Mély meggyőződésem, hogy a nagy nemzeti tragédiáink azért következhettek be, mert a nemzet nagy része képtelen volt átlátni, hogy mi történik vele. Bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, de nem volt valóságos tudása, ha volt tudása, nem volt bátorsága.
Ezredik publicisztikáját tette közzé a Magyar Hírlapban Bogár László közgazdász professzor. A jubileumi alkalomból őt kérdezte a Gondola.
– Professzor úr, ámbár ma szólíthatnánk ezredes úrnak is, természetesen gratulálunk a jubileumi alkalomhoz! Az eltelt években hogyan tapasztalta: a közélet jól érthető, tömör, élvezetesnek szánt elemzése: a publicisztika hogyan hat a közbeszédre, a politikai döntésekre a mai világban?
– Először is nagyon köszönöm a magas „rendfokozatot”, igyekszem méltónak bizonyulni az elismerésre. Mi tagadás egy kicsit engem is meglep, hogy ezer írás ilyen gyorsan meg tudott születni, és azt is be kell vallanom, hogy nehezebb lett volna számomra nem megírni, mint létrehozni ezeket az írásokat. A körülöttünk, és ennek nyomán persze bennünk is örvénylő világ egyszerűen nem engedte nem megírni magát. Elkényeztetett a sors, mert már a hetvenes évek végén, vagyis már huszonéves koromban, jelentek meg írásaim országos folyóiratokban, és azóta folyamatosan mondom (meg persze írom) a magamét. Atyai jóbarátom, Fekete Gyula sokat segített annak idején, és ő vitt be abba az „asztaltársaságba”, a népi írók újabb nemzedékének közösségébe, ahonnan aztán egyenes út vezetett a lakiteleki találkozóig, és aztán 1990 és 2002 között a „nagypolitikáig”.
Lakiteleki találkozó – utolag.com
A sors esélyt adott egy elég intenzív tanulásra, és én igyekeztem minden tapasztalatomat írásba is foglalni, mintegy okulásul, legfőképpen önmagam számára. Az írás olyan életelemmé vált, ami nélkül elképzelhetetlen számomra a létezés. Hogy aztán mindez mi végre, ezt a kérdést nem egyszerű megválaszolni, és azt hiszem, hogy nem is az én feladatom annak megítélése, hogy kire milyen hatást gyakoroltak/gyakorolnak írásaim. A nyolcvanas évek során nagy megrendülés volt számomra átélni, hogy az uralkodó elbeszélési mód mennyire alkalmatlan a helyzet és különösen a várható változások leírására. Hogy szinte a semmiből kellene egy egészen más értelmezési keretet, és főként fogalomkészletet létrehozni. A legfőbb törekvésem tehát az volt, hogy a kialakulóban lévő új berendezkedés fogalom-generáló hatalmi komplexumának létrehozásában részem lehessen. Ma már mindenki látja, hogy a társadalmi valóság narratívákra épül, és csak az képes bármilyen befolyást gyakorolni a társadalmi valóságra, aki képes e narratívák feletti ellenőrzését fenntartani, és meghatározó befolyása csak annak lehet, aki az uralkodó elbeszélési módot a kezében tartja. Félreértés ne essék, ezt a hatalmat a legkevésbé sem önmagam számára akartam megszerezni, hanem abban reménykedtem, hogy a most már évszázadok óta lelki, erkölcsi, szellemi lejtőn lévő magyar nemzet nevű emberi közösséget tudom ehhez hozzásegíteni. Jelenczki István Háború a nemzet ellen című filmjében, amelyben alkalmam nyílt sok mindent élő szóban is megfogalmazni, felhangzik egy csodálatos magyar népdal, amelynek Menj el, menj el szegény magyar a címe. A legmegrázóbb sora pedig így hangzik: „Vezettessed magadat, szem bekötve vakon, elfajult testvéredtől csinált álutakon”. A rendszerváltás első húsz évének katasztrofális kudarca egyenes következménye annak, hogy nem sikerült olyan narratívát felépítenünk, amelynek alapján népünk megértette volna, hogy mi történik vele. Így aztán az „elfajult” testvérek kegyetlen kifosztó diktatúrájává degenerálódott az új rendszer, ennek minden tragikus következményével együtt. Érezvén ebben a személyes felelősségemet is, elszánt következetességgel próbálom szolgálni az elmúlt évtized folyamán zajló változásokat, reménykedvén abban, hogy korrigálhatjuk az első húsz év során végbement pusztítás nemzet-torzító következményeit.
– Személyesen Önnek, egyetemi tanárnak miért fontos, hogy írásban is szóljon néhány tízezer magyarhoz?
– Legfőképpen azért, mert mély meggyőződésem, hogy a nagy nemzeti tragédiáink azért következhettek be, mert a nemzet nagy része képtelen volt átlátni, hogy mi történik vele. Bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, de nem volt valóságos tudása, ha volt tudása, nem volt bátorsága, és ha ez is lett volna, nem volt becsületes kitartása, hogy bármilyen körülmények között is képes legyen biztosítani a nemzet fennmaradásának és gyarapodásának feltételeit. A fő felelősség azonban azoké, akiknek az a hivatása, hogy a világot elbeszélhetővé tegyék. A legfőbb törekvésem az, hogy újra és újra bemutassam, a két nagy nemzeti tragédiánk, Mohács és Trianon nem egyszerűen „dátumok”, nem statikusan lezárt események, hanem „folyamatok”, amelyek ma is tartanak, és bármikor újabb tragédiákat generálhatnak. Hogy például a „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúra, a jakobinus és bolsevik után újabb álruháiba öltözve újra és újra kísérteni fog. Hogy ami Aczél György volt az MSZMP-ben, aztán az SZDSZ volt az „új” rendszer első húsz évében, és ami most készül „ellenzéki összefogásként”, az a filozófia híg-moslékával akarja újra „megetetni” jobb sorsra érdemes nemzetünket.
Aczél György – konyvesmagazin.hu
Ha hagyjuk!
De reménykedem benne, hogy talán sikerül ezt a minden eddiginél brutálisabb pusztításra képes fordulatot megakadályozni. Ez a belső veszély egy még ennél is sokkal mélyebb fenyegetést jelentő globális háttér előtt jelenik meg. Mindent igyekszem megtenni, hogy minden létező módon bemutassam ennek valóságos összefüggéseit, hisz csak az tud sikeresen védekezni, aki pontosan látja a veszélyt. Nagyon nehéz idők elé néz a világ, benne Európa és Magyarország, és ez nem az optimizmus-pesszimizmus kategóriáiban vizsgálandó, hanem ennél sokkal mélyebb rétegekben. Korunk világának mélyszerkezetét szeretném minél pontosabban feltárni, főként azért, hogy a fiatalabb nemzedékek számára is látható legyen, miként határozza meg a múlt a jelent, és ez a jelen, miként lesz meghatározója mindannak, ami az ő felnőtt életükben lejátszódik majd. Az írás mellett ezért igyekszem egyetemi oktatói tevékenységemet is fenntartani, mert a mai fiatal generációk már egy olyan világban nőnek fel, ahol eddig elképzelhetetlen globális gépezetek gyártják le folyamatosan azokat a hamis mesterséges „valóságokat”, amelyek végzetes csapdába zárhatják őket. Ennek megakadályozása döntő fontosságú feladat, és ezt más helyettünk nem fogja felismerni, és véghezvinni, mi vagyunk itt.
– Az Ön által sok bűn forrásaként megjelölt háttérhatalom reagál-e érezhetően – netán közvetett fenyegetéssel – az Ön leleplező írásaira?
– Ahogy a régi vicc mondja: …ááá, nem vak az, csak vakmerő! Néhányszor átélhettem már az elmúlt több mint negyven év során, hogy mindenkiről van „dosszié”, így nyilván rólam is, és ha úgy látják helyénvalónak, akkor „reagálnak” is. Nincsenek illúzióim, ez a „nem létező” szuperstruktúra mindenről tud, és ha szükségesnek tartja, kész alkalmazni bármilyen megtorlást azok ellen, akik zavarják stratégiája végrehajtásában. Volt néhány kemény „lecke”, igyekszem tanulni belőle. Leginkább azt kellene megtanulnunk, hogy a közvetlen konfrontációnak nincs sok értelme, mert egyelőre ő a világ ura, és ő tartja fogságban/csapdában a világot. Éppen ezért szívós, kitartó munkával és tanulással kell minél pontosabban megértenünk, hogy miképpen válhatott a világ urává ez a destruktív erő, és hogy mi és hogyan okozza majd a vesztét. Az általa felépített globális hatalmi komplexum önmagát fogja felemészteni kikerülhetetlenül. A mi feladatunk az, hogy addig is megvédjük értéktereinket, legfőképpen önazonosságunk alapvető elemeit. És ha eljön az idő, minden létező energiánkat összepontosítva, cselekedjünk.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
