Németh László a magyar irodalom világirodalmi rangú regényírója, de kimagaslót alkotott drámaíróként és a magyar, illetve az egyetemes sorskérdésekkel elmélyülten foglalkozó esszéíróként, valamint irodalmi tanulmányaival is.
Idén megemlékezünk arról, hogy száz évvel ezelőtt, 1925-ben jelent meg első írása, a Horváthné meghal, amivel első díjat nyert a Nyugat novellapályázatán, s ötven esztendővel ezelőtt, 1975. március 3-án adta vissza lelkét a Teremtőnek.
Füzi László irodalomtörténész 1955. március 15-én született, idén hetvenéves. A Nap Kiadó e kettős jubileum jegyében jelentette meg a József Attila-díjas irodalmár Németh Lászlóról szóló tanulmánykötetét.
A szerző részletesen foglalkozik Németh László életének és írói munkásságának 1945 utáni korszakával. Kiemeli: ez az időszak főleg vidéki helyszínekhez – Hódmezővásárhelyhez és Sajkodhoz – kötődik. Magyarázatot kapunk ezáltal Németh László „elvonulásaira”, egyrészt a családjától, másrészt a szellemi-irodalmi-politikai élet centrumától való „elkülönüléseire”, noha tudjuk, hogy az író nem tartózkodott folyamatosan sem Vásárhelyen, sem Sajkodon. Tény, hogy Németh László egyfolytában írt, alkotott, és feszültségek kísérték az életét. Alkatának vibrálásait „a térben való mozgására is kivetítette. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy dolgozni valójában csak az állandóan változó térben tudott”. Füzi László szerint újra és újra meglepődhetünk azon, hogy a „társadalmi-politikai változások, a kemény családi küzdelmek és élete számos ponton új alapokra való helyezése közepette egyáltalán képes volt gondolkodása megújítására s egy ideig számos fontos szépírói mű megteremtésére”.
Az 1945-ben bekövetkezett változásokkal kapcsolatban a kötet írója megállapítja: Németh László valóban felszabadulásként élte meg azokat, Bibó István szavaival: „számos tehertétellel súlyosbított mozdulásnak a nagyobb szabadság irányába”. Önmaga helyzetét ugyanakkor másképpen látta, mint az országét, tisztában volt azzal, hogy a baloldallal folytatott harmincas évekbeli vitája, más vonatkozásban a Kisebbségben című munkája, majd 1943-ban a szárszói találkozón elmondott beszéde nehezíti az új világba való belépését. Szereptudatát is ebből következően alakította ki. A változásokról alkotott véleményét, helyzetéből következően is, az oktatással kapcsolatban fogalmazta meg: „A tanügyi reform célja: az osztálytalan társadalom megteremtése a most növő nemzedék műveltségében. Testvére tehát a földosztásnak, (…) a szövetkezeti mozgalomnak; előjogokat, válaszfalakat bont a képzettség arányosabb elosztásával” – írja a tanügy rendezésének kérdésével kapcsolatban.
Az irodalomtörténész szerző foglalkozik Németh Lászlónak az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, az év novemberében írt, A magyar forradalomról című értekezésével is, amely csak 2011-ben jelent meg a Nap Kiadónál. Németh így ír a történtekről: „Amikor a forradalom az egész országon átcsapott, s hozzánk is eljutott: az aggodalom egy új aggodalommal bővült – nemcsak a nemzet életét, de jó hírét is féltettük: nem követ-e el most, hogy lánca lepattant, valami borzasztót és jóvátehetetlent a megkeseredett nép? Amikor pedig a harcok szünetében a küzdő nép mögött a politika régi bajnokai is föltűntek – az aggodalom egy új gyűrűvel bővült: nem hajtják-e a maguk malmára a zsarnokság ellen fölkelt szenvedélyeket a maguk restaurációjára törekvő emberek: nem ölti-e az ellenforradalom színét a szabadságharcnak indult fölkelés?” Németh válasza erre az egyértelmű nem volt, s hangsúlyozta a forradalom tisztaságát.
Az író Nagy Imre miniszterelnöknek a forradalomban betöltött szerepét is elemezte értekezésben. Történeti érvényességgel írt róla: „Egy politikus nagysága (…) nem a szakmai kiválóságon múlik, hanem pályája vonalán – hogy bizonyos nagy sorshelyzetekben hogyan tudja a nemzeti sors megkívánta szerepet magára ölteni. (…) nyilvánvaló, hogy e 11 nap alatt s azóta sem vesztette el sem a jobbról, sem a balról jövő vádak közt a nemzet szeretetét – s ha ma meghalna –, kétségtelen, hogy 20. századi politikai történetünknek legnagyobb alakjaként fejezné be életét.”
Kádár János szerepét összetettnek látta Németh. Értékelése szerint miniszterelnökségének „két végzetes születési hibája volt”. Az egyik, hogy ő hívta be az országba az oroszokat, a másik pedig – és ezt tartotta végzetesebbnek – „az volt, hogy a beavatkozás s önmaga létének az igazolására vállalnia kellett, hogy Magyarországon ellenforradalom volt”. Németh László úgy látta: Kádár őszinte volt, amikor a maga rezsimjét le akarta választani a Rákosi-korról. Személyéről alkotott véleményét így foglalta össze Tamási Áronhoz 1956. november 26-án írt levelében: „Kétségtelen, hogy a Kádár-kormány vállalta, hogy ő hozta be az oroszokat, olyan percben, amikor a nyugalom teljesen helyreállt. Ez lehetetlenné teszi, hogy támogassuk. De azért vegyük tekintetbe valódi szerepét is. Az oroszokat nem hívta be, azok rakták oda, s ha nem akarja egy Rákosi-kormánynak átengedni az országot, vállalnia kellett a hatalmat. Azóta is adja, golyószóróval a hátában, a kacsintó jeleket; nyilvánvaló, hogy nem a szovjet, hanem jugoszláv politikát próbál folytatni, ami miatt, ha meg nem tér, el is kergetik előbb-utóbb. Ha románok vagy csehek lennénk, rögtön tudnánk, milyen álláspontot kell elfoglalni egy ilyen kormánnyal szemben: mennyire támadni, szorongatni, s mennyire pajzsul használni sötétebb erők ellen.”
A kötet írója megvilágítja: a Kádár-korszak kezdetén a politikai hatalom birtokosai dicsérték Németh „úgymond, ötvenhatos írásait, amelyekben a maga szocializmusfelfogása érvényesítésének hátterét igyekezett megteremteni”. Ezért a harmincas, majd az ötvenes évek végétől újra hangsúlyosan megfogalmazódó, immáron a hivatalosság erejével bíró baloldali támadások között egy rövid időszak taktikai követelményei miatt szövetségesként tekintettek Németh Lászlóra. Ő ismerte az ezzel kapcsolatos megnyilvánulásokat, de semmit nem tett a megszületésükért. 1957. január 1-jén, ugyancsak Tamási Áronhoz írt levelében így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Az Írószövetség utolsó ülésén legalább öten kérdezték meg, igaz-e, hogy közoktatásügyi miniszter leszek, ők úgy hallották, mint befejezett dolgot. Én nem tudom, kik terjesztik, de hiszik, szomorú bizonyítvány egy olyan írói élet végén, mint az enyém. Nem volt érdemes csinálni, összeroppanni, s főként nem volt érdemes betegen annak a néhány cikknek a megírására Pestre visszarohanni, aminek ez lett az eredménye. – Merthogy én senkivel nem tárgyaltam, senkit nem is láttam, s engem sem akart senki látni: azt mondanom sem kell.”
A hatalom Németh Lászlóval kapcsolatos viszonyának összetettségét jól érzékelteti, hogy miután az induló Kortárs című folyóirat első, 1957. szeptemberi számában megjelent Németh 1956 nyarán írott Magyar műhely című esszéje, a közlést azonnal vita követte, a „marxista tudományosság” alaposságával. Kállai Gyula, az akkori művelődésügyi miniszter az írókat csoportokra osztotta. Párthatározat szintjére emelkedő rendszerében a harmadik csoportba tartozó népi-nemzeti írók kapcsán megnyugtatónak tartotta, hogy „Veres Péter, Szabó Pál, Németh László, Féja Géza, Kodolányi János készek a Párttal együttműködni különböző fenntartásokkal és feltételekkel”. Nemes Dezső történész, a Népszabadság szerkesztőbizottságának akkori vezetője viszont „korainak tartotta Németh és Benjámin László bevonását az irodalmi életbe”. Kállai Gyula néhány hónappal későbbi írásában pedig, miután meg kellett magyaráznia, miért támadják Némethet, akit korábban dicsértek, leszögezte: ő egyike volt azoknak az íróknak, akikre az októberi események inkább pozitív, mint negatív hatást tettek: „Nekünk az a véleményünk, hogy Németh Lászlót éppen most kell bírálni, amikor pozitív irányba kezd fejlődni. (…) nincs ebben semmi ellentmondás. Véleményünk szerint a kritika a legjobbkor jön Németh Lászlónak most, amikor már sokkal tisztábban lát bizonyos kérdésekben, mint régen látott.”
Történelmi tény, hogy Déry Tibor 1957 telén bekövetkezett letartóztatása után tizenegy népi író kért kihallgatást Kádár Jánostól, de ő csak Illyés Gyulát és Németh Lászlót fogadta. A beszélgetésen jelen volt Aczél György is. Illyés emlékei szerint „csúnyán összevesztünk” Kádárral: „amiket mondtunk, a becsületsértéssel volt határos”.
Németh Lászlónak a szocialista rendszerhez való, 1956-ot követő viszonyulásával kapcsolatban kiemeli: alaptételként elfogadta a szocialista berendezkedést, ennek alapját az jelentette, hogy önmagát „szocialista-minőségszocialista gondolkodónak” tartotta, s látott esélyt arra, hogy a jövőben az adott szocializmus eszmerendszere, főképpen pedig a gyakorlata, megváltoztatható. A politikához való viszonyát meghatározta a minőségszocializmus, vele párhuzamosan a nyugati szocializmus, az erőszakmentesség és az el nem kötelezettség. „S a világcivilizáció, merthogy az általa elképzelt világnak is a világcivilizáció keretein belül kellett volna megvalósulnia.” Németh László számára a világtörténelem egyik legjelentősebb személyisége Gandhi volt, aki bebizonyította: „steril eszközökkel, az erkölcsi magasabb rendűség fegyverével is lehet történelmi győzelmet elérni, egy nagy széttagolt birodalmat felszabadítani, s a gyarmatosítás egész folyamatát megfordítani”. Miután meghirdette az „európai gandhizmust”, a világgal is új viszonyt alakított ki, nem azt nézte, hogy mit tud változtatni rajta, hanem azt, hogy mit tud hozzátenni.
Füzi László arra is kitér könyvében, hogy Németh László életművének összefoglalója lett volna tervezett Jézus-regénye, ami azonban végül nem készült el. A Jézus-regény helyére fokozatosan az Irgalom című, 1965-ben megjelent regénye lépett. A „mai szent” nevelődésének, életének megírása foglalkoztatta. Ezzel kapcsolatban Németh László a nevelés feladatának azt tartotta, hogy a gyermekben „egy nagy, mindent integráló egyetemes érzést” alakítson ki, melyben „a világ iránti pietás éppen úgy benne van, mint a maga lehetőségei iránti felelősségtudat, s az emberek, de minden élőlény iránti érdeklődés, tisztelet, irgalom”.
Az irodalmár szerző szerint az élet és a mű összekapcsolódását nagyon pontosan érzékeltette Németh László jó barátja, lelki-szellemi rokona, Pilinszky János, aki így írt róla: „Nagyon szeretett. Nagyon szerettem. Németh László életműve valóban tolsztoji, ágostoni. Gyónás, világirodalom. S amennyiben provinciális, hát úgy, mint az evangélium.”
Füzi László: Fent s alant – Németh Lászlóról, Nap Kiadó, 2025.
Fotó: Fortepan; Nap Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. május 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
