Hamarosan kezdetét veszi az „Örök tél” forgatása. Az első magyar Gulag-film forgatókönyvírójával, Köbli Norberttel az elhurcolt nők elfeledett tragédiájáról, a nyugat árulásáról, az erőltetett kollektív bűntudatról, és arról beszélgettünk, hogy van-e visszaút, ha az embert a történelem kiragadja a saját életéből.
– Miért döntöttek úgy, hogy egy nő legyen a történet főszereplője? Az ilyen történelmi kataklizmákat általában férfiak sorsán keresztül szokták bemutatni..
– Nem nagyon maradt férfi a második világháború végén Magyarország területén. Vagy amerikai, vagy orosz fogságban voltak. Illetve ebben az időszakban, amikor az elhurcolások zajlottak, sokan még Budapestet védték, vagy Ausztria felé hátráltak. Tehát harcoltak, vagy hadifogságba estek. Egyébként most már tudjuk, hogy az egész málenkij robot onnan jött, hogy a teheráni konferencián Sztálin bejelentette Rooseveltnek és Churchillnek, hogyha ő megszállja ezeket a területeket, akkor innen több százezer embert fog kényszermunkára vinni, újjáépíteni a nácik által lerombolt Szovjetuniót.
Ezt Churchill és Roosevelt zokszó nélkül aláírta. Tehát, ez úgy a szovjetek bűne, hogy mindenki más is nagy ívben tett ránk, beáldoztak minket.
A szovjetek pedig már nem nagyon találtak mást, a megszállt városokban főleg nők maradtak. Nem vittek el gyereket, nem vittek el öreget, a parancs úgy szólt: 18 és 40 közötti férfiakat és nőket kell elfogni, de azért a 16 évesek is belefértek.
Így lehet az, hogy a férfiak mellett – az én gyűjtéseim és kutatásaim alapján – többségében nőket vittek el.
A hozzáférhető visszaemlékezések is főként nőktől származnak, mert arányaiban a túlélők között is több volt a nő. Ezeket az embertelen körülményeket, mint a szénbányában, rendkívül szűk járatokban, egész nap hajlott háttal, vízben, átfagyva való robotolást a nők egyszerűen jobban bírták, mert szívósabbak.
– Akkor ezek szerint van valóságalapja az Örök tél cselekményének?
– Igen, ez egy igaz történet, a főszereplő, Irén valóban létezett. Mi a fiától, Havasi Jánostól tudjuk mindazt, ami fönnmaradt: a levelezések, a korabeli fotók, sőt még a tábor alaprajza is megvolt. Engem rögtön megérintett az, hogy itthon kellett hagynia a kislányát, mert az oroszokat az sem érdekelte, hogy neki gyermeke van.
Aki sváb származású volt, vagy akinek a neve olyan volt, de végül már az, akinek a szeme úgy állt, mindenkit vittek, hogy meglegyen a kívánt létszám.
A történészek ezt utólag azzal is magyarázták – lehet, hogy igaz -, hogy nem akartak partizántevékenységet a megszállt területeken. Féltek attól, hogy az életképesebb férfiak és nők esetleg ellenállnak a megszállásnak, például megmérgezik a kutakat, vagy ilyesmi. Ez oda vezetett, hogy 1945-ben 900 ezer magyar volt szovjet területen. Ennek egyharmada hadifogolyként, egyharmada Szibériában, a Gulágon, egyharmada pedig a Gupvi lágervilágában, az orosz-ukrán határ közelében.
Mi az a Gupvi?
Az 1939-ben Berija által létrehozott Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága – röviden GUPVI – intézményrendszere, ahogy neve is jelzi, a hadifoglyok és a Szovjetunión kívülről internáltak táborhálózata volt. Ezekbe a létesítményekbe származási alapon fogdosták össze az embereket, főleg svábokat.
Az ilyen táborokba Magyarországról csaknem 200 ezer embert hurcoltak el, köztük rengeteg nőt is. A Gupvi 4000 táborából a magyar foglyok mintegy 2000 táborban szóródtak szét. Közülük csaknem 70 ezren soha többé nem tértek vissza.
– Ön szerint minek köszönhető, hogy egyrészt a Gulág témája, másrészt a magyarországi svábok háború utáni drámája a mai napig alig van feldolgozva?
– Szegényeket hazatérve is megfélemlítették senkinek sem beszélhettek erről. Ezért nincs is semmilyen fikciós formában vagy filmalkotásként földolgozva a szenvedéstörténetük. Kellett egy ilyen testület, mint a Gulág Emlékbizottság – ami óriási dolog -, hogy támogassa és életben tartsa az akaratot, hogy ez a kultúra része legyen. Tehát politikai akarat is kell, de nyilván arra is szükség van, hogy a művészek is akarjanak erről beszélni. Maguk a túlélők nem szívesen beszélnek erről: örülnek, hogy túlélték, és úgy vannak vele, hogy hagyjuk az egészet a fenébe.
És ott van még a Németországra ráerőltetett, kollektív bűntudat is, ez vezet oda, hogy nem is bátorítják a Németországon kívüli németség tragédiájáról szóló projekteket. Ezek az emberek egy idő után elhitték, hogy tényleg bűnösök.
Pedig nem csak azokat a svábokat vitték ki, akik a Volksbund tagjai voltak: mindenkit vittek, a Treuebewegung (Hűségmozgalom – a nemzetiszocialista propaganda ellensúlyozására a magyar kormány támogatásával 1942-ben létrejött szerveződés, mely Magyarország német megszállásáig föllépett a Volksbund és az SS-toborzások ellen – a szerk.) tagjait is. Azt is vitték, aki a ’41-es népszámláláson magyarnak vallotta magát, azt is, akinek a családja 300 éve itt élt. Tehát kollektív büntetéssel sújtották őket a háború végén, amiért ma is létezik egy „lehet, hogy megérdemeltük” jellegű bűntudat. Pedig dehogy érdemelték ezek a szegény nők: életükben nem látták Hitlert, azt se tudták, mi az a nácizmus, nem fogtak fegyvert, és másokat sem bátorítottak erre. Utána pedig nem mesélhettek erről, ezért maradt el a kibeszélés, a földolgozás.
– A kutatás és a felkészülés során sikerült túlélőkkel beszélniük?
– Még a Gulág-emlékév előtti kötetek álltak rendelkezésemre. Amúgy ez központilag nem egy jól dokumentált jelenség, nincsenek országos kiadványok, de egyes nemzetiségi önkormányzatok – például a pécsi németek – nagyon szépen földolgozták a történteket. Tehát főleg a helyi kisebbségi önkormányzatok által összeállított interjúköteteket olvastam, melyekből számtalan emberi sors rajzolódott ki. Ezek többsége egy kaptafára ismétlődő történet, de mindegyikben van valami, ami nagyon egyedi. Ezekből és a mi főszereplőnk, Irén visszaemlékezéséből próbáltunk egy egyszerre személyes és általános történetet csinálni: ez tehát nem egy unortodox málenkij robot film lesz, hanem egy nagyon is tipikus sorsot mutat majd be, a háttérben pedig majd más női történetek is megjelennek. Ez alapvetően női film, női láger, de lesznek benne férfiak is, például a Csányi Sándor által alakított Rajmund.
– Azt jól érzékeljük, hogy ennek a filmnek lesz olyan, a konkrét történelmi tragédián túlmutató vetülete is, ami bemutatja, milyen az, ha az embert a történelem kiragadja a megszokott közegéből? Hogy van-e innen visszaút a normális életbe?
KEngem mindig érdekelt, hogy mi zajlik le ilyenkor egy emberben, ha mondjuk csak egy háború alatt besoroznak. Itt van ez az életed, ebben ismered ki magad, ebben a civilizációban tanultál meg így-úgy boldogulni, a háborúban viszont egész más túlélési készletre van szükség, és ki tudja, abban jó vagy-e, vagy rossz? Az egész lemegy primer szintre: a zsigeri túlélésről van szó. Hiába tudtál boldogulni mondjuk Budapesten, a Donyeck-medencében egész más kell hozzá, mint itt. Mindig is nagyon érdekelt a túlélésnek ez az elsődleges formája. Lényegében erről szól a történet:
Mi kell a testi-lelki túléléshez, ha egy civilizációhoz és békéhez szokott ember egyszer csak ráébred, hogy csak magára számíthat?
– A film sajtótájékoztatóján volt szó róla, hogy külföldi forgatási helyszínek is talonban vannak. Ezek hol lennének pontosan, Ukrajnában, esetleg Oroszországban?
Nem, Szlovákia került szóba, de még nem tudom pontosan, hogy lesz. Ezt Attiláék (Szász Attila rendező – a szerk.) forró nyomon intézik. Szlovákia is csak akkor jöhet szóba, ha tudják garantálni a havat. De azért többféle lehetőség van a hó rekreálására, nem csak utólagos CGI-jal, hanem ott a helyszínen is. Nyilván nekem megírni egyszerűbb volt, hogy egy jelenetben hó van, mint ezt a gyakorlatban is kivitelezni, de bízom Attilában, hogy ezt is nagyon szépen meg fogja csinálni. Ő még soha nem hagyott cserben rendezőként
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
