A kalózok kalandos történeteivel könyvek, filmek és tanulmányok hosszú sora foglalkozik, ám a tengeri banditizmus felszámolásáról már jóval kevesebb szó esik. A 17. században a nyugati országoknak az anyaországot, valamint a gyarmatokat érintő kalóztevékenység egyre nagyobb problémát okozott, ám időbe telt, mire adekvát ellenlépésekkel végül sikerült ellehetetleníteni a kalózakciókat. A britek eleinte még a meglévő törvényes keretekhez való feltétlen ragaszkodás mellett igyekeztek felszámolni a haramiák tevékenységét, később azonban az évszázados jogi procedúráktól való elszakadással, fokozódó könyörtelenséggel és profizmussal fékezték meg a tengerek rémeit.
A kora újkor századai folyamán az akkoriban az Oszmán Birodalom részét képező Észak-Afrikából kiinduló, a tengerek „intézményesített” fosztogatására szakosodott, idővel egyre inkább a közönséges vízi banditák eszközeit alkalmazó berber kalózok jelentették a legnagyobb, tengerek és óceánok felől érkező veszélyt a nyugat-európai országok polgáraira nézve.
Mivel a kalózok az Oszmán Birodalom fennhatósága alól egyre inkább elszakadó Algír, Tunisz és Tripoli bégjeinek jóváhagyásával tevékenykedtek, korzároknak nevezték őket. Az állami hatóságokkal való összefonódás szintjét jelzi, hogy a 16. század elején még a bégek többsége is a korzárok közül került ki.
A berber kalózok szabadságát több kötelék korlátozta, többek között a bégek nyugati országokkal és városállamokkal kötött egyezségei. Emellett a bég által kiadott pátenslevél értelmében csak nem muszlim hajókat támadhattak meg, és rabszolgasorba is csak nem muszlimokat dönthettek. Így aztán fokozatosan egyre több korzár került ki a rabszolgává tett, hitét elhagyó keresztények közül.
A korzárok idővel egyre inkább kegyetlenkedésükről váltak ismertté, és nem örvendtek túlzottan jó hírnévnek a keresztények körében. Egy francia trinitárius szerzetes, Pierre Dan egyenesen „a természet pestisei, az emberiség dögvészei” kifejezésekkel hivatkozott rájuk, és – kissé túlzó – megállapításával nem állt egyedül a kortársak körében. A berber haramiák tömegével raboltak el embereket, hogy aztán a tehetősebbekből jelentős összegeket préseljenek ki, a szegényeket pedig örökre rabszolgájukká tegyék.
Berber kalózok támadnak meg egy hajót
A keresztény rabok kérdése a nyugati világ egyik legfontosabb megoldandó problémája lett. A keresztény egyházak gyakran szerveztek gyűjtést a foglyok kiszabadítására. A trinitáriusok szabadították ki például Miguel de Cervantest, a Don Quijote szerzőjét is, aki 1575-től öt éven át volt a berber kalózok rabja, és ezen időszak alatt folyamatosan a kivégzéstől rettegett.
Bár a berber kalózok tevékenysége kezdetben a Földközi-tenger nyugati medencéjére, valamint az Adriára és Levantéra korlátozódott, idővel az Atlanti-óceán európai partvidékén is megjelentek, és egyre északabbra merészkedtek. Egy ifjabb Murat Reisz nevű, iszlám hitre áttért flamand kalóz társaival 1631-ben például egy ír falu, Baltimore majd’ minden lakosát foglyul ejtette, és még Izlandra is eljutott. A korzárok emellett jelen voltak Afrika nyugati partjai mentén, sőt, még Dél-Amerikáig is elmerészkedtek.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
