Szeptember 15-én délelőtt, kazahsztáni látogatásának harmadik napján a Szentatya a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, megszentelt személyekkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal találkozott a Mindenkor Segítő Szűzanya-székesegyházban.
Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves püspökök, papok és diakónusok, kedves megszentelt férfiak és nők, papnövendékek és lelkipásztori munkatársak, jó napot kívánok!
Örülök, hogy itt lehetek köztetek, hogy üdvözölhetem a Közép-Ázsiai Püspöki Konferenciát, és hogy találkozhatom egy olyan egyházzal, amely sokféle arcból, történetből és hagyományból áll, de mindannyiukat egyesíti a Krisztus Jézusban való egyetlen hit. Mumbiela Sierra püspök úr, akinek köszönöm üdvözlő szavait, azt mondta: „Legtöbbünk külföldi”; ez igaz, mert különböző helyekről és országokból származtok, de az Egyház szépsége ez: egy család vagyunk, amelyben senki sem idegen.
Papi és szent népünk ereje éppen abban rejlik, hogy a sokféleséget gazdagsággá teszi azáltal, hogy megosztjuk, amik vagyunk és amink van: kicsinységünk megsokszorozódik, ha megosztjuk.
Az Isten igéjéből hallott szakasz pontosan ezt erősíti meg: Isten misztériuma – mondja Szent Pál – minden nép előtt feltárult. Nemcsak a választott népnek vagy egy vallási elitnek, hanem mindenkinek. Minden ember eljuthat Istenhez, mert – magyarázza az apostol – „Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén” (Ef 3,6).
Két szót szeretnék kiemelni, amelyet Pál használ: örökség és ígéret. Egyrészt egy egyház mindig örököl egy történelmet, mindig az evangélium első meghirdetésének, egy önmagát megelőző eseménynek, más apostoloknak és evangelizátoroknak a leánya, akik Jézus élő szavára alapították; másrészt azoknak a közössége is, akik látták, hogy Isten ígérete beteljesedik Jézusban, és a feltámadás gyermekeiként a jövőbeli beteljesedés reményében élnek. Igen, az ígért dicsőség címzettjei vagyunk, ami várakozással tölti el utunkat.
Ez az, aminél szeretnék most elidőzni veletek: egy olyan egyház, amely emlékezet és jövő között jár a történelemben.
Először is, az emlékezet. Ha ma ebben a hatalmas, kulturális és vallási szempontból sokszínű országban eleven keresztény közösségeket és a lakosság életét átható vallásos érzületet találunk, az mindenekelőtt a benneteket megelőző gazdag történelemnek köszönhető. A kereszténység közép-ázsiai elterjedésére gondolok, amely már az első évszázadokban végbement, a sok evangelizátorra és misszionáriusra gondolok, akik az evangélium világosságának terjesztésére, közösségek, kegyhelyek, kolostorok és istentiszteleti helyek alapítására áldozták életüket. Létezik tehát egy keresztény, ökumenikus örökség, amelyet meg kell becsülni és meg kell őrizni, létezik a hit továbbadása, melynek megannyi egyszerű ember, nagypapa és nagymama, apa és anya is főszereplője volt. Lelki és egyházi utunk során nem szabad elveszítenünk azoknak az emlékét, akik hirdették nekünk a hitet, mert az emlékezés segít bennünket abban, hogy fejlesszük a szemlélődés szellemét, azoknak a csodás tetteknek a szemlélését, amelyeket Isten végbevitt a történelemben, az élet nehézségei, az egyéni és közösségi gyarlóságok közepette is.
Legyünk azonban óvatosak: nem arról van szó, hogy nosztalgiázva hátrafelé tekintsünk, hogy leragadjunk a múlt dolgainál, és hagyjuk, hogy mozdulatlanságba merevedjünk: ez a visszafelé haladás kísértése. Az emlékező keresztény tekintet az ámulatra akar megnyitni bennünket Isten misztériuma előtt, hogy szívünket dicsérettel és hálával töltse el mindazért, amit az Úr végbevitt.
Jézusnak ez az élő emlékezete, mely csodálattal tölt el bennünket, és amelyet különösen az eucharisztikus emlékünnepből merítünk, az a szereteterő, amely előrelendít bennünket. Ez a mi kincsünk. Ezért emlékezet nélkül nincs ámulat. Ha elveszítjük élő emlékezetünket, akkor a hit, az ájtatosságok és a lelkipásztori tevékenységek elhalványulásának veszélye fenyeget, ezek olyanok lesznek, mint a szalmatűz, mely gyorsan lángra lobban, de hamar kialszik. Amikor elveszítjük emlékezetünket, az örömünk is kialszik. Eltűnik szívünkből a hála Isten és testvéreink iránt, mert abba a kísértésbe esünk, hogy azt gondoljuk, minden tőlünk függ. Ruszlan atya emlékeztetett bennünket egy gyönyörű dologra: papnak lenni már önmagában nagy dolog, mert a papi életben az ember rájön, hogy ami történik, az nem a mi művünk, hanem Isten ajándéka. Klára nővér pedig hivatásáról szólva mindenekelőtt köszönetet akart mondani azoknak, akik hirdették neki az evangéliumot. Köszönjük ezeket a tanúságtételeket, melyek arra hívnak bennünket, hogy hálásan emlékezzünk a kapott örökségre.
Ha belenézünk ebbe az örökségbe, mit látunk? Ez a hit nem úgy öröklődött nemzedékről nemzedékre, mint egy sor megértendő és elvégzendő dolog, mint egy egyszer s mindenkorra rögzített kódex. Nem, a hitet az élettel adták tovább, a tanúságtételen keresztül, amely az evangélium tüzét vitte az élethelyzetekbe, hogy megvilágítsa, megtisztítsa azokat, és terjessze bennük Jézus vigasztaló melegét, megmentő szeretetének örömét, ígéretének reményét. Az emlékezéssel tehát megtanuljuk, hogy a hit a tanúságtétellel növekszik. A többi később jön. Ez egy mindenkinek szóló felhívás, és szeretném megismételni, mindenkinek, világi hívőknek, püspököknek, papoknak, diakónusoknak, megszentelt férfiaknak és nőknek, akik különböző módon a közösségek lelkipásztori szolgálatában dolgoznak:
A hit nem a múlt dolgainak szép kiállítása – az egy múzeum lenne –, hanem egy mindig történő esemény, a Krisztussal való találkozás, amely itt és most, az életben történik! Ezért a hitet nem csupán a mindig meglévő dolgok ismétlésével, hanem az evangélium újdonságának átadásával közvetítjük. Így a hit élő marad, és van jövője. Ezért szeretem azt mondani, hogy
Itt van tehát a második szó, a jövő. A múlt emléke nem zár be bennünket magunkba, hanem megnyit az evangélium ígérete előtt. Jézus biztosított bennünket arról, hogy mindig velünk lesz: ez tehát nem csak egy távoli jövőre szóló ígéret, az a dolgunk, hogy ma fogadjuk be a megújulást, amelyet a Feltámadott hoz az életünkbe. Gyengeségeink ellenére ő nem fárad bele, hogy velünk legyen, hogy velünk együtt építse az ő Egyházának és a mi Egyházunknak a jövőjét.
Nyilvánvaló, hogy a hit számos kihívásával szemben – különösen a fiatalabb nemzedékek részvételét illetően –, valamint az élet problémáival és gürcöléseivel szemközt, saját létszámunkra tekintve, egy ilyen hatalmas országban, mint ez, „kicsinek” és elégtelennek érezhetjük magunkat. Mégis, ha magunkévá tesszük Jézus reményteljes tekintetét, meglepő felfedezést teszünk: az evangélium szerint kicsinek, lélekben szegénynek lenni boldogság, az első boldogság (vö. Mt 5,3), mert a kicsinység alázatosan átad bennünket Isten hatalmának, s arra késztet, hogy az egyházi tevékenységet ne saját képességeinkre alapozzuk. És ez kegyelem! Megismétlem: egy rejtett kegyelem van abban, hogy kis egyház, kis nyáj vagyunk; ahelyett, hogy erőnkkel, létszámunkkal, struktúráinkkal és az emberi fontosság minden más formájával hivalkodnánk, hagyjuk, hogy az Úr vezessen bennünket, és alázatosan álljunk az emberek mellé!
Mint a kovász a tésztában és mint a földbe vetett legkisebb mag (vö. Mt 13,31–33), úgy osztozzunk a társadalom boldog és szomorú eseményeiben, hogy belülről szolgáljuk!
Kicsinek lenni arra emlékeztet bennünket, hogy nem vagyunk elegendők önmagunknak: szükségünk van Istenre, de szükségünk van másokra is, mindenki másra: más felekezetű testvéreinkre, a miénktől eltérő vallási meggyőződésű testvéreinkre, minden jóakaratú férfira és nőre. Az alázat szellemében felismerjük, hogy csak együtt, párbeszédben és kölcsönös elfogadásban tudunk egyáltalán valami mindenki számára jót végbevinni. Ez az Egyház sajátos feladata ebben az országban: nem szabad olyan csoportnak lennie, amely a megszokott dolgok között vonszolja magát, vagy saját csigaházába zárkózik, mert kicsinek érzi magát, hanem Isten jövőjére nyitott, a Lélek tüze által lángra lobbantott közösségnek kell lennie, amely élő, reménykedő, nyitott a Lélek újdonságaira és az idők jeleire, amelyet az alázatos és termékeny szeretetben gyümölcsöt hozó mag evangéliumi logikája irányít. Így annak az életnek és áldásnak az ígérete, amelyet a mennyei Atya Jézus által bőségesen áraszt ránk, nemcsak számunkra, hanem mások számára is megvalósul.
És megvalósul, valahányszor megéljük a testvériséget egymással, valahányszor felvállaljuk a szegényeket és az élet által megsebzetteket, valahányszor kiállunk az igazságosság és az igazság mellett az emberi és társadalmi kapcsolatokban, nemet mondva a korrupcióra és a hamisságra. A keresztény közösségeknek, különösen a szemináriumoknak, az „őszinteség iskoláinak” kell lenniük: nem merev és formális környezetnek, hanem az igazság, a nyitottság és a megosztás „edzőtermeinek”. És közösségeinkben – ne feledjük – mindannyian az Úr tanítványai vagyunk: mindannyian tanítványok, mindannyian fontosak, mindannyian egyenlő méltóságúak.
Teret kell tehát adni a világiaknak: ez jót fog tenni nektek, hogy a közösségek ne merevedjenek meg és ne klerikalizálódjanak. Egy szinodális egyház, mely a Lélek jövője felé vezető úton halad, részvételi, társfelelős egyház. Olyan egyház, amely képes kimenni a világ elé, mert megedzett a közösségvállalásban. Szíven ütött, hogy az összes tanúságtételben előkerült egy dolog: nemcsak Ruszlan atya és a nővérek, hanem Kirill, a családapa is emlékeztetett bennünket arra, hogy az Egyházban, az evangéliummal érintkezve megtanuljuk, hogy az önzésből átlépjünk a feltétel nélküli szeretetbe. Ez kilépés önmagunkból, melyre minden tanítványnak állandóan szüksége van: ez a keresztségben kapott ajándék táplálásának igénye. Ez az ajándék mindenütt, egyházi összejöveteleinken, családunkban, munkahelyünkön, a társadalomban arra ösztönöz bennünket, hogy a közösség és a béke emberei legyünk, akik jót tesznek, bárhol is vannak.
Inkább olyan Egyházat álmodjunk, és Isten kegyelmével olyan Egyházat építsünk, amelyet a Feltámadott öröme tölt be, és amely elutasítja a félelmeket és a panaszokat, mintsem olyat, amely engedi, hogy a dogmatizmus és a moralizmus megmerevítse.
Kedves testvéreim, kérjük mindezt a hit nagy tanúitól ebben az országban. Külön is szeretnék megemlékezni Boldog Bukowiński atyáról, aki egész életét a betegek, a rászorulók és a kirekesztettek gondozásával töltötte, és az evangéliumhoz való hűségéért börtönnel és kényszermunkával fizetett. Elmesélték nekem, hogy már boldoggá avatása előtt is mindig friss virág és égő gyertya volt a sírján. Ez annak megerősítése, hogy Isten népe felismeri, hol van életszentség, ki az evangéliumba szerelmes lelkipásztor. Ezt különösen a püspököknek és a papoknak szeretném mondani, de a szeminaristáknak is:
Megemlékezem a görögkatolikus vértanúkról is, Budka püspökről, Zarizky atyáról, és Gertrude Detzelről is, akinek boldoggáavatási eljárása elkezdődött. Ahogy Miroslava asszony mondta nekünk: Krisztus szeretetét hozták a világba. Ti vagytok az ő örökségük: legyetek az új életszentség ígérete!
Közel vagyok hozzátok, és bátorítalak benneteket: örömmel éljétek meg ezt az örökséget, és nagylelkűen tegyetek tanúságot róla, hogy azok, akikkel találkoztok, megérezzék, hogy a remény ígérete nekik is szól. Kísérlek benneteket imáimmal; és most bízzuk magunkat a Boldogságos Szűz Mária szívére, akit itt különleges módon a Béke Királynőjeként tiszteltek. Olvastam egy gyönyörű, nehéz időkben megesett anyai jelről: amikor sok-sok embert deportáltak, s ők éheztek és fagyoskodtak, ő, a gyengéd és gondoskodó Anya, meghallgatta gyermekei hozzá intézett imáit. Az egyik leghidegebb télen a hó gyorsan elolvadt, és egy halaktól hemzsegő tó jött létre, mely sok éhes embert táplált. A Szűzanya olvassza fel a fagyos szíveket, árassza el közösségeinket megújult testvéri melegséggel, adjon új reményt és lelkesedést az evangélium iránt! Szeretettel adom rátok áldásomat, és köszönetet mondok nektek. Kérlek benneteket, imádkozzatok értem!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
