Az egykori Kelet-szlovákiai Vasmű, mely többek között azért „települt rá” Kassára, hogy megváltoztassa a város etnikai összetételét, 1967-74 között Nemzetközi Fémszobrászati Szimpóziumokat szervezett. A mai jogutód, a U. S. Steel erről egy kétnyelvű kiadványt adott ki Medzinárodné sochárske sympóziá v kove 1967-1974 – International sculpture symposia in metal 1967-1974 címmel.
Ján Bača, a külkapcsolatokért felelős igazgató rövid bevezetőjében utal rá, hogy a múlt század 60-as éveinek második felében fellépő politikai enyhülés tette lehetővé e szimpóziumok megtartását, de aztán jött a megszállás és azoknak vége szakadt. Ez akkor történt, amikor a vasmű szakszervezeti vezetője börtönbe került. „Megállapítottuk, hogy a rendszer alapja megreformálhatatlan diktatúra, és a művészet túléli.”
Dorota Kenderová, a Kelet-szlovákiai Képtár igazgatója bővebb bevezetőjében kitért a szimpóziumok történetére.
Jobb oldalt Bartusz György (Fotó: Balassa Zoltán / Felvidék.ma)
A számos építkezéssel, beruházással összefüggően sok művészeti alkotás született, melyeket a szerző szerint igaztalanul szocialista, vagy kommunista jelzővel illettek, ami egyenértékű volt a gyenge minőségű, csúnya, alantas, ósdi jelzőkkel. Tegyük hozzá, nem ok nélkül. De erre alább még visszatérünk!
Az acél feldolgozása megihlette a szobrászokat és a szimpózium ötletét hozta magával. A vasmű eleve számított rá, hogy egy üzemi képtárat hoznak majd létre.
Tegyük hozzá, akkoriban számos szimpózium divatozott. Ilyen volt a bártfafürdői, vagy felsőzúgói is. Ezek a korabeli elkoptatott jelszavak égisze alatt születtek meg: „művészettel a békéért!” Az a naiv gondolat szülte őket, hogy különböző országok művészei megismerkednek, megbarátkoznak egymással, s majd ez a népeket is barátkozásra ösztönzi, s így ez lesz a béke záloga.
Anton Cepka Kinetikus plasztika 1967 (Fotó: Balassa Zoltán / Felvidék.ma)
A kassai ötletével Bartusz György, kassai szobrász és František Patočka eperjesi kollégája állt elő, mely nemzetközi részvétellel számolt. A nulladik évfolyamon 1967-ben csak csehszlovákiai művészek vettek részt, ahogy 1973-ban – akkor ideológiai okoknál fogva. A tervezett 1974-es már meg sem valósult.
Ezekre rendszerint öt művészt hívtak meg, két csehszlovákot és három külföldit. Augusztus 15-e és október 15-e között tartották. A meghívott művészek havi 3.000 korona tiszteletdíjat kaptak – ami meghaladta az akkori átlagfizetéseket – és teljes ellátást.
Viszont az utazási költségeket maguknak kellett viselniük. A hétvégeken kirándulni vitték őket. Két alkotást kellett ez idő alatt elkészíteniük. Az egyik kötelező volt. Először végigvezették őket az üzemen, majd két hét állt a rendelkezésükre, hogy elkészítsék tervüket. A szobrok nyersanyagához ingyen jutottak hozzá, hiszen az ócskavasnak minősülő selejtet használhatták. Segítők is rendelkezésükre álltak igényeiknek megfelelően. Ha szükséges volt, tolmácsot is biztosítottak.
Hiromi Akiyama Család, 1968 (Fotó: Balassa Zoltán / Felvidék.ma)
Az elképzelés szerint, elsősorban a vasművet és a közeli Saccát látták volna el az egyre sorjázó szobrokkal, majd ez folytatódott volna egyfajta „szoborúttal” a városba a Terasz lakótelepen keresztül le egészen az egykori Széchenyi Ligetig. Ebből azonban csak egy torzó valósult meg. A fémszobrok a Ligetet azonban megszállták.
A szobroknak három évig Kassán kellett maradniuk, ha a további három év alatt a művészek – saját költségen – nem szállították haza művüket, akkor lemondtak róluk. A szervező azonban azokat nem adhatta el. De kinek volt kedve, pénze a többtonnás monstrumokat hazavinni!?
Nem mindegyikük maradt meg. Egyeseket (nyilván mondvacsinált) ideológiai okok miatt kellett megsemmisíteni, másoknál szerkezeti problémák jelentkeztek. A kötet sajnos konkrét példákat nem sorol fel.
Natalini Andolfatto Vasgyár II, 1968 (Fotó: Balassa Zoltán / Felvidék.ma)
A megmaradt szobroknak évekig nem volt gazdájuk, karbantartásukkal sem foglalkozott senki. Egyre-másra rozsdásodtak. Ismét ócskavasnak tűntek. Ma már a Városi Zöldövezet Gondnoksága tulajdonába mentek át, így legalább lefestették őket. Azonban ez sem segített sokat.
Alkalmam volt többször csoportoknak bemutatni ezeket a munkákat. Senkit sem hatottak meg, vagy lelkesítettek. Senkinek sem gyökerezett földbe a lába, nem olvadt el a gyönyörűségtől. Soha nem láttam, hogy valaki fotózta volna őket, akár gyermekeivel együtt is, a látogatók Kassán nem ezeket keresik föl, figyelemre sem méltatják azokat. Soha nem tapasztaltam, hogy a sétálgató emberek meg-megállnának előttük és eltűnődnének. Ez már önmagában súlyos kritika.
Štefan Belohradský Tisztelet a dómnak 1970 (Fotó: Balassa Zoltán / Felvidék.ma)
Másfélszáz éve még a szobrok esztétikai szépsége volt a megjelenítés fő vezérelve, ma viszont a divatos (bele)magyarázás, mely sokszor nem áll messze a szélhámoskodástól. Azonban mindez érdektelen, mert az embereket nem hatja meg. Nem fogják szépnek, legfeljebb érdekesnek látni ezeket a munkákat, nem fogják az unokáiknak büszkén mutogatni, nézzétek, milyen csodás acélszobrok születtek ebben a városban! Mivel senki sem akar a műveletlenség bajnoka lenni, a szakmabeliek magyarázatát meghallgatják, de nem nyilvánítanak nyilvánosan véleményt, nehogy műveletlennek tartsák őket.
A kiadvány közzétette a művészek és a meghívó fél közötti levelezést. Érdekességképpen mi átvettük Glid Nándor, jugoszláviai szobrász magyar nyelvű levelét, amit dr. Jozef Pichonskýhoz, a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége elnökéhez intézett magyar nyelven. Így kezdődik: „Kedves doktor Pochonski barátom,…”
A kötetben találunk még olyan alkotásokat is, melyek témája a Vasmű. Ezek közül csak egyet mutatunk be. Michal Machcinik munkáját (2019). Ugye, mindenki egyből kitalálja, mi a címe!
Az igazgató asszony bevezetőjében azt írja, hogy a városban sok alkotás született, miközben az a háború után kulturális és történelmi központból iparivá vált. Ezt 2013-ban a Týždeň c. hetilap ironikusan úgy érzékeltette, hogy Márai Sándort kohászként ábrázolta. Ez a soha nem volt téves hivatáscsere lett volna a nagy baklövés a világhírű író számára, ahogy ez a szereptévesztés a várost tönkretette. Mint írót ismerik, kohászként sohasem került volna nemzetközi rivaldafénybe. A szavaknak van varázsuk, az acélnak nincs! Bízzunk benne, Márai szeretett városa egyszer vissza fog találni igazi, évszázadok által cizellált küldetéséhez.
A 216 oldalas könyvet, mely 300 példányban jelent meg, a benne bemutatott szobrokat bízvást elfelejthetjük. De köztereinken még sokáig ott téblábolnak majd elrettentésül.
(Balassa Zoltán / Felvidék.ma)
PS: A kötetből származó képeket a Kelet-szlovákiai Képtár jóváhagyásával közöljük!
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
