Így vagyunk a politikusokkal, akik sokszor rászolgáltak bizalmatlanságunkra, de mi van, ha mégis jó egy törvénykezdeményezés, és csupán amiatt nem állunk melléje, mert az indítványozó pártját (vagy a kezdeményező személyt) nem kedveljük? Az újságírás aranyszabálya: a hír szent, a vélemény szabad. Nos, mi ezzel a második felével vagyunk néha bajban, mert a dolgok egyik napról a másikra változnak.
Ugyanígy ítélkezünk az oktatást érintő kérdésekben is: ha a diák nem tud, az lehet az ő mulasztása, de a tanáré is. Ha a tanórán az okostelefon és az okosóra jobban leköti a tanulót, mint a tananyag magyarázata, az szintén két oldalról közelíthető meg: vagy unja a tanuló a számára érdektelen előadást, a gyakorlatban használhatatlan információt, vagy annyira rabja a különböző kütyüknek, kommunikációs eszközöknek, hogy a legérdekesebb tanóra sem tudja elvonni a figyelmét ezekről. Ilyenkor a tanárnak lépnie kellene: visszahozni a diák figyelmét az osztályterembe, a tananyagra. Ez ellenben nem mindig sikerül. Gyakran nem elég érdekes az új ismeretek átadása, ami a tanár részéről pluszmunkát igényelne, a teljes káoszhoz elég egy-két izgágább tanuló az osztályban, akik minden jó tervet felborítanak.
És most a műhelytitokról: szerkesztőségünkben gyakran vitatunk meg olyan dolgokat, amelyek sokféle kérdést vetnek fel. Politikai, egészségügyi, oktatási, gazdasági, közigazgatási témák kerülnek leggyakrabban terítékre, és mert egy-egy területnek jó ismerői a kollégák, hallgatunk egymás véleményére, de a közvetlen tapasztalatok olykor felülírják az általános sémákat. Gyakran kapunk személyes tapasztalat alapján visszajelzéseket, melyik iskolában ki hogyan tanít, mennyire felkészült, illetve felkészületlen, de ritka az, amikor azt mondják el a szülők, milyen módszereket használnak fegyelmezésre a tanítók, tanárok, ha minden pedagógiai módszerüket bevetve, egy-két rakoncátlanabb tanuló lehetetlenné teszi az órát. Nemrég egy lapunkban is ismertetett, mindeddig kivizsgálatlan felső-háromszéki eset kapcsán, amikor egy tanárt azzal vádoltak meg, hogy fizikailag bántalmazta tanítványát, hosszan beszélgettünk erről, és kiderült: van, aki úgy gondolja, főként falvaink iskoláiban még mindig gyakori a nyakleves, a pofon, mások szerint ezek ritka esetek. Egyesek szerint azok a szülők, akik maguk is élnek időnként ezzel a fegyelmezéssel, nem jelentik fel a pedagógust, talán gyermekeik nem is számolnak be erről, mások az iskola vezetőségét teszik felelőssé, mert úgy vélik, tudnak arról, hogy van egy „diákverő” pedagógus az iskolában, de nem tesznek semmit azért, hogy tettét a továbbiakban ne ismételhesse meg.
Tanakodtunk: kérdezzünk meg tanítót, tanárt, városit, falusit, igazgatót, szülőt, tanfelügyelőségi szakembert, mondják el véleményüket, mi változott ezen a téren, mennyire általános, hogy elcsattan egy pofon az osztályteremben, érzékelik-e, hogy manapság másként nevelkednek, viselkednek a gyermekek, és más a társadalmi megítélése annak, hogy meddig tart a gyermeket védő, gyakran ellentmondásokba ütköző jogszabályi határ. Ha neki mindent szabad, akkor mit tegyen a felnőtt? Ezek a kérdések foglalkoztatnak.
Együtt gondolkodásra hívjuk a pedagógusokat, szülőket, iskolavezetőket, diáktanácsokat, az érintett témában érdekelt civil szervezeteket, pedagógus-szaktestületeket: mondják el véleményüket, osszák meg javaslataikat annak érdekében, hogy soha egyetlen gyermeket se bántalmazzanak fizikailag, illetve verbálisan, ahol pedig szükséges a fegyelmi eljárás, ott legyenek meg a pontos szabályozások, az se váljék lehetségessé, hogy a „mindent szabad” elv felborítsa a hagyományos erkölcsi és magatartási értékrendet.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
