Január 22-én fogadta a Vatikánban Ferenc pápa a Don Lorenzo Milani születése centenáriumára alakult olasz nemzeti bizottság tagjait. Milani az evangélium hűséges szolgájaként karolta föl az elesetteket, visszaadta méltóságukat, az általa létrehozott iskolában tanította a szegényeket. Az ő példájára mi is szenteljük életünket Krisztusnak és rászoruló testvéreinknek – buzdított a pápa.
Don Lorenzo Milani életének középpontjában megtérése áll, ezen keresztül érthetjük meg teljesen személyét, nyugtalan keresését, majd teljes odaadását Krisztusnak. Istennek mondott igenje magával ragadta egész lényét, átalakította és arra indította, hogy ezt másokkal megossza. A megtérés emberi és lelki életének központja, ami által hívő lett, az Egyház szerelmes papja, az evangélium hűséges szolgája a szegényekben.
Don Lorenzo valóban megélte a szegénység és alázat evangéliumi boldogságait, lemondott polgári kiváltságairól, gazdagságról, kényelemről, elit kultúrájáról, hogy szegény legyen a szegények között. Sosem érezte kevesebbnek magát e döntése miatt, mert tudta, hogy ez a küldetése, Barbiana az ő helye. Lelkiatyja, Don Bensi egyszer meglátogatta őt, amikor súlyos betegen feküdt szobájában, ahol tanított, diákjai csöndben álltak körülötte. „Egy volt közülük, nem más, nem jobb (…) Akkor értettem meg, sokkal inkább, mint bármikor máskor, hivatása árát, szeretete hatalmas mélységét azok iránt, akiket választott, és akik őt választották. (…) Ő volt és ő marad számomra a keresztény ember és pap leghősiesebb képmása.”
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot” (Mt 5,6) – Don Milani ezt a boldogságot is megtapasztalta pártfogoltjaival. Az iskola volt az a közeg, ahol egy nagy célért munkálkodott: vissza akarta adni az utolsóknak a méltóságát, jogaikat és állampolgárságukat, de főként azt, hogy Isten gyermekeinek ismerjék föl magukat, mint mi, mindnyájan. Milani atya tanúja volt kora társadalmi és gazdasági átalakulásainak, amikor az iparosodás rátelepedett a vidéki gazdákra, a földművesek és gyermekeik munkások lettek, ami még jobban a peremre szorította őket.
Felvilágosult elmével és Isten előtt nyitott szívvel megértette, hogy ebben a helyzetben a közoktatás sem segíti a lemaradottakat, inkább diszkriminálja a hátrányból indulókat, az egyenlőtlenségeket növeli. Nem a társadalmi előmozdítás helye volt az iskola, hanem a szelekcióé. Ilyen körülmények között nem kedvezett az evangelizálásnak, mert az igazságtalanság eltávolította a szegényeket Isten igéjétől, az evangéliumtól, eltávolította a parasztokat és a munkásokat a hittől és az Egyháztól. Azon tanakodott, az Egyház és üzenete miként állíthatná meg a szegények egyre nagyobb lemaradását? A választ bölcsen és szeretettel a nevelésben találta meg, saját módszerével, amely tudást ad azoknak, akik mások szemében az utolsók, de az evangélium számára és az ő szemében az elsők.
Don Lorenzo nekik szentelte egész életét, melyet előbb Krisztusnak adott. Mottója, az „I Care” nem általánosságban jelenti azt, hogy „fontos nekem, törődöm vele”, hanem szívből jövően hirdeti: „fontosak vagytok nekem, törődöm veletek”. Szeretetének nyílt megvallása ez kis közössége iránt, amelyet a Barbianában kialakított iskolában teremtett, de üzenet is, amelyet átadott tanítványainak, és amely egyetemes tanítás is. Arra szólít minket, hogy ne maradjunk közönyösek, vegyük észre a valóságot, és azon belül az új szegényeket és az újféle szegénységi formákat. Arra szólít, hogy menjünk oda a kitaszítottakhoz és vegyük gondjainkba őket. Ebből minden kereszténynek ki kellene vennie a részét – figyelmeztetett Ferenc pápa.
Mondjunk hálát Istennek Lorenzo Milani atyáért, a nyughatatlan és nyugtalanító papért, aki hűséges volt az Úrhoz és Egyházához! Köszönjük meg tanúságtételét, amelyet ránk hagyott örökül és amely kötelez minket példája követésére! A pápa köszönetet mondott a Milani atya születése századik évfordulójára létrehozott nemzeti tanács elnökének és tagjainak, amiért munkájukkal megismertetik széles körben a tanítását.
Itt emlékeztetünk rá, hogy Ferenc pápa 2017 júniusában elzarándokolt az olasz pap sírjához a Firenze közelében található Barbianába (halála 50. évfordulóján), ahol azért kérte a jelenlévők imáit, hogy ő is jó példát tudjon venni Milani atyáról. „Azzal, hogy eljöttem Barbianába és imádkozom Lorenzo Milani atya sírjánál, válaszolok édesanyja vágyára” – mondta a pápa. Azt kérte: „Mindenekelőtt arra vágyom, hogy megismerjék a papot, megtudják az igazságot, tiszteljék az Egyházat azért is, ami ő volt az Egyházban, és hogy az Egyház is megadja neki a tiszteletet (…), az az Egyház, amely oly sok szenvedést okozott neki, de amely a papságot adta neki és a hitnek azt az erejét, amely számomra fiam legmélyebb misztériuma marad”. Sok támadás érte ugyanis tevékenységéért világi és egyházi körökben egyaránt, mivel szakított a tradicionális iskolai módszerrel. Vallotta, hogy az a jó családból származó gyerekeknek kedvez, a hátrányos helyzetűeket pedig nem segíti felzárkózni, mint egy olyan kórház, mely az egészségeseket gyógyítja, a betegeket pedig elutasítja.
A barbianai iskola reformpedagógiai koncepcióját a hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű tanulók számára hozta létre az 50-es években Don Lorenzo Milani. A demokratikus iskolában egyenrangú volt a pedagógus és a diák, ezáltal a kapcsolódás pedagógiáját követve olyan tananyagok alapján oktatott, amelyek a gyerekek valós szükségleteire épültek. A kis olasz hegyi faluban, a második világháborút követő években, saját otthonának hátsó szobájában tanította összevontan azokat a gyerekeket, akik anyagi okok miatt nem tanulhattak volna. Az iskola nem volt kötelező, nem voltak tankönyvek, sem osztályzás, vizsgák, buktatás. Ennek ellenére eredményesen működött, az ott tanuló diákok közül sokan sikeres külső vizsgát tettek, később pedig tanárok és kutatók váltak belőlük.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
