2023 és 2026 között tartja a ferences szerzetescsalád alapítójuk utolsó négy esztendejére emlékező nyolcszáz éves jubileumi ünnepségsorozatot, melynek előkészítő bizottságát Ferenc pápa október 31-én fogadta a Vatikánban. Beszédében Szent Ferenc életének két elválaszthatatlan összekapcsolódó vonására emlékeztette őket, a szegény Krisztus feltétlen követésére és a szegények iránti szeretetére.
Ferenc pápa örömmel üdvözölte a centenáriumi koordinációs bizottság háromszáz tagját, akiknek feladata, hogy előkészítsék annak a jövő évi zarándoklatnak a lelki és kulturális programját, amely Rieti szent völgyéből indul, érintve La Verna hegyét, ahol a Poverello elnyerte az Úr szent sebhelyeit és a végcélja Assisi, ahol majd a rendalapító 800 évvel ezelőtti transitusára emlékeznek.
Amikor úgy döntöttem, hogy a Ferenc nevet veszem fel, tudtam, hogy egy nagyon népszerű, de mégannyira félreértett szentre gondolok. Ferenc valójában a béke embere, a szegénység embere, aki szereti és ünnepli a teremtett világot. Ám mégis, mi ennek az egésznek a gyökere, mi a forrása? – kérdezte a pápa. A válasz Jézus Krisztus, hiszen Ferenc minden tapasztalatának forrása a hit. Ferenc a feszület előtt kapja meg ezt ajándékba, a megfeszített és feltámadt Úr pedig feltárja előtte az élet és az emberi szenvedés értelmét. Amikor pedig Jézus a leprás személyében szól hozzá, megtapasztalja Isten irgalmának nagyságát és saját alázatának szükségességét. Ezért a Poverello hálával és csodálkozással telve órákat töltött Urával és így szólt hozzá: „Ki vagy Te? Ki vagyok én?”. Ebből a forrásból aztán bőségesen kapja a Szentlelket, ami arra készteti, hogy kövesse Jézust és az evangéliumot, szó szerint.
A soron következő ferences centenárium nem lesz rituális ünnep akkor, ha együtt tartja Krisztus követését és a szegények iránti szeretetét. Ez pedig a különféle ferences helyszínekből áradó légkörnek lesz köszönhető, amelyek mindegyike sajátos karakterű, olyan termékeny adománnyal, amely hozzájárul az Egyház arculatának megújításához.
Ferenc pápa ezután felsorolta időrendben az egykori történelmi eseményeket. Ennek a ferences zarándokútnak első szakasza időrendi sorrendben (1223) a Rieti melletti Fontecolombo. Első állomás az itt írt Regula révén, a közeli Greccióval együtt, mely a betlehem születési helye. Erőteljes felhívást hordoz, hogy Jézus Krisztus megtestesülésében újra felfedezzük Isten „útját”. Az effajta alapvető döntés azt mondja, hogy az ember az Isten „útja”, következésképpen az Egyház egyetlen „útja”. A Gaudium et spes zsinati konstitúció emlékezetes szavakkal szól erről: „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán. Krisztus, az új Ádám, az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását” (GS 22)
La Verna hegye a stigmákkal (1224) az „utolsó pecsét” – ahogy Dante mondja (Paradicsom, XI, 107) –, amely a szentet a keresztre feszített Krisztussal azonosítja és képes behatolni az emberi életbe, amelyet gyökeresen átjár a fájdalom és a szenvedés.
Végül a pápa Assisiről beszélt és Szent Ferenc Porziuncolában történt transitusáról (1226), mely feltárja a kereszténység lényegét, vagyis az örök életbe vetett reményét. Nem véletlen, hogy a szentnek a bazilika altemplomában található sírhelye az idők során Assisi mágnese, dobogó szíve lett, félreérthetetlen jeleként az ő jelenlétének, kinek „csodálatos életéről / jobban csak a mennyei dicsőségében énekelnének” – ahogy Dante írja róla az Isteni színjátékban.
Nyolc évszázad után Szent Ferenc továbbra is rejtély marad számunkra. Ahogy Masszeusz testvér kérdése is érvényes mindmáig: „De hát miért követ téged az egész világ, mert úgy tűnik, hogy mindenki látni és hallani akar téged, és engedelmeskedni neked?” – ahogy azt a Fiorettiben, a Szent Ferenc virágoskertje című könyvben olvassuk. Válaszért a Poverello iskolájába kell járni, hogy az ő evangéliumi életében találjunk rá az útra, amivel Jézus nyomdokaiba léphetünk. Ez pedig konkrétan jelzi, hogy nekünk ehhez figyelni, úton járni és az örömhírt hirdetni kell.
Mindenekelőtt hallgatni! Ferenc a feszület előtt meghallja Jézus hangját, aki azt mondja neki: „Ferenc, menj és javítsd meg a házamat.” Az ifjú Ferenc pedig készséggel és nagylelkűen válaszol az Úr felszólítására, hogy megjavítsa a házát. De melyik házat? Lassan rádöbben, nem arról van szó, hogy kőművesként rendbe hozzon egy kőből emelt épületet, hanem arról, hogy hozzájáruljon az Egyház életéhez. Arról volt szó, hogy az Egyház szolgálatába kell állni, szeretni kell azt és azon munkálkodni, hogy abban Krisztus Arca egyre inkább felragyogjon.
Második helyen a pápa az úton járást említette. Ferenc fáradhatatlan vándor volt, aki gyalog bejárta Olaszország számtalan falvát és városát, közben mindig közeli kapcsolatba került az emberekkel, ezzel áthidalta az Egyház és az emberek közötti távolságot. Ez a „találkozásra indulás”, nem pedig „átlépésre várás” képessége lett a keresztény közösség stílusa, amely késztetést érez arra, hogy közel kerüljön másokhoz, az önmagába fordulás helyett.
Aztán örömhírt vinni és azt hirdetni, elmenve a perifériákig – ez volt a harmadik dolog, amire a Szentatya lelkesített Szent Ferenc példája nyomán.
Ezzel a lehelettel szembe lehet nézni a jelenlegi nagy kihívásokkal, mint a béke, a közös otthonról való gondoskodás, a fejlődés új modellje, anélkül, hogy megadnánk magunkat e leküzdhetetlennek látszó tényeknek.
Végül a Szentatya arra buzdította a koordinációs bizottság tagjait, hogy maradéktalanul éljék meg a régóta várt ferences centenáriumot. „Őszintén remélem, hogy ez a lelki és kulturális zarándokút összekapcsolódhat a 2025-ös szentévvel, abban a meggyőződésben, hogy Assisi Szent Ferenc még ma is arra indítja az Egyházat, hogy napjainkban is élje meg Krisztus iránti hűségét és küldetését.”
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
