A Szentatya július 28-án, csütörtökön este a kanadai papsággal közös vesperáson vett részt a québeci Notre-Dame-székesegyházban. Bocsánatot kért a szexuális visszaélések áldozataitól, és határozott fellépést sürgetett. Hangsúlyozta: egyik kultúra sem felsőbbrendűbb a többinél, a pasztorációban új nyelvezetre és prioritásokra van szükség; életünkkel kell tanúságot tennünk az evangéliumról.
Spanyolul elmondott teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Kedves püspöktestvéreim, kedves papok és diakónusok, megszentelt nők és férfiak, papnövendékek és lelkipásztori munkatársak, szép estét kívánok!
Köszönöm [Raymond] Poisson püspök úr hozzám intézett köszöntő szavait. Üdvözöllek mindnyájatokat, különösen azokat, akiknek hosszú utat kellett megtenniük, hogy eljussanak ide. Országotokban a távolságok valóban óriásiak! Tehát köszönöm! Örülök, hogy találkozhatom veletek!
Jelzésértékű, hogy a québeci Notre-Dame-bazilikában találkozunk, ennek a részegyháznak a székesegyházában, Kanada prímási székénél, amelynek első püspöke, Szent François de Laval 1663-ban nyitotta meg a szemináriumot, és egész szolgálata alatt a papképzésnek szentelte magát. Az esti dicséret imént hallott rövid olvasmánya az „idősebbekről”, a „presbiterekről”, vagyis a papokról szól. Szent Péter így buzdított bennünket: „Legeltessétek Isten rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként” (1Pét 5,2). Amikor most Isten népeként itt összegyűlünk, emlékezzünk arra, hogy életünk pásztora Jézus, aki gondunkat viseli, mert igazán szeret bennünket. Nekünk, az Egyház pásztorainak ugyanilyen nagylelkűen kell „legeltetnünk” a nyájat, hogy Jézus mindenkiről való gondoskodása és mindenki sebeivel való együttérzése kinyilvánulhasson.
Éppen azért, mert Krisztus jelei vagyunk, Péter apostol így biztat bennünket: legeltessétek a nyájat, vezessétek, ne hagyjátok eltévelyedni, amíg ti a saját dolgaitokkal törődtök. Odaadóan és gyengéden gondozzátok. És hozzáteszi: önként tegyétek, ne kényszerből, ne kötelességből, ne vallásos bérmunkásként vagy a szakrális dolgok funkcionáriusaként, hanem pásztori szívvel, lelkesen. Ha nem magunkra, hanem őrá, a jó pásztorra tekintünk, akkor felfedezzük, hogy gyengéden vigyáz ránk, és megérezzük Isten közelségét. Ebből fakad a szolgálat öröme, és még azt megelőzően a hit öröme; nem abból, hogy látjuk, mire vagyunk képesek, hanem abból, hogy tudjuk: Isten közel van, ő szeretett minket először, és mindennap kísér bennünket.
Testvéreim és nővéreim, ez a mi örömünk; ez nem egy könnyű öröm, amilyet a világ gyakran kínál nekünk, tűzijátékkal megtévesztve bennünket; ez az öröm nem kapcsolódik gazdagsághoz és biztonsághoz; sem ahhoz a meggyőződéshez nem kapcsolódik, hogy az élet mindig jól fog menni számunkra, keresztek és problémák nélkül. Ezzel szemben
mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, hanem egy olyan Isten kísér bennünket, akinek nem közömbös a sorsunk. Ahogyan a tenger is, amikor háborog, a felszínen háborgónak tűnik, a mélyben viszont nyugodt és csendes marad.
Ez a keresztény öröm: ingyenes ajándék, annak bizonyossága, hogy Krisztus szeret, támogat és átölel bennünket az élet minden helyzetében. Mert ő az, aki megszabadít bennünket az önzéstől és a bűntől, a magány szomorúságától, a belső ürességtől és a félelemtől, aki új életszemléletet és történelemszemléletet ad nekünk: „Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 1).
Meg is kérdezhetjük magunktól: hogyan állunk az örömmel? Hogyan állok az örömmel? Egyházunk vajon kifejezi-e az evangélium örömét? Van-e közösségeinkben olyan hit, amely a belőle sugárzó örömmel vonz?
Ha ezekkel a kérdésekkel gyökerüknél akarunk szembenézni, nem tehetünk mást, mint hogy elgondolkodunk azon, ami – korunk valóságában – veszélyezteti a hit örömét, és azzal fenyeget, hogy elhomályosítja azt, komolyan veszélyeztetve a keresztény tapasztalatot. Azonnal a szekularizációra gondolunk, amely egy idő óta átalakítja a mai ember életmódját, mintha a háttérben hagyta volna Istent, mintha Isten eltűnt volna a horizontról. Úgy tűnik, Isten igéje többé nem iránytű az élethez, az alapvető döntésekhez, az emberi és társadalmi kapcsolatokhoz. De gyorsan tisztáznunk kell valamit: amikor megfigyeljük a kultúrát, amely körülvesz bennünket, annak nyelvét és szimbólumait, vigyáznunk kell, hogy ne váljunk a pesszimizmus és a neheztelés rabjává, ne engedjük, hogy negatív ítélkezés vagy hasztalan nosztalgiázás ragadjon el bennünket. Két lehetséges módja van ugyanis annak, ahogyan a világot szemléljük: az egyiket a „negatív szemléletmódnak”, a másikat pedig „megkülönböztető szemléletmódnak” nevezném.
Az első, a negatív szemlélet, gyakran olyan hitből ered, amely, mivel úgy érzi, hogy támadás éri, egyfajta „páncélnak” tekinti magát, hogy védekezzen a világgal szemben. Keserűen vádolja a valóságot, és azt mondja: „a világ rossz, a bűn uralkodik”, és az a veszély fenyegeti, hogy „keresztes hadjáratok szelleme” hatja át. Figyeljünk erre, mert ez nem keresztény, ez nem Isten cselekvésmódja, aki – emlékeztet bennünket az evangélium – „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Az Úr, aki gyűlöli a világiasságot, jó szemmel nézi a világot.
Ha megállunk a negatív szemléletnél, akkor a végén megtagadjuk a megtestesülést, mert ahelyett, hogy megtestesülnénk a valóságban, inkább elmenekülünk előle. Magunkba zárkózunk, gyászolni fogjuk veszteségeinket, folyamatosan siránkozni fogunk, szomorúságba és pesszimizmusba süllyedünk – szomorúság és pesszimizmus, ez sosem Istentől származik. Ezzel szemben Istenéhez hasonló tekintetünknek kell lennie, amely meg tudja különböztetni a jót, elszántan keresi, felismeri és táplálja azt. Ez nem naiv tekintet, hanem a valóságot megkülönböztető tekintet.
A szekularizált világra irányuló megkülönböztetésünk finomításához inspiráljon bennünket az, amit Szent VI. Pál írt az Evangelii nuntiandi apostoli buzdításban, amely a mai korra is érvényes! Számára a szekularizáció „önmagában jogos és legitim, a hittel és a vallással nem összeegyeztethetetlen törekvés” (Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 55), amely a valóság és az emberi élet törvényeinek felfedezésére irányul, amelyeket a Teremtő adott. Isten ugyanis nem azt akarja, hogy rabszolgák legyünk, hanem hogy gyermekek, nem akar helyettünk dönteni, vagy elnyomni bennünket valamilyen szent hatalommal egy vallási törvények által irányított világban. Nem, ő szabadnak teremtett bennünket, és azt kéri, hogy felnőtt személyek, felelős személyek legyünk az életben és a társadalomban. Másik dolog – különböztette meg ettől Szent VI. Pál – a szekularizmus, egy olyan életfelfogás, amely teljesen megszakítja a Teremtővel való kapcsolatot, aki így „feleslegessé, sőt akadállyá válik”, és az ember az „ateizmus új formáit” hozza létre, kifinomult és változatos formáit: ilyenek a „fogyasztói társadalom, a legfőbb értékként felállított hedonizmus, a hatalomvágy, az uralkodásra való törekvés, és mindenféle hátrányos megkülönböztetés” (ugyanott).
Nekünk mint Egyháznak, különösen mint Isten népe pásztorainak, mint lelkipásztoroknak, megszentelt nőknek és férfiaknak, diakónusoknak, papnövendékeknek, lelkipásztori munkatársaknak a feladata, hogy tudjunk különbséget tenni, hogy képesek legyünk megkülönböztetni. Ha engedünk a negatív szemléletnek, és felületesen ítélkezünk, akkor fennáll a veszélye, hogy rossz üzenetet közvetítünk, mintha a szekularizáció kritikája mögött a mi részünkről nosztalgia állna egy szakralizált világ után, egy olyan letűnt kor társadalma után, amelyben az Egyháznak és lelkipásztorainak nagyobb hatalma és nagyobb társadalmi jelentősége volt. Ez téves látásmód.
Ezzel szemben, ahogyan e kérdések egyik nagy tudósa figyelmeztet, a szekularizáció problémája számunkra, keresztények számára nem lehet az Egyház társadalmi jelentőségének csökkenése vagy az anyagi javak és kiváltságok elvesztése; inkább arra kér bennünket, hogy gondolkodjunk el a társadalomban bekövetkezett változásokon, amelyek befolyásolták az emberek gondolkodásmódját és életvitelét. Ha elidőzünk ennél a szempontnál, rájövünk, hogy
A szekularizáció ezért kihívás lelkipásztori képzelőerőnk számára, „lehetőség a lelki élet új formákba öntésére és új létmódok kialakítására” (Charles Taylor: A Secular Age, Harvard UP, Cambridge, 2007, 437). Így, miközben a megkülönböztető tekintet megláttatja velünk a hit örömének átadásában rejlő nehézségeket, arra ösztönöz, hogy új szenvedélyre leljünk az evangelizáció iránt, hogy új nyelvezeteket keressünk, megváltoztassunk lelkipásztori prioritásokat, és a lényegre összpontosítsunk.
Kedves testvéreim és nővéreim, hirdetnünk kell az evangéliumot, hogy a ma élő férfiaknak és nőknek a hit örömét adjuk. De ez a hirdetés elsősorban nem szavakkal történik, hanem az ingyenes szeretettől túláradó tanúságtételen keresztül, ahogyan Isten is teszi velünk. Ennek a hirdetésnek olyan személyes és egyházi életmódban kell megtestesülnie, amely képes feléleszteni az Úr iránti vágyat, reményt ébreszteni, bizalmat közvetíteni és hitelességet sugározni. Ezzel kapcsolatban, hadd ajánljak figyelmetekbe – testvéries szellemben – három kihívást, amelyet bevihettek imáitokba és lelkipásztori szolgálatotokba.
Az első kihívás: megismertetni Jézust. Korunk lelki sivatagaiban, melyeket a szekularizmus és a közömbösség hozott létre, vissza kell térnünk az első evangélium hirdetéséhez. Megismétlem: vissza kell térnünk az első evangélium hirdetéséhez! Nem hihetjük, hogy közvetíthetjük a hit örömét úgy, hogy másodlagos szempontokat mutatunk be azoknak, akik még nem fogadták be az Urat életükbe, vagy pusztán bizonyos gyakorlatok ismétlésével, vagy a múlt lelkipásztori formáinak reprodukálásával. Új utakat kell találni, hogy az evangélium szíve közepét hirdessük azoknak, akik még nem találkoztak Krisztussal. Ez lelkipásztori kreativitást kíván, hogy elérjük az embereket ott, ahol élnek, nem várva, hogy jöjjenek, hanem ott, ahol élnek, felfedezve a meghallgatás, a párbeszéd és a találkozás lehetőségeit. Vissza kell térnünk a lényeghez, vissza kell térnünk az Apostolok cselekedeteinek lelkesedéséhez, annak szépségéhez, hogy ma is a termékeny Lélek eszközének érezzük magunkat. Vissza kell térni Galileába, ez a feltámadt Jézus mondta, vissza kell mennetek Galileába, hogy – ha szabad így mondanom – a kudarc után újra kezdjetek. Vissza Galileába. Mindannyiunknak megvan a magunk Galileája, az első evangélium hirdetésének Galileája. Idézzétek fel ennek az emlékét!
Az evangélium hirdetéséhez viszont hitelesnek kell lennünk. Ez a második kihívás: a tanúságtétel. Az evangéliumot akkor hirdetjük hatékonyan, amikor az életünk beszél, amikor feltárja azt a szabadságot, amely szabaddá tesz másokat, azt az együttérzést, amely nem kér cserébe semmit, azt az irgalmasságot, amely szavak nélkül beszél Krisztusról. Az Egyház Kanadában, miután megsebezte és elkeserítette az egyes gyermekei által elkövetett gonoszság, új útra lépett. Különösen a kiskorúak és kiszolgáltatott emberek elleni szexuális visszaélésekre gondolok, azokra a bűncselekményekre, amelyek határozott fellépést és visszafordíthatatlan küzdelmet igényelnek. Szeretnék veletek együtt még egyszer bocsánatot kérni minden áldozattól. A fájdalom és a szégyen, mely eltölt bennünket, legyen alkalom a megtérésre, „soha többé!” És a gyógyulásra, az őslakos testvéreinkkel és nővéreinkkel való kiengesztelődés útjára gondolva,
Szerezzük vissza első püspökötök, Szent François de Laval missziós buzgóságát, aki szembeszállt mindazokkal, akik megalázták az őslakosokat azzal, hogy rávették őket az italozásra, hogy megtévesszék őket. Ne engedjük, hogy bármilyen ideológia elidegenítse és összezavarja népeink életmódját és életformáját, hogy megpróbálja leigázni és uralni őket. Az emberiség új fejlesztései legyenek beilleszthetők kulturális identitásukba, a kultúra szempontjait figyelembe véve!
De ahhoz, hogy véget vessünk a kirekesztés kultúrájának, magunknál kell kezdenünk: a pásztoroknál, akik nem érzik magukat felsőbbrendűnek Isten népének testvéreivel és nővéreivel szemben; a megszentelteknél, akik megélik a testvériséget és az engedelmesség szabadságát a közösségben; a papnövendékeknél, akik készek tanulékony és készséges szolgák lenni, a lelkipásztori munkatársaknál, akik nem hatalomként tekintenek szolgálatukra. Itt kezdődik minden. Ti vagytok a főszereplői és építői egy másfajta Egyháznak: egy alázatos, barátságos, irgalmas, folyamatokat kísérő, az inkulturáción határozottan és derűsen dolgozó, minden embert és minden kulturális-vallási különbözőséget megbecsülő Egyháznak. Tegyünk erről tanúságot!
Végül a harmadik kihívás, a testvériség. Az első Jézus megismertetése, a második a tanúságtétel, a harmadik a testvériség. Az Egyház akkor lesz hiteles tanúja az evangéliumnak, ha tagjai jobban megélik a közösséget, ha olyan alkalmakat és tereket teremtenek, ahol a hithez közeledők befogadó közösségre találnak, olyan közösségre, amely képes meghallgatni, képes párbeszédet folytatni, jó kapcsolatokat elősegíteni. Ezt mondta szent püspökötök a misszionáriusoknak: „Gyakran előfordul, hogy egy keserű szó, egy türelmetlenség, egy elutasító arc egy szempillantás alatt lerombolja azt, ami hosszú idő alatt épült fel” (Instrucciones a los misioneros [Utasítások a misszionáriusoknak], 1668).
Olyan keresztény közösség megéléséről van szó, amely így az emberség iskolájává válik, ahol megtanuljuk egymást testvérként szeretni, készen arra, hogy együtt dolgozzunk a közjóért. Az evangélium hirdetésének középpontjában ugyanis Isten szeretete áll, amely átalakít és képessé tesz bennünket a közösségre mindenkivel és mindenki szolgálatára. Hazátok egyik teológusa írta: „Az Isten által nekünk adott szeretet egy olyan szeretetben csordul túl […], amely arra készteti az irgalmas szamaritánust, hogy megálljon és gondoskodjon a rablók által megtámadott utazóról. Ennek a szeretetnek nincsenek határai, Isten országát keresi […], amely egyetemes” (Bernard Lonergan: The Future of Christianity, in A Second Collection: Papers by Bernard F. J. Lonergan SJ, University of Toronto Press, 1974, 154).
Kérdezzük meg magunktól: milyen a testvériség közöttünk? A püspökök testvérisége egymással, a papokkal, a papok testvérisége egymással és Isten népével? Testvérek vagyunk-e vagy pártokra szakadt vetélytársak? És milyen a kapcsolatunk azokkal, akik nem „közülünk valók”, azokkal, akik nem hisznek, akiknek más hagyományaik és szokásaik vannak? Ez a követendő út: előmozdítani a testvéri kapcsolatokat mindenkivel, őslakos testvéreinkkel és nővéreinkkel, minden testvérrel és nővérrel, akivel találkozunk, mert mindegyikük arcán Isten jelenléte tükröződik.
Kedves testvéreim és nővéreim, ez csak néhány a kihívások közül. Ne felejtsük el, hogy csak a Lélek erejével tudjuk egyre inkább megvalósítani őket, akit mindig segítségül kell hívnunk imáinkban. De ne engedjük, hogy a szekularizmus szelleme belénk hatoljon, és azt gondoljuk, hogy olyan projekteket indíthatunk, amelyek önmagukban, pusztán emberi erővel, Isten nélkül működnek. Ez bálványimádás, az Isten nélküli projektek bálványimádása. És kérlek benneteket, ne zárkózzunk a „hátrafordulásba”, örömmel haladjunk előre!
Váltsuk tettekre ezeket a szavakat, amelyeket Szent François de Lavalhoz intézünk:
Az osztozás embere voltál,
látogattad a betegeket,
ruhát adtál a szegényeknek,
küzdöttél a bennszülöttek méltóságáért,
támogattad a megfáradt misszionáriusokat,
mindig kész voltál kezedet nyújtani annak,
aki rosszabb helyzetben volt nálad.
Hányszor mentek füstbe terveid,
de te mindig újrakezdted.
Megértetted, hogy Isten építkezéséhez nem kő kell,
és hogy a csüggedés földjén
a remény építőjére van szükség.
Köszönöm mindazt, amit tesztek, és szívből adom rátok áldásomat. És kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzatok értem!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
