, a bizalom és öröm forrása a veletek találkozók számára. Amennyire csak lehet mosollyal kísérjétek munkátokat, panaszkodás és elismerés keresése nélkül, támogatva egymást, a püspökökkel és papokkal való kapcsolatotokban is, „egy olyan Egyház kifejeződéseként, amely elkötelezetten igyekszik növekedni Isten országának szolgálatában a felszentelt szolgálat minden fokának felhasználásával” (Olasz Püspöki Konferencia: Diaconi permanenti nella Chiesa in Italia. Orientamenti e norme [Állandó diakónusok az olaszországi Egyházban. Irányelvek és normák], 1993, 55).
És elérkeztünk az utolsó ponthoz: az ingyenesség mint a közösségvállalás forrása. A viszonzás kérése nélküli adás egyesít, kapcsolatot teremt, mert olyan együttlétet fejez ki és táplál, amelynek nincs más célja, mint önmagunk odaadása és az emberek java. Védőszentetek, Szent Lőrinc, amikor vádlói arra kérték, hogy adja át az Egyház kincseit, a szegényekre mutatott, és azt mondta: Ők a mi kincseink! Így építjük a közösséget: azzal, hogy – szavakkal, de mindenekelőtt tettekkel, egyénileg és közösségként – azt mondjuk: „fontos vagy nekünk”, „szeretünk téged”, „szeretnénk, ha utunk és életünk részese lennél”. Ezt teszitek ti: férjek, apák és nagypapák, akik készen álltok arra, hogy szolgálatotok révén a rászorulókig kibővítsétek családotokat ott, ahol éltek.
Így küldetésetek – mely kivesz benneteket a társadalomból, hogy aztán újra visszahelyezzen oda, hogy azt egyre inkább mindenki számára nyitott, befogadó hellyé tegyétek – az egyik legszebb kifejeződése a szinodális és „kifelé forduló” Egyháznak. Hamarosan néhányan közületek, akik megkapják az egyházi rend szentségét, „leereszkednek” a szolgálat lépcsőfokain. Szándékosan mondom és hangsúlyozom, hogy „leereszkednek”, és nem azt, hogy „felmennek”, mert
Szent Pál szavaival élve, a szolgálatban levetjük a „földi embert”, a tevékeny szeretetben pedig felöltjük a „mennyei embert” (vö. 1Kor 15,45–49).
Mindannyian elmélkedjünk arról, amit tenni készülünk, s közben bízzuk magunkat Szűz Máriára, az Úr szolgálóleányára és Szent Lőrincre, a ti védőszentetekre! Ők segítsenek bennünket abban, hogy minden szolgálatunkat alázatos, szeretettel teli szívvel végezzük, és hogy az ingyenességben a megbocsátás apostolai, testvéreink önzetlen szolgái és a közösség építői legyünk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
