Paul Richard Gallagher érsek, a Szentszék államokkal és nemzetközi szervezetekkel fenntartott kapcsolataiért felelős államtitkára március 27–30. között hazánkba látogatott. Március 30-án, a szentmise után a Szent István-bazilikában exkluzív beszélgetés keretében kérdeztük a vatikáni „külügyminisztert”.
– Mi volt a magyarországi látogatása elsődleges célja?
– Diplomataként az ember sok időt tölt azzal, hogy látogatást tesz a kollégáinál különböző országokban. Engem is többször meglátogatott a magyar külügyminiszter, én is jártam itt többször a pápával, de itt volt az ideje, hogy újra eljöjjek, és erre most adódott tökéletes alkalom. Építettük a kapcsolatokat, ami a diplomáciai tevékenység célja általában véve; emellett felkértek, hogy mondjak beszédet a magyar nagyköveteknek, akik éves konferenciájukon vettek részt ezen a héten. És ehhez jött még több más program.
– Többek között megkoszorúzták Angelo Rotta egykori magyarországi nuncius emléktábláját a budai Várban. Angelo Rotta sok ember életét mentette meg a holokauszt alatt. Ön hogy látja, a jelen történelmi pillanatban miben ad példát nekünk az egykori nuncius?
– Azt gondolom, elsősorban nagyon bátor ember volt, és bátorságra nagy szükség van az ilyen időkben. Tisztességes ember volt, szilárd elvekkel; aggódott azokért az emberekért, akik akkor nagyon sebezhetőek voltak, akik nem a többséghez tartoztak. Kész volt kockázatokat vállalni. Meg volt győződve arról, hogy minden ember egyenlő méltósággal rendelkezik, és jóindulattal fordult a zsidó nép felé, látta, milyen nagy gonoszságokat követnek el ellenük, és
Amit valóban meg is tett, hiszen jóval több menlevelet adott ki, mint amennyit elméletben kiadhatott volna, de helyesen cselekedett.
– Mint a másik budapesti „angyal”: Ángel Sanz Briz, az embermentő spanyol diplomata, aki kétszáz menlevélre kapott engedélyt, és abból csinált ötszázat…
– Igen, használd az eszedet, szokták mondani, amikor ehhez hasonló kétségbeejtő helyzetben vagyunk.
– Miért fontos a párbeszéd útja, és miért nem mondhat le róla az Egyház az államközi kapcsolatokban?
– Azért nem, mert ha az ember lemond a párbeszéd útjáról, azzal azt fejezi ki, hogy nincs remény, csak a kétségbeesés, illetve hogy a másik ember, a másik fél nem méltó rá, hogy szóba álljanak vele. Mi úgy látjuk, a dialógus mindig sokat jelent, a remény jele. És magától értetődik, hogy az Egyháznak ezt az utat kell követnie, akkor is, amikor nagyon nehéz.
– Fegyveres konfliktusok és háborúk dúlnak a szomszédunkban és a világ sok pontján, köztük a Szentföldön is. Amikor Ferenc pápa és Ön a békére szólítanak fel, mindig hangsúlyozzák, hogy igazságos békére van szükség. Hogy kell ezt érteni?
– Az igazságos béke azt jelenti, hogy tiszteletben kell tartani az ukrán nép jogait. A Szentszék mindig is Ukrajna szuverenitását és területi integritását támogatta, és az ideális béke tiszteletben tartaná ezt. Ez a mi álláspontunk. Ugyanakkor az, hogy az ukrán nép és a kormányuk hogyan folytat tárgyalásokat, az bizonyos szempontból az ő ügyük. Ha úgy döntenek, hogy rendben, a béke érdekében tényleg feladunk valamit, mert a tárgyalásokon mindig kell engedményeket tenni.
Nem csak az ukránok tehetnek engedményeket. És amit még régóta hangoztatunk: ha valaki tényleg komolyan békét akar, az nyilvánvalóan abbahagyja a bombázást, leállítja az infrastruktúra támadását. És ez is mindkét félre vonatkozik. Sajnos, fennáll a veszélye, hogy az emberek azt gondolják: nem a béke a valódi cél, hanem a győzelem. Ez veszélyes. Van, amikor a győzelem a béke után jön el, nem előtte.
Láttuk, mi történt a világháború után, amikor a nagyhatalmak felosztottak sok európai országot, és tekintélyelvű, elnyomó rendszerek jöttek létre, például itt, Magyarországon is, amelyek nem igazán voltak tekintettel a helyi lakosságra, az ő hagyományaikra. Úgyhogy mindig jó beszélni, tárgyalni, nem szabad föladni. Ahogy a pápák is sokszor mondják: mindent elveszthetsz a háborúval és mindent megnyerhetsz a békével.
– És mi lehet a sok fájdalommal járó izraeli–palesztin helyzet megoldása?
– Igen, valóban nagyon fájdalmas helyzet, és sajnos, csak egyre rosszabbá válik. Mi a Szentszéknél még mindig azt gondoljuk, hasonlóan a nemzetközi közösség több más tagjához, hogy
– Mégha jelen pillanatban ez némiképp irreálisnak tűnik is, akkor is fontos, hogy hangsúlyozzuk ezt az álláspontunkat?
– Csak ma tűnik irreálisnak, holnap talán már reális lesz. Ez az, amit remélnünk, amiért imádkoznunk kell. Mert a dolgok változnak. Láttuk, mi történt Szíriában, néhány hónappal ezelőtt… Senki sem számított rá. Vannak most is nehézségek Szíriában, de senki nem számított rá, hogy így ér véget az Aszad-rezsim.
– Ön több mint tíz éve vezeti a Szentszék államközi kapcsolatait. Melyek a Szentatyával való közös munka legfőbb vonásai?
– Először is, nem én vagyok az egyetlen, aki a – röviden szólva – külkapcsolatokkal foglalkozik: ott van először is maga a Szentatya, ő a Szentszék első számú diplomatája, aztán Parolin bíboros, aki olyan, mint egy kormányfő, és nagyon aktív a külügyekben, és ott vagyok én, aki az államokkal való kapcsolatokért felelek. Sok időt töltünk azzal, hogy tanulmányozunk különböző kérdéseket, megpróbáljuk megérteni, mi történik a politika világában, különösen a geopolitikai kérdésekben, és segítünk a pápának reagálni, megszólalások, beszédek előkészítésével és hasonlókkal; a személyes kapcsolattartás során tájékoztatjuk őt.
– Mit adott Önnek személyesen ez a szolgálat?
– Minden diplomata korlátozott tapasztalatokkal rendelkezik, én is sok országban szolgáltam, de nagy hiányosságok voltak az ismereteimben. Azt hiszem, sokat tanultam azóta, például a dolgok komplexitásáról, illetve a gazdagságukról is, a gazdag kulturális és a spirituális tradíciókról egyaránt, amelyekből mi, katolikus keresztények is tanulhatunk. És azt is meg kell tanulni, hogy a közhivatal roppant nagy felelősséggel jár, az embereknek bátorításra van szükségük, és ezt komolyan kell vennünk.
– Egy kicsit személyesebb kérdés: Ön katolikusként, a katolikus vallási kisebbség tagjaként nőtt fel Angliában. Érzékelhető volt, hogy egy kisebbséghez tartoznak?
– Igen, lehetett érezni. Nem voltunk részei az intézményes berendezkedésnek, az establishmentnek. A berendezkedés az anglikanizmus volt, az anglikán egyház, annak intézményei, püspökei. Mi egy nagyon fontos kisebbségnek számítottunk, egy erős kisebbségnek – akkor még talán erősebbek is voltunk, mint most –, de kisebbség voltunk, különböztünk a többségtől. De ez egy pozitív különbözőség volt, mert a hitünk nagyon sokat jelentett nekünk.
– És hogy látja: befolyásolta a kisebbségi lét a gondolkodásmódját?
– Azt hiszem, emiatt számunkra fontosabb volt, hogy megértsük a hitünket. Kisebbség vagyunk, de mit képviselünk? Melyek az elveink? Mi a történetünk, hogy kerültünk ide? Az én családom eredetileg Írországból származik, a 19. században, a nagy éhínség idején lettek menekültek az őseim. Kifejlődik az emberben egyfajta érzékenység bizonyos kérdések iránt,
Voltak a történelem során nehézségek Anglia és Írország között, és sok mindent rosszul csináltak Írországban, ami hozzájárult az éhínséghez. Ugyanakkor befogadtak minket az angolok. A saját városomban, Liverpoolban, több tízezer ír menekült élt, nyomorúságos körülmények között.
Vagy ha időben visszamegyünk a francia forradalomhoz: annak ellenére, hogy a katolicizmus nagyrészt még mindig törvényen kívülinek számított Angliában, kicsit lazultak csak a vallási törvények, mégis több száz katolikus papot fogadtak be, akik a forradalom elől menekültek. És még nyugdíjat is adtak nekik! Mert politikai száműzöttnek, politikai menekültnek tekintették őket. Dél-Angliában sok katolikus templomot és plébániát ezek a francia papok alapítottak. Hampstead Hillen, ami London belvárosára néz, van egy gyönyörű katolikus templom, amit az egyik francia pap építtetett, ott is van eltemetve az oldalhajóban.
– Ferenc pápa öt hétig volt kórházban…
– Azt hiszem, a legfontosabb, hogy már otthon gyógyul. Nagyon nehéz időszakon van túl, sok kihívással járt, még nem épült fel teljesen; az orvosai is elmondták, hogy még hosszú út áll előtte. Ez a két hónapos lábadozás nagyon fontos, és kompromisszumok nélkül be kell tartani, védelmezik is a lábadozásnak ezt az idejét. Ugyanakkor reméljük, hogy javulni fog az állapota.
Fotó: Merényi Zita
Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
