Felhívom Anyut… Kuklis Katalin2025. 08. 14., cs – 10:13
Telik, múlik a nyár, sok minden történik velünk. Néha, amikor a gyerekek épp eljátszanak valamivel vagy akad egy szusszanásnyi időm, eszembe jut, hogy na most, felhívom Anyut. Vagy küldök neki egy képet arról, hogy épp miben vagyunk. Biztos tetszene neki.
Aztán leesik, hogy már nem hívhatom fel, ahogyan ilyenkor szoktam.
Végigsimítom Matyi picikét még mindig babás, szivecske pofiját és arra gondolok, hogy milyen gyönyörűnek látná. Elfáradt délutánon simogatom Zsombi homlokát, amitől békésen elszunnyad és arra gondolok, amikor egy januári estén azt mondta nekem: “holnap este már a Nagyi fogja így simogatni a hajamat” – akkor altatta őket utoljára. Bámulom az úton mellettünk feltűnő tökéletes kis parasztházakat és arra gondolok, milyen ujjongóan tudott örülni minden zsalugáteres ablaknak. Eljátszom a gondolattal, hogy ha egy óvatlan pillanatban bezuhannánk az autóval az egyik szakadékba, az jó lenne-e, szaladhatnék-e az ölelésébe?
Jaj csak ne sírjál, mondaná. Miért, senkinek sem ártok vele, ha csöndben végigzokogok egy misét. Vagy egy autóutat, mondanám én dühösen, de csak magamban, mert sose mertem hangosan visszavágni neki.
“A sírásban nincs se szép, se jó, se semmi” – csendül fel ebben a pillanatban az autós playlist egyik dala. A jó öreg Rájátszás mindenre tudja a választ.
Fél év telt el azóta, hogy elmentél, Anyu. Ez az első nyár, ami nekünk a legnehezebb, neked a legkönnyebb, remélem.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
