A Szentatya szeptember 2-án indult el a több délkelet-ázsiai és óceániai országot érintő 45. apostoli útjára. Az első meglátogatott országban, Indonéziában szeptember 4-én, szerda délután (magyar idő szerint 11.30-kor) a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, megszentelt személyekkel, papnövendékekkel és katekétákkal találkozott a jakartai Nagyboldogasszony-székesegyházban.
A székesegyházba érkezésekor Ignatius Suharyo Hardjoatmodjo bíboros, Jakarta érseke és Antonius Subianto Bunyamin OSC, a püspöki konferencia elnöke fogadta. Az elnök köszöntő beszéde után egy pap, egy szerzetesnő és egy katekéta mondta el tanúságtételét. A találkozó végén közös csoportképet készítettek a püspökökkel. Az alábbiakban a Szentatya teljes beszédének fordítását közzétesszük.
A harmadik katekétát – tanúságételének meghallgatása után – kérte a pápa, hogy egy kis időre maradjon mellette.
Most, hogy itt állsz elöl, szeretnék mondani neked valamit. Az Egyházat – gondolnunk kell erre –, az Egyházat a katekéták viszik előre. A katekéták azok, akik elöl mennek, akik elöl haladnak. Aztán jönnek a szerzetesnővérek – közvetlenül a katekéták után –, aztán jönnek a papok, a püspök…
Egyszer, az egyik afrikai utamon, egy köztársasági elnök elmondta nekem, hogy őt az édesapja keresztelte meg, aki katekéta volt. A hitet a családi otthonban adjuk tovább. A hitet nyelvjárásban adjuk tovább. Az édesanyákkal és nagymamákkal együtt a katekéták viszik előre ezt a hitet. Nagyon köszönöm minden katekétának: derék, nagyon derék emberek! Köszönöm!
Kedves fivéreim és nővéreim, jó napot kívánok!
Vannak itt bíborosok, vannak püspökök, vannak papok, vannak szerzetesnővérek, vannak világiak, vannak gyerekek, de mindnyájan testvérek vagyunk. Már nem számít, hogy valaki pápa, bíboros, püspök… Mindnyájan testvérek! Mindenkinek megvan a maga feladata, hogy segítse fejlődni Isten népét. Értitek?
Köszöntöm a bíboros urat, a jelen lévő püspököket, papokat, diakónusokat, megszentelt nőket és férfiakat, papnövendékeket és katekétákat. Köszönetet mondok a püspöki konferencia elnökének a szavaiért, valamint azoknak a fivéreinknek és nővéreinknek, akik megosztották velünk tanúságtételüket.
Amint már elhangzott, az apostoli látogatás mottója: Hit, testvériség, együttérzés. Úgy gondolom, ez a három erény jól kifejezi mind egyházi utatokat, mind népetek jellegét, mely etnikailag és kulturálisan nagyon sokszínű, ugyanakkor az egységre és a békés együttélésre való természetes törekvés jellemzi, amint azt a Pancasila hagyományos elvei is tanúsítják. Ezen a három szón szeretnék veletek együtt elgondolkodni.
Az első a hit. Indonézia nagy ország, hatalmas természeti gazdagsággal: gondolhatunk a növényvilágra, az állatvilágra, az energiaforrásokra, a nyersanyagokra és így tovább. Ez a nagy gazdagság – felületes hozzáállással – könnyen gőghöz és elbizakodottsághoz vezethetne, de ha nyitott elmével és szívvel szemléljük, utalás lehet Istenre, az ő jelenlétére a világmindenségben, a világ életében és a mi életünkben, ahogyan azt a Szentírás tanítja (vö. Ter 1; Sir 42,15–43,33). Az Úr adja ugyanis mindezt nekünk.
És ha minderre a gyermekek alázatos szemével nézünk, segít, hogy higgyünk, hogy kicsinek és szeretettnek ismerjük fel magunkat (vö. Zsolt 8), és hogy a hála és a felelősség érzését ápoljuk magunkban.
Ágnes beszélt nekünk erről, a teremtett világgal és a testvéreinkkel, különösen a leginkább rászorulókkal való kapcsolatunk kapcsán, melyet a tisztelet, az udvariasság és az emberség stílusában, mértékletesen és ferences szeretettel kell élnünk.
A hit után a mottó második szava a testvériség. Egy huszadik századi költőnő nagyon szép megfogalmazást használt e magatartás leírására: azt írta, hogy testvéreknek lenni azt jelenti, hogy úgy szeretjük egymást, hogy elismerjük egymást „különbözőnek, mint két vízcsepp”. [1] Gyönyörű! Pontosan erről van szó! Nincs két egyforma vízcsepp, és nincs két teljesen egyforma testvér, még az ikrek sem. A testvériség megélése tehát azt jelenti, hogy befogadjuk egymást, elismerve egymást a különbözőségben egyenlőnek.
Ez is egy az indonéziai egyház hagyománya számára kedves érték, mely abban a nyitottságban nyilvánul meg, amellyel az őt alkotó és körülvevő különböző valóságokhoz viszonyul, kulturális, etnikai, társadalmi és vallási szempontból, megbecsülve mindenkinek a hozzájárulását, és nagylelkűen adva saját hozzájárulását minden környezetben. Ez, fivéreim és nővéreim, fontos, mert az evangélium hirdetése nem saját hitünk másokra erőltetését vagy a mások hitével való szembeállítást jelenti, nem áttérítést jelent, hanem azt, hogy továbbadjuk és megosztjuk a Krisztussal való találkozás örömét (vö. 1Pét 3,15–17), mindig nagy tisztelettel és testvéri szeretettel mindenki iránt. Biztatlak benneteket, hogy mindig ilyenek maradjatok: nyitottak és mindenkinek barátai – nagyon tetszik nekem ez a kifejezés –, „kéz a kézben” járjatok, ahogy Maxi atya mondta –, a közösség prófétáiként egy olyan világban, ahol egyre inkább erősödni látszik a hajlam az egymástól való eltávolodásra, a másokra kényszerítésre és a másik provokálására (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 67). Ezzel kapcsolatban szeretnék mondani valamit:
Fontos, hogy megpróbáljunk mindenkit elérni – emlékeztetett bennünket Rina nővér –, annak reményében, hogy Isten igéjének szövegein túl az Egyház tanításait is le tudjuk fordítani indonéz nyelvre, hogy minél több ember számára elérhetővé tegyük őket. Erre utalt Nicholas is, aki a katekéta küldetését a partokat összekötő híd képével írta le. Ez megérintett, és eszembe juttatta annak csodálatos látványát, hogy a nagy indonéz szigetvilágban a „szív hídjai” ezrével kötik össze a szigeteket, sőt, hogy ilyen „hidak” milliói kötik össze a rajtuk élő embereket! Íme, a testvériség egy újabb gyönyörű képe: egy hatalmas szőttes a szeretet szálaival, melyek átszövik a tengereket, legyőzik az akadályokat, átölelnek minden másféleséget, és mindenkit „egy szívvé, egy lélekké” tesznek (vö. ApCsel 4,32). A szív nyelvezete, ne feledjük!
Elérkeztünk a harmadik szóhoz: együttérzés, mely szorosan kapcsolódik a testvériséghez. Az együttérzés (latinul compassio) azt jelenti, hogy együtt szenvedünk a másikkal, osztozunk az érzéseiben: nagyon szép szó! Mint tudjuk, az együttérzés nem abból áll, hogy könyöradományt adunk rászoruló testvéreinknek, magasból nézve le rájuk, saját biztonságunk és kiváltságaink magasából, hanem épp ellenkezőleg, az együttérzés azt jelenti, hogy közel kerülünk egymáshoz, levetünk mindent, ami megakadályozhatja, hogy lehajoljunk, hogy valóban kapcsolatba kerüljünk a földön lévőkkel, s így felemeljük őket, és visszaadjuk reményüket (vö. Fratelli tutti enciklika, 70). És ez fontos: megérinteni a szegénységet! Amikor gyóntatok, mindig megkérdezem a felnőtteket: „Adsz alamizsnát?”, és ők általában igennel válaszolnak, mert jó emberek. De a második kérdés így hangzik: „Amikor alamizsnát adsz, megérinted-e a koldus kezét, belenézel-e a szemébe, vagy messziről dobod oda a pénzt, csak hogy meg ne érintsd? Ezt mindannyiunknak meg kell tanulnunk:
Továbbmegyek: azt is jelenti, hogy felkaroljuk a felszabadulásra és igazságosságra irányuló álmaikat és vágyaikat, gondjainkba vesszük őket, előmozdítjuk életüket, együttműködünk velük, és bevonunk másokat is, kiszélesítjük a „hálót” és a határokat a szeretet nagy, táguló dinamizmusában (vö. uo., 203). És ez nem azt jelenti, hogy kommunisták vagyunk, ez szeretetet, tevékeny szeretetet jelent.
Vannak, akik félnek az együttérzéstől, mert gyengeségnek tartják – „a másikkal való együtt szenvedés gyengeség” –, és helyette, mintha erény lenne, azoknak a ravaszságát magasztalják fel, akik saját érdekeiket szolgálják azzal, hogy mindenkitől távolságot tartanak, nem hagyják magukat semmi és senki által „megérinteni”, azt gondolva, hogy így világosabban és szabadabban érik el céljaikat.
Sajnos, emlékszem egy nagyon gazdag emberre, roppant gazdag volt Buenos Airesben, akit az a bűnös szokás vezérelt, hogy mind több és több pénzt szerezzen. Meghalt, és hatalmas örökséget hagyott hátra. Tudjátok, hogyan viccelődtek az emberek? „Szegény ember, nem tudták lezárni a koporsót!” Mindent meg akart szerezni, de nem szerzett semmit. Ez vicces, de egy dolgot ne felejtsetek el: az ördög a zsebeken keresztül lopózik be, mindig! Ez igaz! Ha a vagyon jelenti a biztonságot, az a valóság hamis szemlélete. Ami a világot előreviszi, az nem a kamatszámítás – mely általában a teremtett világ pusztításával és a közösségek rombolásával végződik –, hanem az önátadó szeretet. Ez visz előre: az önátadó szeretet. És az együttérzés nem homályosítja el az élet valós képét, ellenkezőleg, jobban láttatja a dolgokat, a szeretet fényében, vagyis a szív szemével jobban láttatja a dolgokat.
Ennek a székesegyháznak a főkapuja építészeti szempontból nagyon jól összefoglalni látszik az elmondottakat, máriás megvilágításban. A hatodik csúcsív közepén ugyanis egy oszlop támasztja alá, amelyen Szűz Mária szobra áll. Így mindenekelőtt a hit példaképeként mutatja be nekünk az Istenanyát, miközben szimbolikusan az ő kis igenjével (vö. Lk 1,38) az Egyház egész épületét tartja. Úgy tűnik, hogy törékeny teste az oszlopnak, a sziklának, azaz Krisztusnak támaszkodva valójában vele együtt hordozza az egész építmény súlyát, mintha azt mondaná, hogy az – az emberi munka és leleményesség műve – nem tudja megtartani önmagát. Mária aztán a testvériség képeként jelenik meg, azzal a gesztussal, hogy – a főkapu közepén – fogadja mindazokat, akik be akarnak lépni. Ő a befogadó anya. Végül az együttérzés ikonja is: vigyázza és védelmezi Isten népét, mely örömeivel és bánataival, fáradozásaival és reményeivel gyűlik össze az Atya házában. Ő az együttérzés anyja.
Kedves fivéreim és nővéreim, azzal szeretném zárni ezt a beszélgetést, hogy idézem, amit Szent II. János Pál évtizedekkel ezelőtti látogatásakor mondott, épp akkor, amikor a püspökökhöz, papokhoz, megszentelt férfiakhoz és megszentelt nőkhöz szólt. A zsoltár versét idézte: „Laetentur insulae multae” – „Örvendezzen a sok sziget” (Zsolt 96,1), és arra biztatta hallgatóit, hogy valósítsák meg azt, „tegyenek tanúságot a feltámadás öröméről, és adjanak […] életet, hogy a legtávolabbi szigetek is »örvendezzenek« az evangélium hallatán, melynek ti vagytok az igazi hirdetői, tanítói és tanúi” (Találkozó Indonézia püspökeivel, papjaival és szerzeteseivel, Jakarta, 1989. október 10.).
Én is ezzel a buzdítással fordulok hozzátok, bátorítlak benneteket, hogy folytassátok küldetéseteket, erősen a hitben, nyitottan mindenki felé a testvériségben és közel állva mindenkihez az együttérzésben.
Engem nagyon megérint az evangéliumnak az a példabeszéde, amikor a lakodalomba meghívottak nem akartak elmenni és nem is mentek el. Mit tesz az úr? Kesereg? Nem, az az ember megértett valamit, és elküldi szolgáit: „Menjetek ki az útkereszteződésekre, és hozzatok be mindenkit, mindenkit! Mindenkit befelé, ezzel a gyönyörű stílussal, a testvériséggel, az együttérzéssel, az egységgel… Mindenkit! És a sok szigetre gondolok, a sok szigetre… És az Úr azt mondja a jó embereknek, nektek: „Mindenkit, mindenkit!” [Ellene vethetnétek:] „De Uram, az az illető…” – „Mindenkit, mindenkit!” Sőt, az Úr azt mondja: „jókat és rosszakat egyaránt”, mindenkit!
Tehát én is ezzel a buzdítással fordulok hozzátok, bátorítlak benneteket, hogy folytassátok küldetéseteket, erősen a hitben, nyitottan mindenki felé a testvériségben és közel állva mindenkihez az együttérzésben. Hit, testvériség és együttérzés.
Megáldalak benneteket, köszönöm azt a sok jót, amit nap mint nap tesztek ezeken a gyönyörű szigeteken! Imádkozom értetek. Imádkozom, de kérem, ti is imádkozzatok értem. De egy dologra figyeljetek: értem és ne a káromra imádkozzatok! Köszönöm!
JEGYZET
[1] Wisława Szymborska: Nulla due volte accade [Semmi sem történik kétszer], in La gioia di scrivere. Tutte le poesie (1945–2009), Adephi, Milano, 2009, 45.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatikáni Sajtószolgálat
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
