Több nemzet történetében – így a magyaréban – is időről időre óhatatlanul felmerült a „kik vagyunk mi?” öndefiníciós kérdés, a nemzeti karakter mibenlétének firtatása pedig a válaszadók múlt- és világszemléletétől függően különböző válaszokat eredményezett. Amíg a kultúrfilozófus Prohászka Lajos az örök lázadást, addig Babits Mihály „harcos és tüzes nemzet létére” a „politikai meggondoltságot” és a „józan megalkuvások sorozatát” tekintette a magyarság hangsúlyos jellemzőjének és megmaradásunk legfőbb biztosítékának. Romsics Ignác legújabb kötetében az elmúlt ezer év rebellis (azaz lázadó) magyarjainak csoportjából tizenegyet vizsgál meg tüzetesebben. Ezt a közel tucatnyi csoportot magyarságukon és a fennálló renddel szembeni lázadáson kívül szinte semmi nem köti össze, az összevetés mégsem haszontalan.
Romsics minden rebellis csoportnál három kérdésre keresett választ: kik voltak, milyen a hátterük és szociálisan honnan jöttek; miért, milyen okok miatt lázadtak fel, mi ellen küzdöttek; valamint, hogy mire törekedtek. Ezer év lázadóit egymás után bemutatva szembeötlő, hogy a rebellióra mennyire eltérő viszonyok között, eltérő célokért, különböző eszközökkel és szereplőkkel került sor.
A Géza fejedelem által elkezdett térítő politikával és az atyai örökség folytatását és beteljesítését célzó Szent István-i keresztény jövőképpel szembeni felkelések, az úgynevezett pogánylázadások, kisebb-nagyobb intenzitásokkal az 1100 körül évekig eltartottak. A kereszténységbe való betagozódásunkért tett első lépésektől kezdve jóval több mint százhúsz év kellett ahhoz, hogy ez a küzdelem végérvényesen eldőljön, a magyar királyság megerősödjön és betagozódjon a keresztény Európa nemzetközi rendjébe. A középkori nagy parasztfelkelőket – Budai Nagy Antal és Dózsa György „népét” – viszont már a legkevésbé sem ilyen motivációk mozgatták. Komoly elégedetlenséget szült, amikor a jobbágyság terhei a fenyegető török veszélyre való hivatkozással jelentősen megnövekedtek. A lokális zendülésekben jelentkező indulatok kiegészültek az országba különböző közvetítőkön eljutó, a szegény egyház eszméjét hirdető és a pápaság pénzéhségét kárhoztató huszitizmus – mindenekelőtt a mozgalom radikálisainak, a táboritáknak a tanaival. Az 1437-es felkelés közvetlen oka viszont Zsigmond király tudatos pénzrontó politikája volt, a lázadás pedig akkor tört ki, amikor Lépes György erdélyi katolikus püspök egyszerre akarta nemcsak az adott év, hanem az azt megelőző három év tizedhátralékait is a parasztságtól beszedetni. A paraszti hadakat, bár komoly győzelmeket arattak, utóbb leverték, és kegyetlen megtorlás következett. Az újabb nagy, a székely lófő, Dózsa György-vezette parasztfelkelés, közel ötven évvel később, 1514-ben tört ki. Dózsa eredetileg a török ellen vonuló keresztes hadjáratnak az egyik vezetője volt, aki komoly tiszteletet szerzett a keresztesek közt. Az eredeti törökellenes vállalkozás utóbb a keresztesek és a földesurak egyre növekvő kölcsönös bizalmatlansága és bizalomvesztése miatt „kisiklott” és a nemesség ellen forduló parasztfelkelésbe csapott át. A parasztháború ugyanakkor a néhány hetes siker ellenére szintén elbukott, elfogott vezetőit kivégezték, Dózsával pedig a halálbüntetéshez szokott kortársak megítélése szerint is brutális módon bántak el: meztelenre vetkőztették, fejébe tüzes vasabroncsot nyomtak, kiéheztetett katonáit pedig arra kényszerítették, hogy tüzes fogókkal darabokat tépjenek egykori vezérük testéből, és egyenek a húsából. Akik ezt megtagadták, azokat kivégezték, akik viszont hajlandók voltak a borzalmas tettre, azokat szabadon engedték.
Romsics külön fejezetben számol be az ország keleti peremvidékein határvédelmi feladatokat ellátó székely lófők 1562-es jogvédő felkeléséről; Bocskai „angyalainak” – az eredetileg az alföldi és Duna–Tisza közi mezővárosok legelőin hizlalt marhákat a sok kockázatot rejtő úton évente az augsburgi, bécsi, velencei piacokra hajtó – valószínűleg döntően délszláv származású marhahajcsárokról, a hajdúkról; Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc kurucairól; a francia felvilágosodás eszméit magukévá tevő magyar reformerekről, a magyar jakobinus mozgalomról és ennek vezetőiről; 1848 márciusi ifjairól és a szabadságharcról; az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság kormányának, a Forradalmi Kormányzótanácsnak a népbiztosairól; az 1956-os forradalom és szabadságharc felkelővezéreiről; és az 1989-es rendszerváltókról.
A lázadók kollektív életrajzát letéve sem kapunk egyértelmű választ arra, hogy akkor most végül is mennyire lázadó nemzet a magyar – de e nagy kérdés valószínűleg mindenki számára megnyugtató módon és minden kétséget kizáróan eldönthetetlen. Ráadásul Romsicsnak nem is az volt a célja, hogy állást foglaljon a nemzetkarakterológia frontharcosainak bármelyik térfelén. Valószínűleg legalább annyira vagyunk rebellisek és kiegyezők, azaz „harcos nemzet” és „politikus nemzet”, mint más nemzetek, azaz időről időre felkelünk a fennálló rendszer igazságtalanságai ellen, máskor pedig a reménytelen vagy ideiglenesen megváltoztathatatlan helyzet nyújtotta keretek között az elérhető optimumba beletörődni és a kínálkozó lehetőségeket megragadva boldogulni. Ez is és amaz is lehet esztelenség és lehet erény is. Hogy ezekből épp melyik lesz, az többnyire csak utólag derül ki, amikor jelen idejű döntéseinket a jövő igazolja. Tulajdonképpen ez így van rendjén. Ha más nem, az elmúlt ezer év magyar lázadásainak és kiegyezéseinek sajátos dinamikája biztosította a megmaradásunkat itt, a Kárpát-medencében, és, reméljük, ez fogja biztosítani a következő ezer évben is. A virtus és a kompromisszumkészség mellett ehhez persze szükségeltetik még egy nagy adag kollektív bölcsesség is annak helyes mérlegeléséhez és eldöntéséhez, hogy az adott helyzetben számunkra melyik a célravezetőbb.
Romsics Ignác: Magyar rebellisek. Budapest, Helikon Kiadó, 2019.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
