Négy év híján száz éve, 1919. június 24-én tört ki Budapesten Lemberkovics Jenő százados szervezésében a dunai monitorlázadás, a „tengerészeti ellenforradalom”, amelyet országszerte további hasonló felkelések kísértek. (A képen Cserny József különítményeseivel)
Ezen a napon – olvassuk a Magyar Tájékoztató Zsebkönyvben (1941) – a dunai flotta három monitorja több lövést adott le a Hungária Szállóban székelt úgynevezett Szovjet Házra. A ludovikások elfoglalták a József Telefonközpontot, estére azonban lefegyverezték az első ellenforradalmárokat. A ludovikásokat végül Guido Romanelli olasz ezredes mentette ki a Lenin-fiúk kezéből.
Ez persze jelenleg sem tananyag. Az akkori történésekről beszámoló korabeli hiteles művek zömét 1945-ben indexre tették, s jelentős részüket be is zúzták. Most ezekből lássunk szemelvényeket!
Kezdjük a sort Szászhalmi József felettébb ritka visszaemlékezésével (Kommunista téboly. Vér és terror, 1928).
»Június 24-én kitört a budapesti ellenforradalom. A kalocsai mozgalom leverésére a Fehér-féle vörös gyalogezred, a Peckai terrorzászlóalj és Szamuelli terroristái kaptak parancsot. Ezek a vörös csapatok Solt, Tass, Harta, Kecel határában rendes csatákat vívtak a felkelő nemzeti gárdákkal, kiknek hősies vállalkozása a katonai vezetés és a lőszerhiány miatt nem sikerült. Dunapatajon Szamuelli 15 földművest végeztetett ki. 48 gazda és iparos pedig harc közben esett el. A sebesülteket is kivégezték, aztán kék pénzben milliós sarcot vetettek ki a nyomorgó lakosságra. Horváth Lajos kalocsai ellenforradalmi parancsnoknak békés elvonulást biztosítottak, mire ő a kommunistáknak átadta a várost. Erre megkezdődött a hóhérmunka: az áldozatok között volt persze Horváth Lajos is. Szamuelli Tibor 19 földművest akasztatott fel. Kohn-Kerekes, Pervanger, Kovács, Sturcz terroristák Csiszér szolgabírót, Mészáros tanárt, Kálmán József kereskedőt és Galina Zoltán tiszttartót végezték ki kötél általi halállal, miután előbb aljas módon pofozták és kínozták őket. Braun Mór vádbiztos a rémtett után még meg is sarcolta a szerencsétlen várost.
Egy Lenin-fiú önvallomása
Sajnos, a budapesti ellenforradalom nem sikerült. Újpesten Dezső Elemért, Hajdu Lászlót, Rojtsik Lászlót, Szücs István sofőrt egy kommunista csoport Szép János vörös politikai megbízott vezetésével megtámadta és lelőtte. Másnap pedig Klein, Löwi, Schön vádbiztosok a Mauthner-gyárban ítélkeztek és három hazafias magatartású gyári munkást: Martinovics Bélát, Karó Imrét és Papp Imrét kivégeztették.
Közvetlenül a budapesti ellenforradalom kitörése előtt besúgták Kun Bélának, hogy az ukrán-orosz hadifoglyok végett Budapesten tartózkodó ukrán katonatisztek az ellenforradalmárokkal érintkeznek. Kun Béla és Szamuelli Tibor június 19-én elfogatták Effimow Grigory és Juckelsohn Isay ukrán főhadnagyokat. A Dögei-őrség a következő parancsot kapta: „Dobjátok a Dunába, nehogy lőjetek.” Az áldozatokat puskatussal leütötték és a vonagló tetemeket a Dunába vetették.
Június 24-én az ágyúdörgésre dr. Berend Miklós orvostanár a budapesti Mária Valéria utcából a Duna-part felé futott és zsebkendőjét lobogtatva, lelkesülten kiáltotta: „Feltámadt Magyarország: éljen a haza!”
A terroristák felugrálnak, Dögei, Steiger, Rosen, Löbl, Alexandrovszky, Weisz, Schönék rálőnek, Berendet három golyó éri. – Kirántja browningját, de lövéshez már nincs ereje. A hiénák odarohannak, kifosztják, a cipőjét is lehúzzák, óráját, pénzét elrabolják, holttestét otthagyják az utcán. Este a Dunába lökik. Löbl később azt vallotta, azért lőttem rá, mert Magyarországot éltette! Este Dögeivel és Steigerrel összevesztek azon, hogy ki adta le a „treffert”? (Cserny bűnper. Bp. törvényszék 8931/80-1919. sz. ítélet.)
Madarász Béla szigorlatra készült éjjel. Azzal rohantak fel hozzá, hogy fényjeleket ad ő, aki lámpafénynél tanult és elfelejtette lehúzni a redőnyt. Önérzetes magatartása, jegyzeteinek felmutatása mit sem használt. Lehurcolták, a kapu alatt váró terroristák leszúrják, szemetes kocsin az Erzsébet-hídra viszik, és a Dunába dobják. Ugyanezen a napon Szőts András tartalékos főhadnagyot, a Nemzeti Színház tagját, Lemberkovits százados barátját levetették a IV. emeletről! Holtteste napokig az udvaron hevert!
Trattner, Rosenfeld és Schreier vádbiztosok Herczeg Géza banktisztviselőt is halálra ítélték és kivégeztették. Herczegnek az volt a bűne, hogy a Bazilikában röpiratot osztogatott a hívők között, mely az alkotmányos királyság visszaállítását sürgette. Féder Márkus vörös nyomozó ott térdelt ájtatoskodást színlelve és a vértanút letartóztatta. Harmadnapra agyonlőtték. (Bp. törvényszék 11315/7-1919.) A gyanútlanul sétáló Taubinger Géza ny. pénzügyigazgató azért halt meg, mert Balog Miksa vöröskatona odakiáltott Kovács Pista vöröskatonának, hogy – lődd agyon, mert olyan büdös burzsuj pofája van! (Bp. törvényszék 1919/kgy. 9437-7. szám)
Esztergomban az ellenforradalmár földműveseket a következő indokolással ítélték halálra: Szemet szemért, fogat fogért!«
Folytassuk Gratz Gusztáv történész művével (A forradalmak kora 1918-1920, 1935). Elöljáróban pár szót a szerzőről. Gratz a közismerten liberális Huszadik Század” folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója volt, aki ugyanakkor 1918–19-ben a bécsi ellenforradalmi komité vezetői közé került, majd bécsi követ lett. 1921. január 17-től Károly király első visszatérési kísérletéig (1921. április 12.) a Teleki-kormány külügyminisztere lett. Nagyszabású történelmi monográfiája fentebb jelzett harmadik kötetének az ellenforradalmi kísérleteket tárgyaló fejezetéből idézünk.
»A legkomolyabb ellenforradalmi kísérlet június 24-én robbant ki Budapesten. Szervezője Lemberkovics Jenő százados volt, a hadügyi népbiztosság egyik osztályának vezetője, aki különösen az Engels-kaszárnya (azelőtt Vilmos főherceg kaszárnya) tüzértiszteire, a Bartha őrnagy parancsnoksága alatt álló Ludovika Akadémia növendékeire és néhány dunai monitor tisztjeire támaszkodott. A mozgalom vezetői és résztvevői sok személyes bátorság tanújelét adták, és különösen a Ludovika Akadémia 254 fiatal növendéke, akik megható áldozatkészséget és halálmegvetést tanúsítottak, dicsőséget szereztek ez alkalommal maguknak és intézetüknek. De sajnos, a kísérlet nem volt jól előkészítve. Vezetői, úgy látszik, arra számítottak, hogy ha Budapesten valamiféle lázadást tudnak rendezni, a munkásságnak az a része, mely a zsidó népbiztosokat nagy részben szintén utálta, csatlakozni fog hozzájuk és eldönti a felkelés sorsát. Különösen Haubrich József, a vasmunkások vezetője látszott annak, akiben van hajlandóság Kun Béla megbuktatására. Az ellenforradalom szervezői bizonyos érintkezésben álltak Haubrich-al és ebből azt a benyomást merítették, hogy adott esetben melléjük fog állni. Haubrich szerepe nincs kellően tisztázva. Meglehet, hogy kelepcébe csalta az ellenforradalmi mozgalom vezetőit, amikor bizonyos biztatásban részesítette őket. Meglehet, hogy lehetségesnek tartván Kun Béla bukását, előre biztosítani akart magának szerepet az új kormány alatt is és ezért elejétől el volt szánva arra, hogy az óvatos megfigyelés álláspontjára helyezkedik, amíg el nem dől, hogy a népbiztosok vagy az ellenforradalmárok javára dől-e el a kocka. Kétségtelennek látszik, hogy a kormányzótanács már előzően tudta, hogy valamilyen ellenforradalmi akció készül. Az akkori lapok szerint Paczor Győző csendőrezredes figyelmeztette volna erre a politikai nyomozóosztályt. Az sem lehetetlen, hogy Haubrich volt az áruló. De konkrét esetekből is meg lehetett állapítani, hogy valami készül. Két nappal a június 24-i ellenforradalmi kísérlet kitörése előtt rajtakapták Herczeg Géza bankhivatalnokot, amikor a Bazilikában a vasárnapi istentisztelet alatt röpcédulákat osztogatott, amelyek erős antiszemita kirohanások kíséretében a kormányzótanács elleni szervezkedésre hívták fel a polgárságot. Az egyik ilyen röpcédula a templomba kirendelt, áhítatos imádkozást színlelő detektív kezébe került, aki Herczeget azonnal letartóztatta. Forradalmi törvényszék elé állították és 24-én reggel agyonlőtték. Ez az eset is rávezethetett az ellenforradalmi mozgolódás felfedezésére. Bármint legyen is, a forradalmi tanács tudta, hogy valami készül és erre vezethető vissza, hogy már június 24-ének reggelén statáriumot hirdetett Budapesten és környékén, és a statáriális intézkedési jogot Haubrich Józsefre bízta. Ugyanennek a napnak délutánján kirobbant az ellenforradalmi kísérlet, amelynek vezetői Haubrichot a maguk emberének tartották.
Az ellenforradalom az Engels-kaszárnyában (azelőtt Vilmos főherceg kaszárnya) robbant ki. A katonáknak azt mondták, hogy olyan mozgalomról van szó, amelynek élén Haubrich áll és ezért eleinte engedelmeskedtek az ellenforradalmi tiszteknek. Csakhamar azonban kiderült, hogy Haubrich a kormány embere é erre a katonák legnagyobb része megtagadta az engedelmességet. Egyidejűleg a Ludovika Akadémia növendékei is kivonultak az utcára. Megszállták az Akadémia előtti teret és Szikora főhadnagy vezetése alatt egy csapatot a Mária Terézia téren lévő telefonközpontba – az úgynevezett József-központba – küldtek, ahol ez a csapat lefegyverezte az őrséget és megszállta az épületet. Ugyanakkor néhány monitor is akcióba lépett. A „Maros” monitor és a „Csaba” és „Pozsony” őrnaszádok kitűzték a nemzetiszínű zászlót és felvonultak a Lánchíd alatt, ahol a „Szovjetháznak” elkeresztelt Hungária Szállodára, amelyben Kun Béla lakott és a Tanácsok Országos Gyűlése is ülésezett, három ágyúlövést adtak le. A zendülés ellen mozgósították a vörös őrséget és katonaságot. Ezek behatoltak az Engels-kaszárnyába és ott letartóztatták Lemberkovics századost és több tiszttársát. A vörös őrségre vitték őket, ahol az őrség Weiss Fülöp nevű tisztje Jancsik [Ferenc, a vörös őrség parancsnoka – Ifj. T. L.] előszobájában Lemberkovics századost revolverrel agyonlőtte, a vele együtt lefogott Filipecz Dénes főhadnagyot pedig súlyosan megsebesítette. Weiss külön parancsban közölte ezt az eseményt a legénységgel, kijelentvén, hogy „ha az elvről van s, száz hulla csak nulla”. A József-központot a Ludovika Akadémia növendékei hat órán át tartották. Ekkor Haubrichtól ultimátumot kaptak, mely szerint ha öt percen belül nem teszik le a fegyvert, az épületet ágyúkkal fogja összelövetni. Ebből az üzenetből a növendékek megtudhatták, hogy Haubrichra nem számíthatnak, mivel pedig az egész akció Haubrich csatlakozására volt alapítva, megadták magukat. A Ludovika Akadémia előtti téren a növendékek egész reggel fél hét óráig kitartottak. Ekkor Haubrich őket is az Akadémia épületének ágyúztatásával fenyegette meg, mire ők is kénytelenek voltak magukat megadni. Az Akadémia parancsnokát, Bartha őrnagyot letartóztatták. A monitorokra a partokról, a hidakról és a Gellérthegyről lövéseket adtak le, mire azok déli irányban elvonultak. A három hajóhoz még a „Munka” nevű aknahajó és a „Lajta” és „Komárom” monitorok is csatlakoztak. Paks mellett azonban a „Munka” aknahajó elpártolt és tüzelni kezdett a „Pozsony” és „Komárom” monitorokra. Az utóbb nevezett hajó két tisztje elesett, de a „Munka” is elsüllyedt. A hajók azután Baja felé folytatták útjukat és elhagyták az országot.
Az ellenforradalmi kísérlet hírére a kormány rövid ideig inogni érezte állását. Kun Béla – mint Böhm [Vilmos népbiztos, a Vörös Hadsereg főparancsnoka – Ifj. T. L.] írja – sietve elhagyta Budapestet. Az első lövésre elvesztette fejét, átadta minden írását Alpárinak [Alpári Gyula (Adler Mózes) népbiztosnak – Ifj. T. L. ], maga pedig halálsápadtan beállított a főhadiszállásra. Alig lehetett őt megnyugtatni. Csak este 10 órakor, amikor a városból megnyugtató hírek jöttek, tért vissza erős fedezettel a fővárosba.
A statáriális bíróság azonnal összeült és másnap reggel a lapok már közölték, hogy a felkelő tisztek közül hatot kötél általi halálra ítéltek. Elterjedt az a hír is, hogy az Oktogonon fogják őket a nagy nyilvánosság előtt felakasztani, és hogy velük együtt még a túszok egynémelyikét is ki fogják végezni, a Ludovika Akadémia hallgatóit pedig meg fogják tizedelni. Ekkor azonban az olasz misszió feje, Romanelli ezredes, közbevetette magát. Július 26-án a következő levelet intézte Kun Bélához: „Abból a beszélgetésből, amelyet kapitányom szerdán este önnel folytatott, azt a benyomást merítette, hogy ön a most összeomlott lázadó mozgalmat a legnagyobb erőszakkal szándékozik elnyomni. Mint az olasz katonai misszió feje és a szövetkezett és társult hatalmaknak egyedüli itteni képviselője tudomására hozom, hogy az ilyen erőszakos rendszabályokat nem nézhetem közömbösen. Ennélfogva az ön kormányához fordulok azzal a követeléssel, hogy az utolsó események folytán kezébe esett túszok és politikai foglyok életét minden kivétel nélkül respektálják, még azokét is, akik fegyverrel kezükben estek foglyul. Ezek az emberek oly eszmékért és elvekért harcoltak, amelyek eltérők az önök kormányának elveitől, éppen ezért teljesen igazságos, hogy ugyanolyan elbánásban részesüljenek, mint aminőket a genfi konvenció a hadifoglyok részére megállapított. Emlékeztetem önt és kormányának minden egyes tagját, hogy önöket együttesen és egyenként fogjuk felelősségre vonni, ha az említett erőszakos rendszabályokat valóban végrehajtják.” Kun Béla eléggé szemtelen hangú válaszában visszautasítja Romanelli fenyegetéseit és kétségbe vonja, hogy az olasz kormány „az ellenforradalom érdekében asszonyokat és gyermekeket legyilkolni és a zsidókat kiirtani akaró bandákat hadviselő feleknek ismerné el”, végül pedig tiltakozik mindennemű beavatkozás ellen, „amely a Magyar Tanácsköztársaság belsőéletének illetéktelenül törvényt akar szabni”. Tényleg a statáriális bíróság folytatta a tárgyalást az eléje utalt 402 vádlott ellen. Július 8-án ki is hirdette ítéletét, amely szerint 11 vádlottat golyó általi halálra, 67-et 6 hónaptól életfogytiglanig terjedő szabadságvesztésre, négyet internálásra és 254-et – a ludovikásokat – „internálásban eltöltendő nevelési munkára” ítélt. De Romanelli határozott fellépésének mégis megvolt a hatása, mert az elítéltek közül egyet sem végeztek ki.
A budapesti ellenforradalmi kísérlet az utcára szólította Cserny terrorcsapatait is. Ez közben új elnevezést kapott. Az antantmissziók ugyanis május elején felszólaltak a Lenin-fiúk által elkövetett atrocitások ellen, mire Kun Béla színleg feloszlatta a csapatokat, egyben azonban felszólította Csernyt, hogy válasszon ki magának 40 megbízható embert, és ezeket tartsa magánál mint „politikai nyomozókat”, akik arra lesznek hivatva, hogy ők intézzék el „a legbizalmasabb és legkényesebb ügyeket”. Ez a negyven ember az ugyancsak Cserny által összetoborzott „politikai fogolyőrséggel” a Mozdony utcai laktanyában kapott helyet, ahol mint „a belügyi népbiztosság nyomozóosztálya” működött. A név változott, de a terror nem. Később különben, kivált a június 24-i események után Cserny megint felvitte csapatának számát 180 főre.
(A képen Lukács György) Az ellenforradalmi kísérlet napján a Szovjetház az ellene leadott lövések hatása alatt kiürült. A legtöbb népbiztos és kíséretük elbújt. A Szovjetházban Lukács [Löwinger –Ifj. T. L.] György népbiztos vette át a parancsnokságot, aki meghagyta a terrorcsapatoknak, hogy ahol valakinél ellenforradalmi magatartást észlelnek vagy fegyvert találnak, azt azonnal a helyszínen szúrják le. A terrorcsapatoknak első áldozata Berend Miklós orvostanár volt, egyike Budapest legkiválóbb gyermekorvosainak. Véletlenül a Szovjetház közelében volt, amikor a monitorok nemzetiszínű zászlók alatt a Dunán felvonultak. A látvány annyira extázisba hozta, hogy zsebkendőjét lobogtatva végigrohant az utcán, hangosan kiáltván, hogy „feltámadt Magyarország”. A Szovjetház előtt őrt álló terroristák több lövést adtak le reá és megölték. A holttestet előbb kifosztották, azután otthagyták az utcán és csak késő este vonszolták a Dunáig, ahol a vízbe dobták. Este a terrorcsapatok az egyik Eskü úti ház egyik ablakából a redőnyökön keresztül világosságot láttak kiszűrődni. Madarász Béla orvosnövendék készült lámpafénynél szigorlatra. A terroristák, kik aznap mindenütt rémeket láttak, ráfogták, hogy fényjeleket ad. Behatoltak szobájába, ütötték-verték, aztán levitték az utcára, leszúrták, kirabolták, a haldoklót szemetes kocsival az Erzsébet-hídra vitték és ott még élve a Dunába dobták. Mindkét gyilkosságnál egy Löbl Mór nevű terrorista játszotta a fő szerepet.
A budapesti ellenforradalmi kísérlet átterjedt a környékre is. Újpesten a Mautner-bőrgyár munkásai lázadnak fel. Hármat közülük halálra ítéltek és agyonlőttek. Szentendrén 24-én este félreverték a harangokat arra a hírre, hogy Budapesten ellenforradalom ütött ki. Erre az ottani direktórium megszökött, másnap azonban visszatért vörös csapatokkal. Kucsera Ferenc római katolikus káplánt a Dunához cipelték és ott agyonlőtték. Veresmarthy Miklós ügyvédet pedig bevitték Budapestre, ahol Cserny nyomozói oly súlyosan bántalmazták, hogy belehalt sebeibe. Július 4-én a Komárom megyei Császár községben terjed el a hír, hogy a proletárdiktatúra megbukott, mire a régi tisztviselők veszik át a közigazgatást. Másnap Lantos (Löwy) Bertalan géplakatos forradalmi törvényszék elé állította Wolmuth Ferenc katolikus plébánost és halálra ítéltette. Az elítéltnek értésére adták, hogy kegyelmet kap, ha megbánást mutat és bocsánatot kér, de Wolmuth ezt elhárította és búcsúbeszédet intézett a néphez, amely annyira megható volt, hogy Löwy jobbnak látta félbeszakítani. A plébánost durva bántalmazások közepette azonnal felakasztották. Július 13-án Jászberényben a vörösök lövéseket adnak le a fehérekre, akik Bokányit [Bokányi Dezső népbiztost – Ifj. T. L.] nem akarják meghallgatni. Tizenegyen közülük elesnek. A hónap vége felé Mezőcsáton végeztetnek ki hat földmívest.«
Nehéz lenne érdemben bármit is hozzátenni a Szászhalmi és Gratz művéből idézettekhez. Illetve egyet azért mégis. Szamuely zsidó volt, Cserny azonban nem. Kellett Szamuely mellé tehát egy magyar, példát statuálva, hogy a proletárforradalom „védői” között van magyar is. Ha kevés is, de aki aztán önmagából kivetkőzve mutatja meg, mennyire megharcol a tál lencséért. Úgy tűnik, tipikus bolsevista szerepfelosztás volt ez már akkor is. Sameszokra, strómanokra mindig elengedhetetlen szüksége van ugyanis az afféle izmusoknak, mint amilyen Leniné volt. Mindig kell, akire, ha kezüket mossák, rámondhatják: „Ő pedig a ti kutyátok kölyke volt.”
Minderről azonban mélyen hallgat a közmédia és a hivatalos történelemoktatás mindmáig. Pedig aki csak a két idézett műből indul ki, annak is nyilván kitűnik belőlük, miről is volt szó. Arról, hogy valakit csak azért, mert nem kommunista, hanem keresztény és magyar, „másvilágra”, vagy ahogyan maga Szamuely mondta (amúgy szerény héber nyelvtudásával), „gajdeszbe” kell küldeni.
Vagyis megdől ezzel az a mítosz, hogy a történelemben egyedül a zsidókkal végeztek később származásuk miatt. Mert erről van szó és arról, hogy ha ez így van, akkor bizony borul minden, amit bizonyos véleményformáló körök kötelezően előírnak hívés végett mindenki számára. Amiből egy következik: tényként el kell ismerni, hogy 1919-ben kizárólag származás, hovatartozás alapján való népirtásra történt kísérlet hazánkban, s ezért ennek figyelembevételével igenis tanítandók az akkori történések.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
