Nehéz elképzelni, de teremnek még intelligens, nézőjüket felnőttnek tekintő látványfilmek Hollywoodban. Persze kihalófélben lévő műfaj ez a világrombolósdi szuperhősfilmek és a streamingcsatornákra optimalizált romantikus gagyik áradatában, de a még májusban bemutatott A majmok bolygója: A birodalom bizony megérte a várakozást.
Még úgy is, hogy az 1968-as klasszikustól számítva ez már a tizedik mozifilm a témában.
A főszereplő ámulva figyeli a csillagos eget. Egy romos obszervatórium rozsdásan csikorgó távcsöve kínálja fel neki a látványt, s tekintetén látjuk, megrendíti mindaz, amit tapasztal. Filmünk kulcsjelenete ez: az Univerzum tágassága nyilallik a lélekbe, olyan nyomot hagyva, ami után már nem vagyunk ugyanazok, mint annak előtte. Ironikus, bár ettől a franchise-tól tulajdonképpen már megszokott csavar, hogy az ámuló tekintet tulajdonosa egy majom. Noah (Owen Teague), a fiatal csimpánz ekkorra már sok mindenen túl van: békésen élő kolóniáját harcosok pusztították el, s elveszett családját próbálja megkeresni a zord dzsungelben. Útja során egy idős orángutánhoz (Peter Macon) szegődik, aki szelíden, humorral tanítgatja neki a régmúlt dicsőséges történelmét. A legendák köntösébe burkolva találkozunk tehát a több száz éve halott Cézárral, aki a 2010-es évek egyik legegyenletesebb színvonalú filmtrilógiájának majom-címszereplője volt. Ő az, aki a közeljövő embervilágában először öntudatra ébredt, megtanult beszélni, elvont módon gondolkodni, s végül lerázta a főemlősi rabigát. Vérben és drámában fogant életbölcsessége a cselekmény során kiemelt jelentőségű lesz; főként az, hogyan viszonyul hozzá az utókor. A motion capture technikával döbbenetesen élethűre alakított majmokhoz egy elhanyagolt külsejű emberlány is csatlakozik (Freya Allan), akinek valódi céljai azonban sokáig homályban maradnak.
Tisztában vagyok azzal, hogy A majmok bolygója filmek megosztóak: sokan nem képesek elvonatkoztatni attól, hogy egy egész mozifilmen át számítógéppel létrehozott, fotórealisztikus majmokat figyeljenek, miközben az emberek gyakran másodlagosak, és nemritkán kétes szerepekben bukkannak fel. Hiába az ezúttal is kiváló látványvilág, a kísértetiesség tagadhatatlan: borzongató belenézni egy olyan, nem emberi lény arcába, amelynek értelemtől sugárzik a tekintete. S amelynek primitivitása mégiscsak taszít, noha a narratíva szerint ők győzedelmeskednek az emberiség fölött. Filmünk okosan játszik rá erre az ellentmondásra, s az ifjúsági kalandfilm, egy beavatástörténet és egy thriller műfaji elemeit ötvözi azzal a drámai bizalompróbával, ami háromszögszerűen, majom, majom és ember között zajlik.
Wes Ball rendező finom mértéktartással idézi meg a Charlton Heston-féle klasszikust, stílusával illeszkedik az előző trilógia elegáns letisztultságához, a folyamatosságot pedig Rick Jaffa és Amanda Silver forgatókönyvírók biztosítják. A cselekmény ennek megfelelően túl sok újdonsággal nem szolgál: alapvetően ugyanazokat a témákat viszi tovább, csak épp egy megváltozott világban. Immár a majmok az uralkodó faj a Földön. Az emberek rejtőzködnek, s egy világméretű vírusjárvány következtében leépült a beszédkészségük. Egykori civilizációjukból fűvel benőtt felhőkarcolók, elhagyott betonmonstrumok és itt-ott elszórt hétköznapi tárgyak maradtak hírmondónak.
Posztapokalipszis ez is (mondhatnánk, elkoptatott), csak épp rémisztően hihető. A koronavírus-járvány és a klímaválság árnyékában ezeket a látképeket figyelni letaglózó élmény. Borzongatóan kísérteties – csakúgy, mint belenézni egy számítógéppel megrajzolt intelligens majom szemébe.
S ha már a tekintet: a zárójelenetben immár két főszereplő néz fel egyidőben ugyanarra a földi égre. Az egyikük áhítattal és bizalommal, a másikuk világfordító elszántsággal. Elgondolkodtató csavar, hogy közülük melyik a majom, és melyik az ember. Ahogyan az is, hogy a mítoszok közegéből utódaihoz szóló Cézár melyik félmondata kopik el az idők során – hogy aztán a fennmaradó egy hataloméhes kézben a propaganda és az elnyomás eszközévé torzuljon.
Wes Ball: A majmok bolygója: A birodalom (Kingdom of the Planet of the Apes), 20th Century Sudios, 145 perc, 2024.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
