Szeptember 12-től 19-ig tartották Rómában az új püspökök képzésének második fordulóját, melyen százkilencven új, az utóbbi három évben kinevezett püspök vett rész a világ minden tájáról. A Legio Christi Regina Apostolorum kollégiumában kereste fel a részt vevő három magyar püspököt szeptember 14-én a Vatikáni Rádió. Felföldi Lászlóval Vértesaljai László SJ beszélgetett.
– Ennek a beszélgetésnek a helye és ideje is különleges. A helyszín a Legio Christi Regina Apostolorum kollégiumának egyik kis kápolnája, az időpont pedig szeptember 14-e, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. (…)
– Ez az ünnep nekem nagyon különleges, hiszen én a Szent Kereszt felmagasztalása és a Fájdalmas Szűzanya ünnepéhez kötve mentem be véglegesen a szemináriumba. Ez jó régen volt, 1981-ben. A kereszt egyébként is valahogy nagyon közel van a szívemhez, és biztos vagyok benne, hogy ez így nagyon sokat ad, és minden évben, amikor eljön a Szent Kereszt felmagasztalásának napja, akkor engem ünnepi érzés fog el valóságosan, belülről, személyesen, és nagyon örülök, hogy most itt ünnepelhetem ezt a szép napot.
– Milyen képekkel lehetne kifejezni ennek a Szent Keresztnek a felmagasztalását?
– A szeretet képével, az élet valóságával, hiszen minden igazi szeretet mögött szenvedés van, kereszt van. Ha csak a keresztet nézzük, akkor összetörik a szeretet, de ha nem csak a keresztet nézzük, és odatesszük mögéje a szeretetet, és vállaljuk, akkor a szeretet gyümölcsei és virágai élnek.
(…)
Az elmúlt időszak nekem elsősorban tanulási idő volt, hiszen minden új élethelyzetben, új kapcsolatban tanulni kell a szeretetet. Ez a szeretet nem az én oldalamról szeretet, hanem a másik szívében, mondhatnám, a papok, az egyházmegye szívében. Hogyan kell nekem jelen lenni, hogyan kell ott lennem, hogy azt érezzék, tényleg szeretem őket? És én ezt szeretném elérni, túl az én érzésemen, mert én tudom, hogy szeretem őket, de ez önmagában nagyon kevés, a lényeg az, hogy ez a szeretet ott náluk hogyan jelenik meg. Úgy érzem, hogy most itt is tanulóidőben vagyok, tanulókurzuson veszek részt. Most itt azt gondolom, hogy az „elemin” már túl vagyok a Pécsi Egyházmegyében, de természetesen az utolsó napig tanulni kell ezt a szeretetet.
– Mi segítette leginkább ezt a tanulási folyamatot az egyházmegyédben?
– Nagyon nagy erőt és biztonságot adott az a szeretet, az az emberség, az a jóság, ahogy a papok, ahogy a hívek vártak, fogadtak és fogadnak a mai napig is, ahogy alakulnak a kapcsolataink, és ezért én nagyon hálás vagyok.
– 2022 van, és ha az időt 1981-től számolom, az bő negyven esztendő. Sok mindent hordoz ez a negyven esztendő, de azt is hordozza, hogy valami az idők folyamán összecsomósodott, összerándult és problémássá vált a világ körülöttünk, meg talán az Egyház maga is. (…)
– Az Egyház most egy egészen különleges megújulási ponton van. Most itt mi is találkozhattunk sokféle gondolattal. Minden válság egy gyönyörű újnak a lehetősége, és hiszem, hogy valami egészen új kezdődik. Ezt kell megtalálnunk – nyilván ebben együtt kell keresnünk a nagy Egyházban, és nekem ott, a Pécsi Egyházmegyében, a plébániákon –, hogy hogyan tudjuk ezt a megújulást, ennek a közösségnek az újszerűségét és valóságát megteremteni és megvalósítani.
– Hogyan lehet segíteni a vajúdás fájdalmában, amikor még nem lehet látni, hogy az az újszülött milyen lesz: az ember csak szenved, kínlódik…
– Vannak az életben helyzetek, amikor csak úgy tudunk segíteni, hogy ott vagyunk. El kell fogadni ennek a nehézségét és a csodáját. Hiszen az is nagyon fontos, hogy ott vagyunk, hogy jelen vagyunk és várakozunk. Én ezt teszem, újra és újra fölteszem a kérdést az embereknek. Most is erre készülünk, hogy üljünk le a papokkal, és beszélgessünk a hívekkel és a munkatársakkal arról, hogyan tudjuk továbbvinni ezt a gondolatot, hogyan tudjuk a feleletet megtalálni és megvalósítani. Jelen kell lennünk, ott, ahol vagyunk, nekem a Pécsi Egyházmegyében, azokon a plébániákon, azokban a közösségekben.
– (…) a hívek és a papok jelentős része tudatában van annak, hogy most egy fordulópontot élünk meg, hogy valami szép, új, jobb van születőben?
– A társadalom nagyon-nagyon sokat változott. Az utolsó ötven évben – én ezt már megfogalmaztam többször – többet változott az én aktív életem alatt, mint előtte ezer év alatt. Ezt a fordulatot, ezt a változást az Egyháznak is föl kell vennie, meg kell találnunk a társadalmi változásokra a válaszainkat, és ott kell lennünk az emberekkel, a családokkal, a közösségekkel, hogy a lehető legjobban tudják megélni és túlélni ezeket a próbatételeket, amelyek most őket is nagy-nagy nehézségek elé állítják.
– (…) Lehet, hogy amikor az ember még nem látja a változás mikéntjét, hogy hogyan fordul mindez jóra, akkor hordoznunk kell egymást, akkor csak elfogadni és elviselni kell a mindennapok terhét?
– Elsősorban igen, elsősorban el kell hordoznunk egymást türelmesen, de természetesen ez a várakozás nem a buszra váró várakozás, hanem ez egy aktív várakozás. Ez egy keresés, kutatás, mint ahogy nemrég volt a vasárnapi evangéliumban, hogy az asszony keresi a drachmát, nem ül a széken, hanem keresi. Nekünk is keresnünk, kutatnunk kell az elveszett kincset, utána kell menni, de közben várni, hogy megtaláljuk. És ha megtaláltuk, akkor ünnep lesz, öröm lesz, akkor felgyulladnak a fények, és újra virág kerül az oltárra.
– (…) a püspök feladata egy barnabási feladat, aki a Bar Nabasz, a Vigasztalás, az Erősítés Fia. (…) A te első nyájad a papjaid…
– Minden családfőnek, minden papnak és minden püspöknek ez a feladata, hogy erősíteni kell egymást. Az édesapáknak most le kell ültetniük a családot, és azt kell mondani, lehet, hogy gazdaságilag nehéz lesz, lehet, nem is tudjuk elképzelni, milyen próbatétel lesz, de mi szeretjük egymást, és bízzatok bennem. Ezt kell mondani a plébánosnak, hogy fogjunk össze, és erősítsük a közösséget; és nekem is ezt kell az egyházmegye felé mondanom, tennem, megvalósítanom, hogy bízzatok, az összefogásunk, a közösségünk, az egységünk erősebb minden bajnál!
– Visszatérve ide a képzésre, utolsó kérdésként az új püspöktársakra kérdeznék rá. Mit lehet tőlük tanulni, túl a nyelvi különbözőségen? Miben tudjátok ti egymást erősíteni?
– Az ember életében a legnagyobb dolog szerintem az, amikor „megrendül”, mert az mindig belülről szólít meg. Nekem ilyen megrendülés az, hogy pap lettem. Aztán természetesen nagyon különleges, hogy püspök lettem, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagja lettem, és most nekem nagyon megrendítő, hogy itt vagyok együtt azokkal a kollégákkal, azokkal a társakkal, akikkel a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztünk ide, de ugyanazt a feladatot kaptuk, ugyanaz a Krisztus nézett a szemünkbe, ugyanaz a Krisztus hívott meg bennünket, és ma, újra megerősítve azt mondja mindnyájunknak, hogy „számítok rád, számítok rátok”.
– Van mit fölvenni a püspöktársaktól, erőt, biztatást, pozitív lelkületet?
– A lelkesedést, hogy mindenkinek megvannak nagyjából ugyanazok a gondjai, ugyanazok a problémái, de mosolygunk egymásra, köszöntjük egymást, és azt mondjuk, hogy fel a fejjel, Krisztus velünk van!
– Legyen ez az utolsó szó, ebben erősítsen meg Téged a Szűzanya, akit holnap, szeptember 15-én köszöntünk mint Fájdalmas Anyát Fiának felmagasztalt keresztje tövében. Köszönöm a beszélgetést.
Az interjú meghallgatható a Vatikáni Rádió honlapján.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó (archív): Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
