Húsvét vasárnap reggelén találtak rá a halott Széchenyi Istvánra.
1860. április 7-éről 8-ára virradó éjszaka vetett véget az életének. Fénykép nem őrzi az arcát, a tekintetét, igazi valóját, ahogy megkaptuk a sorstól (1844–45-ből) Petőfi hiteles képmását. Csak festmények (főleg Barabás Miklós alkotásai), litográfiák és emléklapok segítenek abban, hogy elképzelhessük, milyen külsővel járt-kelt a honban és a világban ez a csodálatos államférfi. Pedig 1839. január 7-én bemutatták Párizsban a dagerrotípiát. Rövid időre rá, 1840. augusztus 29-én Vállas Antal matematikus, fizikus, földrajztudós a fotográfiai eljárás teljes folyamatát prezentálta a Nagy Károly által Párizsban vásárolt felszereléssel. Csaknem húsz év alatt számos alkalom kínálkozott volna, hogy megismerje az utókor Széchenyi igazi arcát, de ilyen felvételre soha nem került sor. Ha Széchenyi tovább él, minden bizonnyal nem zárkózott volna el attól, hogy a fényképezőgép elé álljon, hiszen a hosszabb életű Deák és Kossuth öregkori külsejét nagyszámú fénykép őrzi. Rózsa György írja a Széchenyi-ikonográfia kapcsán: „…hogy Széchenyiről nem készült fénykép, az bizonyosan nem lehet véletlen, valószínűleg elveivel ellenkezett a mechanikus megörökítés gondolata”.
Ennek némileg ellentmond, hogy milyen érdeklődéssel és csodálattal fogadta a technikai újdonságokat (lásd angliai utazásait, a water closettől a gőzvilágításig) a legnagyobb magyar, és igyekezett itthon is megvalósítani őket.
Ismeretes, hogy a primitív népek mennyire féltek a kamerától, mert azt hitték, megfosztja őket lényük egy részétől. A francia Felix Nadartól (1820–1910), minden idők legnagyobb fotográfusainak egyikétől, a fényképezés Tizianójától tudjuk, hogy Balzacban (1799–1850) is valami hasonló „homályos félelem” élt attól, hogy lefényképezzék. A fotográfus szerint a regényíró ezt azzal magyarázta, hogy „…minden egyes daguerre-i művelet megkaparint, leválaszt, felhasznál egyet a test rétegei közül, melynek megörökítésére irányul”. „Mindig illetlenségnek tartottam a fényképezést, talán éppen ezt szerettem benne legjobban – írja Diane Arbus (1923–1971) sokoldalú amerikai fotóriporter –, s amikor először műveltem, perverznek éreztem magam.” Kétségtelen, hogy a fényképezőgép nem erőszakolja meg, még csak magáévá sem teszi a modellt, viszont lehet tapintatlan, tolakodó, jogtipró, képes torzítani és kizsákmányolni.
Eleinte Kossuth Lajos is idegenkedett a fonográftól, és némi leleménnyel sikerült csak rávenni Torinóban, hogy az „őrdöngős masinába” mondja el beszédét, amely az aradi vértanúk emlékművének felavatására készült, de a hivatalos rendezvényen technikai okokból nem hangzott el. Széchenyi esetében maradtak a festmények, igaz, Tasner Antalhoz írott 1836. április 11-i levelében arra figyelmezteti titkárát, hogy „…csak önnek, feleségem nem szereti Barabás festéseit”.
Kemény Zsigmondnak köszönhetjük, hogy egyik esszéjében Széchenyi külsejéről többet megtudunk: „Arcbőre sötétsárga, rézvörös színezettel. Homloka széles, magas, gondolkodó és redőkbe vont; felső része, a nagyszerűbb intellectualis erők helye oly domború, oly teljes és széles átmérőjű, minő igen ritkán található. E göndör, fekete hajjal körözött méltóságos, de sötét homloknak jellemét kiegészítette a sűrű, nagyszálú, szögletes ívű és egymásba folyó két szemöldök. (…) Sötétszürke szemeinek tekintete majd fürkésző… Orra vastagtövű, merész hajlású és tág nyílású volt…”
Be kell érnünk ennyivel.
Kő András
A szerző újságíró
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
