A kifejezés (többek között) azt jelenti, hogy kijárat, kimenetel. Akinek van számítógépe, az tudja. Hírhedtté akkor vált e szó, amikor „bejött” a Brexit, vagyis Nagy Britannia kilépése az Európai Unióból. Azóta amolyan egyre komolyabb figyelmeztetés meg ijesztgetés lett belőle, bu-bu-bu vagy no-no-no, mi több, nyílt fenyegetés, szidalmazás, ha erről esett szó (régebben a Szovjetuniót volt kötelező szeretni). Ha valamelyik EU-tagról csúnyát akarnak mondani, azzal vádolják meg, hogy ki akar lépni. Így keletkezett a Hungexit, újabban a Polexit. A politika ezt nagyon ravaszul bombariadóként használja, abban bízva, hogy azzal le lehet járatni egy-egy államot. Nem érdekes, valós alapja van-e a vádnak (vagy finomabban fogalmazva: gyanúnak), az egyáltalán nem fontos. Itt arról van szó, ahogy azt Goebbels elvtárs sikeresen alkalmazta: a sokszor ismételt hazugság igazsággá változik. És láss csodát: akad, aki tényleg elhiszi.
Arra már aligha vetemedik valaki, hogy utánanézzen, mennyire reális egy ilyen lépés. Az angolok máig bajlódnak a következményekkel, s még nincs annak vége, hiszen nem olyan egyszerű az, többek között komoly gazdasági problémákkal jár a kilépés.
Az történt legutóbb Lengyelországban, hogy az ellenzék rendezett egy kis zűrt azzal a váddal, hogy a kormány ki akar lépni az EU-ból. Igaz ugyan, hogy a kormány nem mondott ilyet, de kit érdekel az, ha politikai haszon húzható abból. Az egész ramazúri háttere az, hogy a lengyel alkotmánybíróság ellentmondani merészelt Brüsszelnek. Volt már olyan máshol is, hogy úgy vélték, a brüsszeli elképzelés nem egyezik az alapszerződéssel, s nem felel meg az adott államnak, de akkor nem tűnt föl, mivel nem lengyelekről, hanem németekről, franciákról stb. volt szó (ezt nevezik kettős mércének). Vannak ugyanis ügyek, amelyek intézését az egyes államok az EU-ra bízták, de vannak olyanok is, amelyeket nem. De a brüsszeli bürokraták csak mondják a magukét. Így hát fölmerül a kényes kérdés: Brüsszelben nem tudják, mit tehetnek, mit nem? Nem ismerik a törvényt? Vagyis adott esetben kié az a nagyobb hal? Aki tud olvasni, megnézheti, mi áll az egyes államokkal kötött szerződésben. Miközben az olvasni tudás nem kizárólag az ábécé ismeretét jelenti.
Persze tudjuk: az Európai Unió mindig azon van, hogy nagyobb befolyása legyen. Ez olyan fontoskodó kényszer, ami, úgy tűnik, a nemzetközi bíróságtól sem áll messze.
Ha valaki a csokoládét sósan vagy megborsozva kívánja enni, annak legföljebb jó étvágyat kívánhatunk, de az nem azt jelenti, hogy az ízlését ránk erőszakolhatja, ráadásul azzal a kötelező elvárással, hogy az az ízkombináció nekünk is tessen. Mit is mondhat erre egy nemzetére, kultúrájára, hagyományaira büszke européer, mint azt, hogy bizony jobb volna, ha ezt az agyonragozott exitet inkább a brüsszeli unionisták használnák: lépjenek ki abból a béna elképzelésből, hogy hatalmi vágyaik minden esetben áldást jelentenek az egész Európának. Annyit emlegetik a másságot (persze másféle másságot), tudomásul vehetnék hát, hogy az európai nemzetek (államok) között vannak ugyan hasonlóságok, és van egy csomó dolog, ami jó, ha azonos, ám van sok eltérő, specifikus eltérés (másság) is – olyan, ami rendkívül széppé, utánozhatatlanná, változatossá teszi ezt a vén földrészt. Olyan sajátosságok, amelyeket nem gleichsaltolni kéne, hanem értéküknek megfelelően mindenképpen megőrizni. Adott esetben a Brüsszeltől elvárt „egységről” szólva aligha beszélhetünk áldásról, viszont önfeladásról, identitásvesztésről, nemzeti, kulturális öngyilkosságról annál inkább.
Mifelénk e téren egy áldás van: ami specifikusan lengyel, az az is maradjon, ami specifikusan szlovák, az maradjon szlovák, ami sajátosan magyar, az maradjon magyar.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
