Lőte Attila pályafutása során főszerepek és karakterszerepek sokaságát játszotta el, legnagyobb elismerése a közönség szeretete és a pályatársak iránta érzett megbecsülése. A színész ugyanakkor mindig nyíltan vállalta, hogy sosem tartozott klikkekhez, illetve nemzeti, konzervatív érzelmeit azokban az évtizedekben sem tagadta meg, amikor nyilvánvaló volt, hogy ezért nem fogják díjazni.
Hatvanhatodik éve van a pályán. Az 1959-1960-as évadban szerződött a Madách Színházhoz. Tagságának hatvanadik évfordulóját a tavalyi évben készültek megünnepelni, de a világjárvány felülírta a terveket. Egy évvel korábban jelent meg Maszk nélkül – egy színész jegyzetei a közönségnek című könyvének bővített változata, amelyben nemcsak önmagáról vall, hanem a mesterségéről, a nehézségekről, a sikerekről és az életre szóló barátságokról. A Jászai-díjas művész a kötet megjelenése előtt nyerte el a Balassi-emlékérmet, az indoklás szerint európai fényű művészetéért, vitézi szavalataiért. Lőte Attila pályafutása során főszerepek és karakterszerepek sokaságát játszotta el, legnagyobb elismerése a közönség szeretete és a pályatársak iránta érzett megbecsülése. A színész ugyanakkor mindig nyíltan vállalta, hogy sosem tartozott klikkekhez, illetve nemzeti, konzervatív érzelmeit azokban az évtizedekben sem tagadta meg, amikor nyilvánvaló volt, hogy ezért nem fogják díjazni.
A Maszk nélkülben szakmai dolgokról éppen úgy szó esik, mint a magánélet bizonyos történéseiről. Utóbbiak kapcsán szíven talált egy bizonyos részlet. Sejti, miért?
Bizonyára a személyes érintettsége miatt. Értem, engem is megérint, ha belegondolok, mit érezhetett.
Könyvében egy helyütt úgy fogalmaz: „A főiskolai évben jött el a nagy szerelem is. Az első, a megismételhetetlen. Összesen hét év lángolás. Négy év házasságban. Ötvenhatban már negyedéves voltam. Magdalénáéknál laktam az akkori Tanács körúton. Az óriás bérház hatalmas kapualjában néztük az orosz tankokat, amint befordultak az akkori filmmúzeumnál a Kiskörútra.” Magdaléna, valójában Kun Magdolna, néhai édesanyám, akkoriban maga is színművész, aki a szakításuk után ismerte meg édesapámat. Az önök kapcsolatának az eltérő család háttér miatt is lehetett némi regényes felhangja. Anyám édesapja kisiparos volt, nagyanyám egykor cseléd, később háztartásbeli. Az ön felmenői mindkét ágon Erdélyből elszármazott nemesek, akik jobbára komoly polgári foglalkozásokban találtak hivatásukra. Édesanyám óhatatlanul elő fog még bukkanni a beszélgetésünkben, de mégiscsak ön a főszereplő. Szólna kicsit részletesebben a felmenőiről?
Nagyon mély érzésű és boldog családba születtem bele, amelynek sorsát erősen befolyásolta a háború, és az azt követő történések. Apai nagyapám, Dr. Lőte József híres orvosprofesszor volt, aki egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. Diplomája megszerzése után bejárta a nagyvilágot, Németországban a bakteriológia megalapítójának, a tuberkulózis baktériumának felfedezéséért Nobel-díjjal kitüntetett Robert Koch laboratóriumában dolgozott. Nagyapám 1890-ben a budapesti Pasteur Intézetben lett tanársegéd, s még abban az évben a Kolozsvári Egyetem Általános Kór- és Gyógytani tanszékének tanára, miközben gyógyszerésztant is tanított ott. Több fontos publikációja is megjelent, idővel a Szegedi Általános Kór- és Gyógyszertani Intézetnek lett többszöri dékánja és rektora. Én egyetlenegyszer találkoztam vele, három- vagy négyéves koromban, amikor felhoztak hozzá Pestre. A Naphegy utcában lakott, kijött elénk a ház elé, felkapott, ám akkori önmagamra nagyobb hatással bírt a mögötte álló rendőr bácsi a különös sisakjában.
80. születésnapján köszöntik a színpadon kollégái Lőte Attilát a Madách Színház Mary Poppins című előadása után 2014-ben – MTI/Soós Lajos
Édesapja, Dr. Lőte László az ön nagyapját követte a hivatásában. Ám, ha jól tudom, atyai nagynénje művészi pályán találta meg a helyét.
Lőte Éva igen jelentős szobrászművész volt. A Budapesti Iparművészeti Iskolában végzett Orbán Antal és Lux Elek tanítványaként. 1937-ben részt vett a párizsi világkiállításon, ahol aranyéremmel tüntették ki, majd 1939-ben pedig a New York-i Nemzetközi Kiállításon. A második világháború előtt és alatt a magyar vallási és nemzeti témák alkotójaként is ismert volt. Több első világháborús emlékművet is alkotott, ő faragta például Szegeden az Aba-Novák Vilmos által díszített Hősök kapujának hatalmas honvédszobrait. A Szegedi Egészségházban is lehet látni szobrát, a rodini stílusnak volt egyedi látásmódú követője. Lőte Éva később Párizsba, majd Caracasba emigrált családjával együtt. Máig a legjelentősebb szobrászművészek között tartják számon.
Az ön szülei miként ismerték meg egymást?
Ahogy említette, mindkét részről erdélyi nemesi ősöket tudhattak magukénak, s a két család a trianoni diktátumot követően jött át Magyarországra. Édesanyám, Darvai Sarolta, aki középiskolai tanár lett, apámhoz hasonlóan a szegedi egyetemre járt, ott találkoztak. Én is Szegeden „jöttem létre”. Édesapám Szegeden végzett általános és szülész orvosként, közel száz gyermeket segített világra, miközben kettős végzettsége okán is számos vidéki községben volt kihelyezett orvos. Így kerültünk például a Duna melletti Adonyba. Később Várpalotán látta el a betegeket, ahol ő volt a hivatalos bányaorvos is. Aztán Balatonalmádi következett, majd végül felkerült Budapestre.
Édesanyja mellett volt még egy asszony, aki meghatározó szerepet töltött be ifjú éveiben.
Velünk élt anyai nagyanyám, aki amellett, hogy kiváló szakácsnő volt, szívesen és jó készséggel festegetett. Továbbá – mivel zenei konzervatóriumot végzett – ő tanítgatott minket zongorázni a testvéremmel. Engem kevesebb, a húgomat, Enikőt jóval több sikerrel. Enikő zongoraművész lett, a diplomakoncertjére már Kurtág György készítette fel. Pályafutása során, a Filharmónia szólistájaként számos szóló- és kamaraesten szerepelt a fővárosban és vidéken, valamint a Magyar Rádió hangversenyein. Több európai nagyvárosban lépett fel sikerrel, koncertezett a bostoni Kodály Intézetben is. A mai napig a Zeneakadémia docense. Ám az első leckéket a nagymamától kapta.
Főiskolásként találkozott az édesanyámmal, akit – bár egészen más környezetből indult – arisztokratikus habitusára hivatkozva tanácsoltak el fél év után a tanintézményből. Az ön eleganciája sosem jelentett hátrányt?
Pártos Géza osztályába kerültem, rajtam kívül Garas Dezső, Harkányi Endre, Láng József, Medgyesi Mária, Téby Katalin szerzett végül diplomát. Az eleganciámmal nem volt gond, de azért a főiskolás éveimre – zenei hasonlattal élve – a crescendo a megfelelő jelző. Fokozatosan erősödtem. Van, aki korán felfigyelt rám, más kevésbé vett észre. Nádasdy Kálmán már az első évben felkért egy rádiós főszerepre, de az akkori rektor, Simon Zsuzsa nem engedett ki. Másodévben Várkonyi Zoltán adott nekem egy néma karakterszerepet Goldoni A legyező című darabjában, a Katona József Színházban. Harmadévben jelesre vizsgáztam, kezdtem kitűnni a szürkeségből, Az ember tragédiája párizsi színében én lehettem a tanítvány a Nemzeti Színház előadásában. Persze a negyedéves vizsgák voltak a legmeghatározóbbak. Az elsőbe Kleist Amphytrionjának Jupitere voltam, amely után hősként könyveltek el. Ezt követte Szomory Dezső Incidens az Ingeborg hangversenyen című darabjának Révésze. Garas Dezsővel vittük a prímet, hosszú szövegeink voltak, hősi alkatnál színesebb karakterekben. Ezt követően Major Tamás a Nemzeti Színházba ajánlott szerződést, Várkonyi Zoltán pedig abba a színházba, amelyikbe – mint mondta – hamarosan kinevezik. A Madách, illetve a Vígszínház volt esélyes. Ám közbeszólt a minisztérium: nincs kivétel, vidéken kell kezdenem, mint mindenkinek. Both Bélához szerződtem Debrecenbe.
1957-et írtak. Ne hagyjuk ki 1956 történéseit!
1954-ben ismerkedtem meg az édesanyjával, 1956 őszén már náluk laktam. Magdaléna akkoriban a Faluszínház társulatához tartozott. A forradalom kitörését, az azt követő napokat Pesten töltöttem az édesanyjával. A tíz évvel fiatalabb húgom a konzervatóriumba járt, és november harmadikán elkísértem Enikőt Balatonalmádiba, édesapánk már ott praktizált. Másnap a rádióban elhangzott a Nagy Imre-beszéd, s a mondat: „Csapataink harcban állnak!” Mit csinál erre egy szerelmes fiatalember? Indult egy vonat Almádiból, amelynek Székesfehérvár volt a célállomása. Feszálltam, gondoltam, valamiképpen csak eljutok Fehérvárról Budapestre. A fehérvári állomás tele volt emberekkel, a tömeget pedig belepte a köddel keveredő mozdonyfüst. Nagy nehezen leléptem a vagon lépcsőjéről, és az első arc, akit megláttam, Magdalénáé volt. Percekig némán öleltük egymást, aztán azt súgta a fülembe: „Pest szét van lőve, el kell innen menni.” Az éjszakát a Faluszínház fehérvári központjában töltöttük, hosszú beszélgetéssel. Magdaléna mindenképpen menni akart, én minden körülmények között magyar színész szerettem volna lenni. Ám addig gyengült az ellenállásom, amíg végül egy nyugati határ felé robogó teherautó platóján találtuk magunkat, vagy tizenöt, hasonló okból odakerült fiatal között. A robogásnak Körmend környékén utunkat álló orosz páncélos vetett véget. Mongol arcú ruszki fogta ránk a géppisztolyát a tank tornyából. Gondoltam, ennyi volt az élet. Ám az édesanyja – aki a faluszínházi feladatai mellett a bölcsészkar Orosz Intézetéből kivált, és Lenin Intézet néven működő tanárképzőjének levelező szakát végezte – elkezdett oroszul magyarázni az orosznak, hogy csak élelmiszerért megyünk a közeli falvakba. Még az Internacionáléból is énekelt egy keveset, persze oroszul. Végül mindnyájunkat bekísértek a körmendi határőrségre. Sebhelyes arcú ragyás szovjet tiszt faggatott, s amikor kiderült, hogy mi ketten színészek vagyunk, felszólított, hogy nevezzünk meg szovjet filmsztárokat. Fújtuk: Larissza Larinova, Maria Lepesinszkája, s a többi. Végül mindnyájunkat szabadon bocsájtottak.
Sosem bánta, hogy itt ragadtak?
Talán az életünk múlt Magdaléna lélekjelenlétén, nyelvtudásán. Az orosz tank felbukkanásában utóbb mégis a sors kezét, Isten ujját láttam. Valójában egy pillanatig sem tudtam elképzelni, hogy egy idegen nyelvterületen éljek, ne azzal foglalkozzam a saját anyanyelvemen, amit a hivatásomnak választottam. A körmendi „kirándulást” követően Almádiban töltöttük a következő heteket, majd miután némileg konszolidálódott a helyzet, feljöttünk Budapestre. Lediplomáztam, majd előállt az a fait accompli szituáció, hogy engem lehelyeztek a debreceni színházhoz. Nem okozott feszültséget a kapcsolatunkban, mert kérésemre és Both Béla támogatásával az édesanyja is Debrecenbe szerződött.
Ön egyebek közt eljátszotta Moscát Ben Jonson Volponéjában, Antipholust Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabjában, és több további jelentős szerepet. Hasznos időszaknak ítéli?
Teljes mértékben. Rendkívül jó színház volt, előttünk szerződött fel onnan a Madách Színházba Márkus László, Mensáros László, Simor Erzsi. Igaz, albérletekből költöztünk albérletekbe, de közben sokat tanultunk. Both Béla mellett rendezett minket Berényi Gábor, Békés András, Szendrő József. Horvai István is ott volt a vendégrendezők között, Mészöly Dezső Éva lánya című darabját vitte színre, amelyben én voltam Nándi. Horvai esetében nagy átalakulásnak lehettünk tanúi: ő, aki Moszkvában végzett, amikor az ötvenes évek elején megjelent a budapesti főiskolán, olyan volt, mint egy császár, mindenki haptákba vágta magát, ha felbukkant. Reszkettünk, ha végigviharzott a folyosókon. Amikor 1956 után Debrecenben találkoztunk, egy rendkívül szimpatikus, közvetlen embert ismertünk meg a személyében, aki együtt fröccsözött, adomázott velünk szabad óráinkban.
1959-ben Ladányi Ferenc hívására édesanyámmal együtt felszerződtek a Madách Színházba. Abban az évben játszotta Kis József Égre nyíló ablak című filmjében a Dayka Margit alakította Fazekasné legidősebb fiát, a dolgos Fecót. A legkisebbet, a tehetséges, ügyes, de forrófejű Cinegét Cs. Németh Lajos alakította. A középsőt, a vagány, még egy bankrablástól sem visszariadó Jumbót pedig majdani édesapám, Sztankay István. De amúgy még minden maradt a régiben. 1961-ben édesanyámmal együtt szerepeltek a Film Színház Muzsika címlapján, annak apropóján, hogy a Madách Színház addig több helyszínen is megfordult társulata beköltözött az új körúti épületbe, amelyet már Both Béla igazgatott. Miközben ez volt házasságuk utolsó éve Magdalénával.
Édesanyja volt az első nő az életemben, mélyen szerettem, de erős kísértés ért akkoriban. Abból lett egy újabb, másfél éves kapcsolat.
Ez ügyben konkrétumokat is tudok, ahogy azt is: éppolyan szemérmes a magánélet dolgaiban, mint az édesapám volt, ráadásul hasonlóképpen úriember. Arra mégis rákérdeznék, mert az ügyben nem tudok semmi biztosat: miként ért végül révbe?
Inkább mikor: harmadjára. Második feleségem, Marsovszy Emőke rajzfilmes szakember volt, végtelenül megbízható, csodálatos teremtés, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ő egyetlen gyermekem, Réka lányunk édesanyja, aki pedig Alexandra unokánk anyukája. Azonban már negyvenöt éve élek a harmadik házasságomban, Marával. Anno üzletvezető volt, róla is csak szépeket mondhatnék – azonban a negyvenöt együtt töltött év önmagáért beszél. Szentendrén lakunk; kellemes, kertes házban, paradicsomi környezetben. Csakhogy a lányom és az unokám, akik mindketten lovasoktatók, Hamburg egyik elővárosában élnek. Ritkán látjuk egymást, járvány idején pedig lehetetlen a találkozás. Ez nehéz.
Könyvében beszámol a háború borzalmairól is, majd az oroszok érkezéséről. Azt is elbeszéli, miként tért haza édesapja az amerikaiak fogságából, hogyan kísérte várpalotaiak sokasága a parasztszekeret, amelyen szeretett orvosuk ücsörgött a kocsis mellett. Ön nem sokkal később megkezdte középiskolai tanulmányait a budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban. Tagja lett a színjátszókörnek is. Ott dőlt el a jövője?
Meghatározóak voltak a várpalotai moziban látott korabeli magyar filmek is, példaképként tekintettem Jávor Pálra és Sárdy Jánosra. Aztán, mivel jó hangú kisfiú voltam, egy alkalommal megkérte édesapámat a Jó Szerencsét Olvasókör műsorainak szervezője, Csiky Iván, hogy engedjen fellépni az Olvasókör egyik műsoros estjén. Az esteken neves fővárosi művészek is részt vettek. Aznap, amikor 1944 márciusában – még azelőtt, hogy apámat behívták volna – rám került a sor, az Operaház fénykorát élő tenoristája, Szabó Miklós volt az első számú vendégfellépő. Az ő színre lépése előtt énekelhettem el egy korabeli nótát, az volt a címe: „Hazámba vágyom, Duna, Tisza vár”. Az akkor megélt siker is arra ösztönzött, hogy valamiképpen színi pályára kerüljek. A budapesti Lónyay utcai Református Gimnázium latin tagozatára édesanyám tanácsára, jó szándékú pressziójára kerültem be. Nagyszerű iskola volt, kiváló tanárok mutatták az utat. Egyikőjük, Dr. Szalánczy Károly tanár úr, aki fiatalkorában állítólag vándorszínész volt, egy alkalommal felolvastatott velünk néhány részletet az irodalomkönyvből. Szigligeti Ede Liliomfi című darabját szerette volna színre vinni az iskolában, szereplőket keresett. Amikor én kezdtem olvasni, néhány mondat után azt mondta: „Állj! Te leszel Liliomfi!” Ez igazán elfogulatlan szereposztás volt. A következő évben Goldoni A hazug című darabjának címszerepét bízta rám a tanár úr. Majd Csiky Gergely Mukányi című színművének Zápolya Ignácát, az volt az első karakterszerepem. Akkor már egyértelmű volt, hogy színésznek jelentkezem. Azonban az első felvételim nem sikerült.
Lőte Attila, a fotón Domján Edit színésznővel Tom Jones-Harvey Schmidt: Te meg én című musicaljében a Madách Színház Kamaraszínházának színpadán. A színdarabot 1971-ben mutatták be – MTI/Kallos Bea
Egy ideig segédmunkás volt a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, csilléskocsiban hordta az alumíniumforgácsot. Majd felcsapott küldöncnek egy mérnöki irodában, ahol egy aszketikus mérnöktől megtanulta hallás után a Tannhäuser-nyitányt. Összességében vidám év volt?
A sikertelen felvételi után hónapokig nem lehetett velem beszélni. Mindenki azt kérdezte: miért ez a nagy világfájdalom. Végül kilábaltam belőle, s a második próbálkozásra összejött a főiskola. A felvételi második fordulója után Básti Lajos közölte velem, hogy továbbjutottam. Azt pedig, hogy felvettek, Gellért Endre mondta el. Mégpedig mosolyogva, ami esetében komoly dolog volt, hiszen ő volt akkoriban a legnagyobb tekintélyű rendező.
Mindeközben édesapja egyik áldozata lett az akkoriban zajló orvospereknek. Miként?
A koncepciós ügyek hátterét ma már szinte lehetetlen feltárni. Az orvosok üldözése a sztálini Szovjetunióban kezdődött különböző mondvacsinált okokkal. Hozzánk is átgyűrűzött a jelenség, itt a tiltott magzatelhajtás vádja volt az általános. Apám ugyan körzeti orvosként dolgozott, de vezetett szüléseket is, eszmeileg pedig nem tartozott a rendszer barátai közé. Az abortusz a hite miatt is tabu volt a számára, de akadt bába, aki tanúskodott ellene. A világnézete mellett az is apám ellen szólt, hogy a franciaországi hadifogsága alatt amerikai őrizetben volt. A veszprémi várban volt elzárva, emlékszem, édesanyámmal az utcáról integettünk fel neki a zárkába. Nem tartották sokáig bezárva, de úgy is borzalmas élmény volt. Apámat megviselte, ami történt, de aztán tovább praktizálhatott.
Ami első házassága lezárását illeti, arról még talán csak annyit, hogy elejét vegyük a találgatásoknak: mindenki mindenkivel jó viszonyban maradt. Testvére koncertjein is többször voltam édesanyámmal sráckoromban. Önök apámmal és húgommal még játszottak is hármasban a Karinthy Színpadon.
Sztankay Pistával nagyon jó emberi-szakmai kapcsolatom volt, ő is tagja lett idővel a Madách Színháznak. Rendezett is, Dürrenmatt Play Strinberg című darabjában a kilencvenes évek közepén. Edgart alakítottam, amit Básti Lajos játszott egykor a Katona József Színházban, a Nemzeti Színház akkori kamaraszínházában. Nekem Kautzky József és Kállay Ilona voltak a partnereim, Pistának, aki anno Kurtot alakította, Básti Lajos mellett Ronyecz Mária. Még ezt megelőzően én is rendeztem az édesapját. Piros Ildikóval játszottak Noel Coward Magánélet című kétszemélyes darabjában. Egyikünk sem rendező, magam is csak olyan darabot vittem színre, amiben játszottam, vagy alaposan ismertem.
Több mint fél évszázados Madách színházi színészi pályafutásából ki lehet emelni néhány előadást?
Egészében véve boldogság, hogy részese lehettem a Madách nagy korszakának, amelyet Ádám Ottó igazgatása fémjelzett. Olyan partnerekkel játszhattam együtt, mint Kiss Manyi, Greguss Zoltán, Balázs Samu, Márkus László, Feleki Kamill, Zenthe Ferenc, Schütz Ila, Domján Edit. Edittel a halála előtti utolsó bemutatója kapcsán, a kétszereplős Te meg én című darab próbái alatt kerültünk baráti közelségbe. A Napsugár fiúkban a két nagy öreggel játszhattam együtt, Feleki Kamillal és Balázs Samuval, akik végletesen különböző karakterek voltak. Az életben nem szerették egymást, de nagyszerűen dolgoztak együtt. Részese voltam annak a nagy sikerű Shakespeare-előadásnak is, amelyben több százszor játszottam Laertest Gábor Miklós Hamletje mellett. Szép Ernő Vőlegényében, Vámos László rendezésében én voltam a címszereplő, olyan társakkal, mint például Psota Irén, Kiss Manyi, Greguss Zoltán, Körmendi János. A szerzők közül Molnár Ferenc is nagy kedvencem, nemcsak a darabjai, hanem a prózája is: csodálatos novellái, karcolatai vannak. Őrzök tőle a könyvtáramban egy 1917-es kiadású kötetet, Ismerősök címmel. Olyan színpadi műveiben játszhattam – többek között –, mint például a Játék a kastélyban, az Olympia, az Üvegcipő, az Egy, kettő, három, A hattyú. Ezek mind gyönyörű emlékek, amivel viszont irgalmatlanul nehéz együtt élni, hogy akiket említettem, már mind elmentek. Én már visszavonultam a pályától; ahogy mind több lett az éveim száma, úgy fogyott bennem a játék utáni vágy. Mégis tragikus, hogy még csak nem is láthatom azokat, akik közel álltak a szívemhez. Az édesapja sem jön szembe velem többé a szentendrei főutcán, ahogy az egyszer-kétszer megesett. Megörültünk egymásnak, elbeszélgettünk egy kicsit.
Miről beszélgettek, amikor összefutottak?
Nagyszerű, olykor abszurd humora volt. Kérdezte: „Te mennyit játszol havonta?” Mondtam: „Tízet, tizenkettőt.” Mire ő: „Az semmi. Én hetet.” Egyszer panaszkodtam, hogy abba a korba értem, amikor már nem könnyen jutnak eszembe egyes szavak a darabokból. Azt felelte: „Az semmi, nekem egész mondatok sem jutnak az eszembe.” Nem lesznek már ilyen ugratások, ami fáj.
Akikről beszélünk, azok valamiképpen velünk vannak. Ádám Ottó személye kapcsán mi a legfontosabb emlék?
Meghatározó példakép. Ádám Ottó tudta, hogyan kell bánni a színésszel, ezzel a furcsa, érzékeny „állatfajtával”. Mindig türelmesen, higgadtan közelített hozzánk. Ottótól meg lehetett tanulni, hogy hiába éljük a hihetetlen technikai, technológiai fejlődés korszakát, az emberi lélek, az emberi tulajdonságok évezredek óta változatlanok. Azt is tudta, hogy a legnehezebb, de egyben legnemesebb út, ha egy színdarabot az író szellemében viszünk színpadra, erőszakolt aktualizálás nélkül. Ádám Ottóhoz fűződő emlékeim mindemellett leginkább Csehov-rendezéseihez kapcsolódnak. Az ő rendezésében lehettem Trofimov, majd harminc évvel később Gajev a Cseresnyéskertben. Az ő rendezésében játszhattam Lomovot a Leánykérésben és Szerebjakovot a Ványa bácsiban. Szerebjakov professzor nem a színészek szerepálma, de egyik este a zsigereimben is éreztem, hogy a második felvonásbeli, Almási Évával játszott kettősünkben különösen jól oldom meg a feladatomat. A szünetben magányosan ültem az öltözőben, amikor nyílt az ajtó. Ádám Ottó volt az, nem lépett be, csak nézett rám félrefordított fejjel. Felálltam, néhány hosszú másodpercig egymásba fonódott a tekintetünk. Az övében éreztem egy kis csodálkozást, dicséretet, örömöt, elismerést. Aztán küldött felém egy félmosolyt, ami tele volt szeretettel. Néhány pillanatig tartott az egész, de az öröm, amit akkor éreztem, egész életemre velem marad.
Jelenkorunk aktuális történéseit szemlélve – akár a pandémiás helyzetet –, érez bennük olykor némi teatralitást?
Azonnal adja magát egy hasonlat. Utalva az előbbiekre: a rendezőnek az a dolga, hogy az író átgondolt történetét minél fegyelmezettebben, az íróhoz híven színpadra állítsa. Hogy ne legyen ott rendetlenség. Azt gondolom, hogy azzal analóg módon működhet egy ország is, amennyiben a rendezésre felhatalmazott képviselői azt tekintik fő céljuknak, hogy ne legyen benne rendetlenség. Úgy érzem, hogy számunkra, lokálisan, vagyis a hazánkra gondolva, minden adott hozzá, hogy rend legyen. A mai életünk mégis olyan olykor, mint egy téves hangsúllyal megrendezett előadás. Ugyanis vannak, akik arra törekszenek, hogy ne legyen rend. Bizonyos dolgokat túlhangsúlyoznak, amelyek nem a normális élet lényegéhez tartoznak, és közben elhanyagolják azt, amiről a színdarabnak szólnia kellene.
Pesszimista?
Nem, reménykedő. Éltem a Horthy-korban, a Rákosi-, a Kádár-rendszerben, megélhettem a rendszerváltozást, különböző kormányokat az elmúlt három évtizedben. Sokfelé jártam a világban is, korábbi korszakokról ugyancsak vannak ismereteim, összességében azt tapasztaltam: nagyon ritka az átlagon felüli politikus, vezető. Pedig mindig szükség lenne valakire, akiben hinni, bízni lehet. Az elmúlt száz évben feltűntek olykor – akár pozitív, akár negatív értelemben – olyan vezetők, akik erős hatással bírtak. Ám nemigen volt még olyan vezetőnk, mint akit most tudhatunk magunkénak. Nagyon remélem, hogy a helyén is marad, és nem jutnak komolyabb lehetőséghez a rendetlenség kedvelői.
Könyvében sokféle szempontból gondolkodik a hivatásáról. Van konkrét színészi ars poeticája?
Meg is írtam, köszönöm, ha idézhetem: „Mostanában jöttem rá, hogy színészi létem hatvanhat éves időtartalma alatt lényegében egyebet sem tettem, mint – akár tudat alatt, vegetatívan, akár tudatosan – analizáltam, vizsgálódtam, boncolgattam önmagamat, másokat. Az életet, helyzeteket, a jellemeket, a körülményeket, a hatásokat, a torzításokat, a valóságot, a lehetetlenségeket, a stílusirányzatokat, a viselkedési formákat, a pszichológiai, drámai, tragikus, komikus megnyilvánulásokat. A ruha- és frizuraviseleteket, a nyelvjárásokat, a nyelvi, kifejezési különbségeket, a népi, faji szokásokat. Tehát az engem körbevevő és tőlem távolabbi világot. Mindezt azért, hogy különböző feladataimat a lehető legtökéletesebben tudjam megvalósítani.”
Precíz, találó.
Hiszek benne, komolyan gondolom. Ám miután mindezt leírtam, eszembe jutott Kiss Manyi, aki a világ egyik legnagyobb színésznője volt. Parasztasszonytól hercegnőig bármely karaktert olyan hitelesen játszott el, hogy az számomra nem is az egyik, hanem a világ legnagyobb színésznőjévé avatja. Egyszer megkérdezték tőle, hogy miként old meg egy feladatot. Ő némi töprengés után azt felelte: „Hát, megtanultam a szerepemet, aztán eljátszottam.” Ez is precíz, találó.
Sztankay Ádám
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
