Nápolytól nem messze található az egyik leghíresebb balkáni páncélfenyő (Pinus heldreichii), amelyet a késő bronzkorban a területet uraló királyról, Italusról (vagy másképpen Italos) neveztek el. A Pollino Nemzeti Park kutatói hosszas elemzés után megállapították, hogy a 789-es évben hajtott gyökeret a fenyő magja. Mostantól Italus a legrégebbi olyan fa Európában, amelynek „születési dátumát” tudományos módszerekkel pontosan sikerült megállapítani.
A szakemberek három évet töltöttek a Pollino Nemzeti Park erdejének tanulmányozásával. A dél-olaszországi Basilicata és Calabria régiók területén végighúzódó parkban (amely nevét a területén fekvő legmagasabb csúcsról, a 2267 méter magas Pollinóról kapta) számos többszáz éves fa található, ám leginkább arról híres, hogy itt él a védett Pinus heldreichii, azaz a balkáni páncélfenyő (egyéb nevein: balkáni fenyő vagy bosnyák fenyő). Egyik legjelesebb példányuk az egy sziklakiszögellésen élő Italus, amelyet már régóta számon tart a néphagyomány, valamint a tudomány, így tulajdonképpen egyértelmű volt, hogy ő lesz az elsőszámú vizsgálati alany.
Italus kormeghatározása nem volt egyszerű. A fenyő belső részének zöme már elkorhadt, így lehetetlenné tette, hogy a hagyományosnak nevezhető évgyűrűs módszerrel állapítsák meg a korát. Ehelyett különféle technológiák kombinációira hagyatkoztak, mint például a fa gyökérzetéből vett minta szénizotópos kormeghatározása. A hosszadalmas vizsgálatok eredményeképpen kiderült, hogy a fenyő a 789-es évben eresztett gyökeret.
Mindennek köszönhetően Italus Európa mindezidáig legrégebbinek számító, tudományosan datált fája. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a híres balkáni fenyő az öreg kontinens ténylegesen legidősebb fája. Például a Svédországban növekedő Old Tjikko nevű norvég lucfenyő egyes becslések szerint 9550 éves, vagyis már akkor is élt, amikor az ember még csupán ismerkedett a földműveléssel.
Old Tjikko
A nevét egy szibériai huskykutyáról – tulajdonképpeni felfedezőjéről – kapó luc a világ legrégebbi ismert fája, amely ivartalan szaporodással született. A ma már ötméteres fa a zord, szélsőséges időjárásnak köszönhetően életének első néhány ezer évében egy satnya kis bokor volt. Az utóbbi évszázad felmelegedésének köszönhető, hogy fa méretűvé cseperedhetett. A jégkorszak idején az Északi-tenger vízszintje mintegy 120 méterrel volt alacsonyabb a mostaninál, így Norvégia és Nagy-Britannia között erdő húzódott. Az állandó szél és az alacsony hőmérséklet az Old Tjikkóból gyakorlatilag egy bonszáj fát alkotott, ami elősegítette, hogy több ezer éven át fennmaradjon, ugyanis a magasra növő fák nem élnek ilyen sokáig. Érdekesség, hogy a fa látható része csupán néhány (a legelfogadottabb becslések szerint csupán hat) száz éves, a gyökérzete a matuzsálem korú.
Visszatérve az 1230 éves Italusra: abban az évben hajtott ki, amikor Nagy Károly hadait ismét kelet felé fordította. A frank uralkodó, miután meghódította a szász és bajor tartományokat is, 789-ben új szomszédai, a szlávok felé tekintett. Átkelve az Elba folyón a pogány szlávok (egészen pontosan a veleti nevű törzs) gyorsan megadták magukat Witzin nevű vezetőjük bölcs belátása folytán, aki még túszokat is küldött Károlyhoz. A frank (egyébként főleg osztrák és szász férfiakból álló) sereg ezt követően a Baltikum felé menetelt. A szlávok hű szövetségeseknek bizonyultak, mikor 795-ben fellázadtak a szászok, a szlávok segédkezet nyújtottak Károlynak, Witzin például az egyik, szászok elleni csatában veszítette életét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
