Ami most történik, teljesen új számomra. Az etnikai ellentétek mellett teljesen kiéleződött a liberálisok és konzervatívok közötti konfliktus is. Sajnos a sajtó kihasználja az ellentéteket, szítja a visszásságokat. Sokszor önmagát meghazudtolva terjeszti a „fake news-t”. Ezt Magyarországon is tapasztalom: teljesen mindegy, mit mondok, mit állítok, igaz, vagy nem igaz, csak bukjon meg a kormány.
„Félő, hogy az az ultrabaloldali meggyőződés, hogy a fehér Amerika szisztematikusan rasszista, teljes meghasonlást fog eredményezni.” Marton Bernát atya ’56-os menekültként került az Egyesült Államokba, ahol megélte az amerikai álmot, majd szerzetes-tanár lett. Évtizedekig tanított egy dallasi iskolában, közelről látta az ország átalakulását a hatvanas évektől máig. Interjú kommunizmusról, hitről, Amerikáról és a nagy változásokról.
Mikor és minek a hatására választotta a szerzetesi hivatást?
Egész életemben hitét gyakorló katolikus voltam, de elsőéves egyetemistaként döntöttem el, hogy belépek a ciszterci rendbe, amelynek több tanárom mellett a bátyám is tagja volt. Ő 1943-ban érettségizett a budai Szent Imre gimnáziumban. Ugyanazon év őszén belépett a zirci apátságba, és egy évvel később letette fogadalmát Endrédy Vendel apát kezébe.
Az apát nagy előrelátással kifürkészte a jövőt, és fiatal szerzeteseinek nagy részét kettesével-hármasával nyugatra menesztette, kezdve közvetlenül a háború befejezése után. Így indult Ausztriába idősebb bátyám 1947 őszén. Ami csak ideiglenes tanulmányi útnak indult, végleges rendeltetéssé vált: amikor Endrédy Vendelt koholt vádak alapján, a Mindszenty-perrel kapcsolatban letartóztatták, elítélték és bebörtönözték, bátyám már nem tért haza. Később Amerikába került.
A Rákosi-rendszer vallásüldöző, elnyomó jellegének voltak-e pozitív, „csak azért is megmutatjuk” hatásai a magyar katolikusokra, vagy a kommunista rezsim jóvátehetetlen károkat okozott az ötvenes évek fiatal generációjának valláshoz való hozzáállásában?
A Rákosi rendszer elején az idősebb, mélyen vallásos generáció hatására a fiatalok is követték szüleik példáját, és sok esetben pontosan ezzel a „csak azért is megmutatjuk” jelleggel jártunk misére, pedig tudtuk, hogy ez esetleg hátrányunkra lehet. Egy példa: a Kábelgyár által szervezett balatoni nyári táborban az egész tábor tagsága tüntetőleg elment egy közeli községbe szentmisére, pedig nem minden fiatal volt kimondottan hithű katolikus. Az első lelkesedés aztán kezdett lohadni, és az évtizedek alatt a buzgóság lehanyatlott. Helyébe, mint szinte vallás, a sport és az ifjúsági szervezetek, az úttörőmozgalom, a KISZ és a Párt vették át a főszerepet, adtak kiváltságokat a résztvevőknek.
De ezt már önnek nem kellett átélnie, hiszen az 1956-os forradalom után emigrált. Hogyan hagyta el az országot?
1956-ban az egy hónapos eufória után a levert forradalom túlélői úgy próbáltak segíteni magukon, ahogy tudtak. Második bátyám házas ember volt, és két kisgyereke is született. Elhatározta, hogy családjával kihasználja az aknáktól mentesített osztrák határ adta lehetőségeket, és Amerikába menekül. Már el volt intézve, hogy a négyfős család bátyám egyik jó barátja vezetésével disszidál. Viszont a gyermekek súlyosan megbetegedtek, tehát okosabbnak tűnt a bizonytalan utat lemondani. De mivel a jó alkalmat nem szabad elszalasztani, rám esett a választás: „Akkor menjen az öcsike, a 15 éves kamasz”.
Ekkor mondta nekem anyám, hogy „fiam eredj, és keresd fel a bátyádat!” 1956. november 20-át írtunk, Budafokon laktunk. Bátyám utasításai szerint le kellett mennem a Templom térre, ahol találkozni kellett volna vezetőimmel, egy ifjú párral, akik majd elkalauzolnak engem nyugatra. Megvolt a jelszó, amire majd üzenetet kell adnom, mihelyt sikeresen átérek Ausztriába, hogy akkor szüleim bejelentsenek a rendőrségen, hogy eltűntem. Erre azért is volt szükség, mert közvetlen szomszédaink kommunista besúgók voltak.
És elindult a nagy utazásra?
Le is mentem a Templom térre egy aktatáskával felszerelve, amiben egynapi élelem volt, de semmilyen igazolvány vagy még egy váltás ruha sem – kivéve két kis fecni papírt, amelyekre két cím volt felírva: a bátyám címe Amerikában és egy másik Innsbruckban, ahol kimenetele után teológiát tanult. A téren találtam is egy fiatal házaspárt. Én, mint aki az előírást követi, melléjük szegődtem. Tőlem semmit nem kérdeztek, még csak nevünket sem cseréltük ki egymásnak. Ők ajánlották, hogy az élelmet szállító, a már üres teherautókra próbáljunk felkapaszkodni amelyek olyankor, letévén a kenyeret és krumpliszsákjaikat, üresen mentek nyugat felé. Egy sem állt meg. Én ajánlottam, hogy próbáljunk vonattal menni, ezért elgyalogoltunk a budafoki vasútállomásra. Pontosan jött egy vonat, amely Székesfehérvárra indult. Fehérvári átszállással Szombathelyre, ahonnan gyalog mentünk a határ felé. Szerencsésen át is értünk a következő nap, november 21-én éjfél után harmincöt perccel. Amit nem tudtam, és csak nyolc év után derült ki, hogy az előre megbeszélt vezetőim – a fiatal házaspár, akikhez szegődtem – nem azok voltak, akikkel bátyám megbeszélte menekülésemet. Az első lépésem is már a „véletlenek” – értsd: a gondviselés – sorozatainak első állomása.
A két fecni a két névvel
Mi fogadta önt Ausztriában?
Amint megtalált bennünket az osztrák határőrség, barátaimtól szétválasztottak, és őket én soha többé nem láttam. Sok menekülttáborban jártunk: kolostorok, sport táborok, civil családok Burgenlandban. Végtére egy Grazban létesült hatalmas gyűjtőtáborban kötöttünk ki, ahol szinte tarthatatlan volt a helyzet. Én onnan a lehető leggyorsabban el akartam kerülni. Így véletlenül Svájcba keveredtem. Ott is több kaszárnyában, először német, majd a francia részen tengettük időnket, várakozván a továbbszállításra. A svájciak is szerették volt felszámolni a menekülttáborokat, és próbálták a menekülteket magáncsaládoknál elhelyezni. Engem egy genfi ügyvéd, bizonyos Raymond Nicolet úr fogadott be. Raymond apja, Émile Nicolet és neje adott menedéket egy orosz forradalmárnak Zürichben, amikor annak el kellett hagynia a cári Oroszországot. A menekült neve Vlagyimir Iljics Uljanov volt – jobban ismert nevén Lenin. A helyzet iróniája, hogy a kommunizmus egyik atyját azok szállásolták el, akiknek fia negyven évvel később menedéket adott egy kommunizmusból menekülő fiatalembernek!
Hogyan került aztán Amerikába?
Svájc után Franciaországon és Spanyolországon keresztül érkeztem meg New Yorkba, 1957. december 30-án. 1958. január 4-e után Dallasban, avagy annak egyik peremvárosában, Irvingben laktam, ahol a Cistercian Monastery, Our Lady of Dallas (Dallasi Miasszonyunk Ciszterci Apátság) működött. Befogadó családom állami iskolába íratott be, ahol gyenge volt a tanrend. Annak ellenére, hogy egy teljes évet vesztettem a menekülttáborokban és nem tudtam semmit angolul, mégis nagyon hamar belelendültem. Különösen matematikából voltam jó, mert a Magyarországról hozott tudásom elegendőnek bizonyult.
Marton Bernát atya 1956-os táskája, amivel elindult a nagyvilágba
Bár a dallasi ciszterci gimnázium – ahol ön évtizedekig tanított – kiemelkedően jó iskolának számít, vannak-e tapasztalatai az amerikai közoktatásról általánosságban? Miben tér el amerikai közoktatás a magyartól?
A közoktatás általában gyenge, de ez is az államtól vagy a várostól függ. Vannak olyan városok vagy éppen városrészek, ahol az állami iskola színvonala verseng sok magániskola színvonalával. A legnagyobb különbséget az órarend felállítása képezi: egy tárgy, például biológia vagy fizika, egy teljes évig megy, de minden nap. Egy másik különbség: nem ismerik az osztályfőnök elvet. És még: a tanár marad osztályában és a diákok jönnek hozzá teljes felszerelésükkel. Nincsen érettségi. Az egyetemi felvételeket az úgynevezett „standardized test” eredményeire és a jegyekre alapozzák. A jegyek is más skálára épülnek: 0 és 100 között vannak tízesével beosztva és utána át vannak alakítva betűkké, azaz A, B, C, D és F.
Milyenek voltak az amerikai hétköznapok a hatvanas években?
Tinédzserként éltem meg a hatvanas évek elejét: tettem azt, amit amerikai kortársaim tettek, vágytam azokra a kiváltságokra amikben ők voltak részesek. Gimnáziumba jártam, mellette egy fűszerüzletben dolgoztam délután 3-tól este 9-ig. Fizetésemből összeszedtem és megspóroltam annyit, hogy megvásárolhattam az álmomat, egy 1950-es évjáratú, használt Chevrolet cabriolet kocsit. Mivel ez mobilissá tett, több kirándulásra, fiatal hölgyekkel való találkozásra adott alkalmat. Kocsival és bankszámlával rendelkezvén kezdtem megélni az „American Dream” életet. 1968-tól aztán elkezdtem tanítani a Cistercian Preparatory Schoolban.
Ez pont egybeesik a polgárjogi mozgalom, Martin Luther King időszakával. Ön tehát közelről figyelhette, ahogy 1968 után fokozatosan leomlanak a feketék és fehérek közötti falak. Ez hogyan zajlott le? Mi változott az ötvenes évekhez képest?
Ahova én kerültem, az ötvenes évek végén még láttam olyan ivókutat – „water-fountain” – egyébként rengeteget isznak és mindenhol van ilyen hűtött water-fountain –, ahol ki volt írva, hogy „Whites Only”. Ez aztán hamarosan eltűnt. A jezsuita gimnáziumba akkor vették fel az első színes bőrűt. Ketten voltak a 400 tanuló között. A mexikóiak érthetően többen voltak Mexikó közvetlen közelsége miatt. Később a keletiek jöttek nagy számban. Ma igazán nem lehet őket kisebbségnek nevezni. Az úgynevezett „civil rights movement”, a polgári jogok kiharcolása nagy kavarodást, de előrehaladást is jelentett. Az egyik legbigottabb államelnök, Lyndon B. Johnson, annak ellenére, hogy véleményem szerint rasszista volt, mégis keresztülvitte az egyenlőségi törvények elfogadását.
A hétköznapi emberek hogyan reagáltak az eseményekre? Van- e személyes története a dallasi iskolából ezzel kapcsolatban?
Érdekes módon a mi iskolánkban inkább a vietnami háború elleni tüntetések izgatták a fiatalokat. Mi rögtön a kezdet kezdetén próbáltunk sok kisebbségit felvenni – nem nagy sikerrel, mert nem voltak elégségesen felkészülve. Viszont volt néhány kiváló és kitűnő tanuló közöttük, akiknek az elit egyetemekre nyílt utat jelentett a ciszterci diploma.
Ön hogy látja, Amerikában vagy Magyarországon játszik nagyobb szerepet a vallás az emberek életében? Mekkorák ebben a tekintetben a régiós különbségek?
Egyértelműen Amerikában játszik nagyobb szerepet a vallás az emberek életében, különösen a déli államokban. Van egy úgynevezett „Bible Belt”, azaz a bibliaövezet, ahol szinte mindent átitat a vallás. Rengeteg a felekezet, de mind a Bibliát tartja élete gócpontjának. Texas fél lábbal van a Bible Beltben, de erősen konzervatív állam. Dallas is az.
Ön szerint mi volt Amerika sikerének titka az elmúlt évszázadban?
Az amerikai siker nyitja, ami még ma is érvényes: a lehetőségek végtelenek.
Mostanában azonban Amerikát ismét súlyos ellentétek feszítik. Érződött valamilyen előjele a zavargásoknak?
Ami most történik, teljesen új számomra. Az etnikai ellentétek mellett teljesen kiéleződött a liberálisok és konzervatívok közötti konfliktus is. Sajnos a sajtó kihasználja az ellentéteket, szítja a visszásságokat. Sokszor önmagát meghazudtolva terjeszti a „fake news-t”. Ezt Magyarországon is tapasztalom: teljesen mindegy, mit mondok, mit állítok, igaz, vagy nem igaz, csak bukjon meg a kormány. Azzal nem is törődünk, hogy van-e más program, utána mit lehet elérni. Csak meg kell nézni, hogy hány fiatal amerikai esküdött fel az elmúlt időszakban a Bernie Sanders-féle szocializmusra. Félő, hogy az az ultrabaloldali meggyőződés, hogy a fehér Amerika szisztematikusan rasszista, teljes meghasonlást fog eredményezni. Félek!
Tanítás manapság
Hogyan került vissza Magyarországra?
1996-ban lemondtam a dallasi iskola igazgatói tisztségéről, amelyet 15 évig viseltem. Kértem elöljáróimat, hogy engedjenek el legalább egy fél évre Magyarországra. „Nem lehet” – hangzott a válasz –, „mert osztályfőnökre van szükség.” Elfogadtam a nyolcéves beosztást, és mint egy egyszerű francia-latin tanár és osztályfőnök leérettségiztettem harminc fiatalembert 2004-ben.
Nyaranta több diákomat is áthoztam Európába, és megmutattam nekik e kontinens kincseit, amiket én jól ismertem.
Ezen osztályom érettségije után ismét kopogtattam elöljáróm ajtaján és feltettem neki ugyanazt a kérdést. Ugyanaz volt a válasz, mint nyolc évvel előtte. Ismét kaptam egy osztályt és hasonló módon vezettem őket még egy nyolcéves cikluson keresztül. Hatalmas, 48 fős osztály volt, de senki nem ment el, nem bukott ki, nem kellett senkit eltanácsolni. Nagyon jó tanulók voltak. Szüleik is igen jól viselkedtek. Velük is megtettem ugyanazon kirándulásokat, legutóbb 35 fiatalemberrel utaztam be fél Európát. Ezen osztály leérettségizése után 2012-ben nem is mertem ismét feltenni a kérdést – de most csoda történt, mert elöljáróm maga hozta fel a témát és kérdezte meg, hogy nincs-e kedvem Magyarországra utazni. Mivel nagy szükség volt a zirci apátságban egy friss emberre, elöljáróim megkértek, hogy fogadjam el a kolostori perjelséget három évre. Ebbe bele is egyeztem, és jelenleg még tizennégy hónapom van e megbízatás lejártáig.
Hogyan telnek most a mindennapjai?
Vágyamat, a gimnáziumi tanítást ugyan nem tudom teljesíteni, de azért tanítgatok itt Zircen is: novíciusunkat okítom latinra és angolra. Időnként meghívnak előadásokat, lelkigyakorlatokat tartani egri, pécsi, fehérvári iskoláinkba, és természetesen nagy szeretettel megyek a Szent Imrébe is. Többször tartok előadást, lelki napot felnőtteknek. Reménykedéssel, és odaadással végzem a rám rótt teendőket. Remélem, hogy valamit csak tudok tenni a magyar ciszterci rend felvirágoztatása érdekében.
Mit üzen a jövő keresztény generációjának?
Csak azt tudom mondani, hogy ne tegyenek fel mindent csak arra, hogy minél nagyobb házuk és kocsijuk legyen. Ne adják fel a reményt: morális idealizmusra és komoly hitre van most szükség!
Görög Álmos
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
