„Apám azt gondolta: az állam vezetőinek az a feladata, hogy felemelje azokat, akiknek kevesebb jutott, s ne leszálljon hozzájuk. A modern politikában ez teljesen máshogy van” – mondja a Válasz Online-nak Antall György. Antall József elsőszülött fia annak ellenére nem beszélt édesapjáról eddig részletesen a nyilvánosságban, hogy az első szabadon választott miniszterelnök „titkos tanácsosaként” sok mindent látott és hallott. Exkluzív nagyinterjú.(…)– Miben más most a politika?– Mindenben. Nekünk sok illúziónk volt: a magunkfajta történész-szerű embereknek, akik a 19. századból tanulták a politikát, az nagy romantikus olajfestmények sorozatának tűnt. Holott a politika jobban hasonlít egy vágóhídra, a vérrel, a szagokkal és a látvánnyal együtt.– Ezzel a hasonlattal össze is foglalta az Antall Józseffel kapcsolatos kritikákat. „Régi vágású úriember, aki nem értette a korszakát és akinek fogalma sem volt a politika vastörvényeiről.”– Ez igaz is meg nem is. (…)– Milyen félelmek voltak benne kormánya harminc évvel ezelőtti megalakulásakor?– Az egyik legfőbb aggodalma az volt, hogy az ország lelkileg nincs felkészülve a nehézségekre. Egyszer beszélgettünk arról, hogy azt kellene mondani, amit Churchill mondott az angoloknak miniszterelnöki kinevezésekor a vérről, a verejtékről és a könnyekről. Azon töprengett, ő ezt nem mondhatja a magyaroknak, mert a konszolidált nyolcvanas évek után az embereknek nincs teherbíró képességük. A magyarok nem úgy reagálnak, mint az angolok vagy akár a lengyelek, hogy válsághelyzetben összeszedik magukat, hanem szétesnek, s megindul az egyéni túlélési stratégiák kialakítása.– A nyolcvanas évek végére azért a magyar társadalom már érezte a bajt: csökkent az életszínvonal, nőttek az árak, megjelent a munkanélküliség…– Egy bizonyos mértékig talán igen, de az MSZMP kormányai az utolsó pillanatig halogatták a szükséges lépéseket: össze-vissza hazudoztak, különösen az államadósság kérdésében. A magyarok 1989-90 sorsdöntő éveiben tálcán kapták a szabadságot, önrendelkezést, nemzeti függetlenséget, nem küzdöttek érte, viszont nyakukba zuhant a szocialista tervgazdaság által négy évtized alatt felhalmozott csődtömeg is. Az Ellenzéki Kerekasztal pártjai mögött 1989 sorsdöntő nyarán igen kevés népi támogatás volt. Csehszlovákiában Kelet-Európa legostobább rendszerét hatalmas tüntetések, a bársonyos forradalom tömegei söpörték el.Nálunk nem volt forradalom, se bársonyos, se más, és tömegmozgalom is csak az első szabadon választott kormány ellen lépett fel – ez volt a taxisblokád. Apámnak talán az volt a legnagyobb csalódása, hogy a megkapott szabadság mennyire nem szabadította fel az alkotó energiákat.Nem előzmény nélküli persze mindez: egészen dermesztő volt, ahogy a nyolcvanas évek elején az átlag magyar reagált a lengyelországi eseményekre (amire persze az akkori szocialista sajtó rá is játszott). A propaganda ugyanis a lengyelek szabadságküzdelmét, a Szolidaritás sztrájkjait úgy ábrázolta, hogy a lengyelek lusták dolgozni, s ezt tömegek hitték el. A Hofi-jelenséget én azért vetem meg mindmáig, mert a normaszegést, a sumákolást, a cinikus leszólást tette normává. Apám azt gondolta: az állam vezetőjének az a feladata, hogy felemelje azokat, akiknek kevesebb jutott, s ne leszálljon hozzájuk. A modern politikában ez teljesen máshogy van.(…)Ma már alig érthető az a tekintély, amit az akkori közvélemény szemében élveztek a közgazdászok. A nyolcvanas években alakult ki – egyébként az akkori rendszerrel szembeni politikai kritika részeként – annak a szakértő értelmiségnek a mítosza, mely politikai érdekektől mentesen nyilatkoztatja ki az egyedüli igazságot, s aki nem azt az igazságot vallja, az nem is szakértő. Így születhetett meg az akkori közvélekedés, mely részben a mai napig tartja magát: a dolgok azért mentek rosszul, mert a kormányban nem a szakértők ültek. A magyar kormánynak viszont alig volt mozgástere. Már nagyon sokan és sokszor elmondták, voltak próbálkozások adósság-könnyítésre, adósság átütemezésére, de a külföldi kormányok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a kereskedelmi bankok reakciója egyöntetű és nagyon határozott volt: szó sem lehet róla. Az adósságszolgálat egyoldalú megtagadása pedig azonnali fizetésképtelenséget, nem 35-40 százalékos, hanem vágtató inflációt, elképzelhetetlen mértékű elszegényedést jelentett volna. Felelős kormány ilyen kockázatot nem vállalhatott. Az ország mai tárgyalási pozíciói egész mások: a magyar gazdaság ereje nem is hasonlítható a harminc évvel ezelőttihez, az államadósságot lényegében belső forrásokból lehet finanszírozni, s nem utolsó sorban a kormány pedig kétharmados parlamenti többségre támaszkodhat. (…)– Mai fejjel szokatlan, hogy egy búcsúzó kormányfő egy ellenzéki politikust arra kér, vigyázzon a pártjára…– Nagyon hosszú idő telt el azóta. Az ország akkor látott először a nyilvánosság előtt folyó politikát, folyamatos vitákkal, veszekedésekkel. Nemcsak az átlagember nem értette a kormány és az ellenzék, a politikum és a közigazgatás, az országos kormány és a helyi hatóságok szerepét, hanem az értelmiség jó része sem. Ráadásul az értelmiség szerepe is nagyon más lett. Kelet-Európában, s nálunk pedig főleg nagyon sokszor az irodalom helyettesítette azt, aminek szerepét tőlünk nyugatabbra a parlament, meg a politikai sajtó látta el. Kölcsey országgyűlési követ volt, 1848-at és 1956-ot is írók, költők készítették elő, s amikor „győztek” – s 1848-ban egy pár hónapig győzelem volt – sokan úgy érezték, hogy nem ilyen lovat akartak. Arany és Petőfi megbuktak az első választáson, s Petőfi már 1848 nyarán rendkívül kritikus volt az akkori kormánnyal. Sajátos módon a szocialista rendszer fontosabbnak tartotta, hogy az írók, költők, rendezők, vagy akár a tudomány emberi legitimálják a politikát – mert hát elvben a szocializmus „tudományos” volt. 1990 nyarán ez radikálisan megváltozott: előléptek a megválasztott politikusok, akiknek a választás adta a legitimációt, még akkor is, hogy ha nem szerették őket. Nemcsak az MDF volt tele írókkal és költőkkel, meg akadémiai értelmiségivel, hanem az SZDSZ is. Ők is pont ugyanolyan rosszul érezték magukat az új rendszerben, mint a régi MDF-es irodalmárok.(…)Minden kezdő kormányfőt – s ez nemcsak az apámra igaz, hanem utódaira is – meglepetésként érhetett, hogy a nagyhatalmak vezetői, de még akár a vezető diplomaták is, milyen természetességgel kérnek előnyöket, különleges elbánást vagy olykor még többet saját országuk nagyvállalatainak. Ráadásul a kilencvenes évek elején az európai integrációnak több morális és stratégiai tartalma volt. Még élt a hidegháború befejezésének, az európai megosztottság megszűnésének és a kelet-európai demokratikus átalakulásnak az eufóriája. Mára ebből ez EU-nak se nyugati, se keleti felén nem maradt semmi. S bár apám annak idején nem érzékelte, mert őt az akkori nyugati vezető politikusok teljesen maguk közül valónak tekintették, a kelet-európaiakat ma is nagyon sok nyugati kezeli le, veszi bántóan semmibe. Azt hiszem, ezt legalább egyszer mindenki megtapasztalta, aki dolgozott multinacionális vállalatnál. Persze ne higgyük azt, hogy a kelet-ázsiaiak jobbak. Ők legalább konzekvensek – egymást is meg minden fehér embert is lenéznek.(…)– Édesapja tehát komoly politikai-gazdasági aknák fogadták a kormányra kerüléskor. Mi lepte meg a legjobban?– Az, hogy mennyire üres a kassza, s mennyivel rosszabb a helyzet, mint amit a Németh-kormány beismert.– Erre minden hivatalba lépő miniszterelnök panaszkodni szokott.– Tudom, de az akkori gazdasági helyzet történelmi léptékben mérve is katasztrofális volt. Nemcsak kolosszális adósságteher nyomott minket, hanem konkrétan üres volt az államkasza. Anekdotikusnak tűnhet, de jól jellemzi a helyzetet, hogy a Művelődési Minisztérium szinte egész éves költségvetési támogatását a kormányváltás előtti utolsó két hónapban Glatz Ferenc kiszervezte egy alapítványba, majd beült annak az élére. Békesi László meg nem volt hajlandó a pénzügyminisztériumi átadás-átvételt lebonyolítani Rabár Ferenccel, akivel az egész közgazdász-elit megtagadta az együttműködést, nem tekintették maguk közül valónak. A helyzetet súlyosbították az új kormányon belüli rivalizálások: elképesztő volt, hogy Rabár, a miniszterelnökségi államtitkár Matolcsy György, a nemzetközi gazdasági ügyeket felügyelő Kádár Béla és az ipari miniszter Bod Péter Ákos négyszöge mit művelt egymással. Apám folyamatosan azt kereste, ki tudja levezényelni – körülbelül csúcsminiszterként, mint a magyar Ludwig Erhard – a gazdasági rendszerváltozást. Nem találta meg.– A pénzhiány mellett mi jelentett még csalódást?– Legnagyobb szomorúsággal Göncz Árpád illojalitása töltötte el, aki a régi jó személyes viszonyuk ellenére nyíltan ellene politizált. Apám borzasztóan tradicionalista volt a személyes viszonyokban. Nagyon szeretett volna egy „korona nélküli királyságot” működtetni, ahol a nemzet egységét megtestesítő köztársasági elnököt az állami megbecsülés minden attribútuma körbeveszi, díszszemlével és a többivel, s aki nem vesz részt a pártpolitikai küzdelmekben. Göncz Árpád erre nem volt hajlandó, ő a plebejus arcot adta elő, s nagyon hamar az ellenzék vezérének szerepét kezdte játszani. Az elnököt nagyon szoros harapófogóba tartották az akkori SZDSZ-es vezetők, minden sajtókérdésben ott ült nála Haraszti Miklós és Magyar Bálint. Megtörtént, hogy a médiaügyben megállapodtak valamiben, s mivel mindketten parlamenti irodájukban voltak, apám Kajdi Józsefet rögtön el is küldte az aláírnivalókkal. S mialatt a papírok megtették azt a kétszáz métert a parlament északi és déli vége között, Göncz meggondolta magát és mégsem írt alá. 1992-től pedig a SZDSZ-t már a szocialisták váltották fel az államfő udvartartásában, Horn Gyula rendszeresen vizitelt Göncz Árpádnál.(…)– A múltfeltárás és az igazságtétel ügyében Antall József miért volt ennyire félszívű?– A szíve a helyén volt, a politikai lehetőségek voltak korlátozottak. Horváth Balázs, az első belügyminiszter bevonta a volt munkásőröktől a kint maradt fegyvereket, erre a sajtó hetekig üvöltözött. A pártállami érdemek alapján járó nyugdíjakat megvonták, az 1956-os sortüzekben is elindulhattak a perek. A visszamenőleges hatályú törvényalkotást az Alkotmánybíróság elkaszálta, s azt is kifejtették, hogy az 56-os bűnök elévülési idejéből az 1956 és 1989 közötti időszak kihagyását – amihez hasonló a német megoldás lett – nem törvényalkotási úton kell kimondani, hanem ezt a bíróságok feladata megállapítani, az egyes eljárások során. Az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalában a legfőbb dilemma a következő volt:hogyan lehet felelősségre vonni, vagy akár csak a nevük nyilvánosságra hozatalával megbélyegezni a többnyire zsarolással beszervezett kisembereket, ha az ügynökök által kiszolgált rendszer szimbolikus megtestesítőjét, Kádár Jánost halálában is közmegbecsülés övezte, a titkosszolgálatokat ténylegesen irányító Aczél Györgynek pedig igen sok lekötelezettje élt még a magyar közéletben?Apám tartott Pandora szelencéjének kinyitásától, ugyanis a katolikus, a református egyház és a zsidó felekezet teljes felső vezetése is érintett volt. Nem akarta megalázni az öreg kisgazdákat sem, akiket Rákosiék és 1956 után Kádárék is durván megtapostak, sokukat beszervezték. Végül jelentkezett az a politikai dilemma is, hogy amennyiben a nyilvánosságban tetemre hívja a sok szempontból áldozatnak tekinthető egykori ügynököket, ebből politikailag az MSZP profitál. Mivel ők irányították a rendszert, a soraikban természetszerűleg kevesebb érintett volt. Súlyosbította a helyzetet, hogy 1989 előtt a sajtó is a titkosszolgálatok meghosszabbított kezeként működött; egyszerűen nem volt erő az újabb front megnyitására. Lehet, hogy jobb lett volna akkor túlesni az egészen, de lehet, hogy mint annyi mindent, ezt a kérdést is az idő fogja megoldani.(…)– Szép családi hagyomány tehát a pesszimizmus.– A pesszimizmus régi magyar nemzeti sport, a focinál sokkal régebbi és jóval sikeresebb. Ám a pesszimista hozzáállás mellett nagyon jellemző a magyarokra a túlélési képesség és a találékonyság is. Európának ezen a tájain a nyugati ember számára felfoghatatlan dolgok történtek, s hazánkban az elmúlt száz évben is szinte minden generációt ért valamilyen rettenetes csapás. Most béke van, s ha nem jön valami rettenetes háború vagy összeomlás, talán a családok lassan megindult gyarapodása sem szakad meg. Évtizedek után először lesz majd mit átadni a következő generációnak. Akármi is történik, a megszerzett tudást nem lehet elvenni. 75 éve Németország és Japán romokban hevert, de a német és a japán emberek szorgalmával és tudásával, ami nem hamvadt el a városokkal együtt, egy sokkal erősebb országot lehetett felépíteni. Sok magyar fiatal megy ki tanulni Nyugatra, sőt még Keletre is, de egyre többen jönnek vissza – remélhetőleg majd a lányaim is.Tovább a cikkhez
Forrás:szilajcsiko.hu
Tovább a cikkre »
