Tragikomédia a menekültekről? Az Üdvözöljük Norvégiában! politikai korrektség nélkül mesél a migrációról.
Nem rakhatsz össze egy síitát és egy szunnitát; ha közös szobába mennek, olyan lesz itt, mint a Közel-Keleten – mondja az Üdvözöljük Norvégiában! című film egyik főszereplője. A nyitás előtt csődbe ment szállodát tulajdonosa, Per Primus (Anders Baasmo Christiansen) menekültszállóvá alakítaná át, hogy felmarkolja a zsíros állami támogatást. A szalonrasszista férfi ötven hontalant, a saját szavajárásával „füstösképűt” fogad be, ám amint az emberek leszállnak a vonatról a kis északnorvég faluban, kiderül, a terv mégsem volt olyan zseniális. A szálló félkész állapotban van, nincs elég étel, a faji és vallási ellentétek pedig már az első percben megoldhatatlan feladat elé állítják Primust. Pedig két hét alatt mindent rendbe kell tennie, hogy megkapja a hatósági engedélyt.
Rune Denstad Langlo rendező nem kis bátorsággal tragikomédiát forgatott Norvégia menekültpolitikájáról. Az Üdvözöljük Norvégiában! pengeélen táncol, ám végül, kisebb megingásokkal ugyan, de célba ér: nem válik propagandafilmmé, emberekről mesél, akik igyekeznek jobb életkörülmények közé kerülni.
– A buddhisták lehetnének a tompítók a szunniták és a hinduk között – javasolja Primus felesége (Henriette Steenstrup), amikor gondterhelten görnyednek a szálloda tervrajza fölött, hogy végre kitalálják, kit hova kellene elszállásolni ahhoz, hogy ne legyen balhé. A migráció gyakorlati kérdéseiben pedig nincs értelme riogatni, és a hurráoptimizmus is felesleges. Meg kell oldani a problémát, szállást és ételt kell adni az embereknek, ha már ott vannak. És még egy dolog felesleges: a politikai korrektség. Mindenki egyformán esendő, és ezt meg is mutatja a rendező. Primus csak a pénzért fogadja be a rászorulókat, ráadásul velük végeztetné el a szálloda felújítását is. A felesége felváltva szapulja Norvégia bevándorlási politikáját és a férjét, de ő maga nem tesz semmit, hogy a helyzetükön változtasson. A menekültek eleinte semmivel sincsenek kiegyezve. Tiltakozásul a szálloda állapotáért Guantánamo feliratot lógatnak ki az ablakból; ha csak egy plazmatévé van, és nem nézhetnek két különböző focimeccset, kitörik az ablakot; amikor végre megérkezik a rég várt videojáték, szobafelújítás helyett egész nap csak előtte ülnek; demokráciát követelnek, ám amikor nem úgy alakul a demokratikus döntés, ahogy szerették volna, lázonganak; és persze több illegális bevándorló is akad közöttük. Primus segítsége, az egyetlen ember, aki miatt nem dől össze a projekt, Abedi (Olivier Mukuta), a kongói menekült. Beszél norvégul és arabul is, ő közvetít a tulajdonos és a szállóvendégek között, és végtelen optimizmusával tartja a lelket mindenkiben. A film elsősorban Primus és Abedi barátságára fókuszál. Ám a xenofób északi és a kongói emigráns történetének hátterében megjelenik minden, ami jelenleg körbevesz bennünket, a menekültválság pokla, a befogadás problémái és az együttélés lehetőségei.
Mindezt Rune Denstad Langlo diszkréten mutatja be, és éppen ettől válik ellenállhatatlanul komikussá a film, ami még a legborzasztóbb részleteket is felfoghatóvá teszi. Ebben a filmben Donald Trump és Angela Merkel egyaránt megtalálná a saját igazát. Ráadásul még arra is rádöbbennének belőle, hogy a problémamegoldás nem a szlogenekről, hanem az emberekről szól.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 28.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
