Pár nap alatt vízum nélkül meg lehet és érdemes is megfordulni Minszkben, a fehérorosz fővárosban, ahol diktatúrának ugyan diktatúra van, de ebből a turista nem érez szinte semmit. Annál több kellemes meglepetésben lehet része.
Egy hosszú ideje elképzelt országot megismerni felér azzal a misztikus pillanattal, amikor a gondolatban már nemegyszer levetkőztetett nő nyakszirtjének illata először kúszhat be mohó orrlikainkba. Soha nem lesz olyan az élmény, mint kusza és szertelen fantáziáinkban, de szerencsés esetben rögtön el is feledteti a hasztalan ábrándozás pillanatait, és valami mélyebb, erősebb valóság kezdetét jelzi. Talán kevesen vannak, akik éppen Fehéroroszországról fantáziálnak, de én közéjük tartoztam.
Pedig régen dédelgetett vágyképem nem éppen a színes utazási katalógusok papírjain elhasaló fény sugaraiban fürdött. A romlás esztétikája vonzott, a csendes rothadás, a hiánygazdaság rései között kibomló buheraakarat diadala, és persze a nem is annyira régen szétrobbant szovjet társadalmi valóság szellemi meteordarabkáit szerettem volna tetten érni azzal a kedélyes borzongással nyakon öntve, amely a nyugati utazók kiváltsága a drága pénzen kifizetett egzotikus szafarikon. Szürke házfalak között kapirgáló csirkéket láttam magam előtt meg egy keskeny átjáróból előbotorkáló fogatlan és fokhagymaszagú világháborús veteránt, aki a melléről leszakított érdemrendet próbálja rám sózni, hogy az érte kapott összeget életmentő gyógyszerre vagy vodkára költse; a kettő persze lehet, hogy számára amúgy is egy és ugyanaz. Ehelyett mit kaptam? Elvesztettem egy illúziót, de visszakaptam valami homályos és régóta elfeledett élményt a gyerekkorból.
http://mno.hu/
Nem szeretjük magunkat. Nem szeretjük, hogy kelet-közép-európaiak vagyunk, és a Keletet magát sem szeretjük, ha túl közel van. Meggyőződésünk, hogy a történelem ok nélkül ültetett a hátsó padba minket a rossz tanulókkal együtt. A magyarság helye nyugaton van – bár belső iránytűjén a Kelet vastagított betűvel lett felvésve. A posztszovjet régióhoz, a szlávokhoz nekünk nincs és nem is lehet igazán közünk, véljük nagy meggyőződéssel, és a nagy ritkán szinte kényszerből megvallott Közép-Európa-tudatunk nem nyúlik túl a hasonlóképpen klopfolt rántott húsok kultúrvidékén. A céklaleves már ugyanolyan egzotikum számunkra, mint a vietnami pho; csak utóbbit sikk most fogyasztani Budapesten. És jó érzés arra gondolni, hogy mégsem miénk a leghátsó sor: ott van mögöttünk Fehéroroszország például. Európa utolsó diktatúrája.
Ilyen lett volna a kommunizmus, ha sikerül tényleg megvalósítani – mondja útitársam, Gazda Albert egy idő után Minszkben. Közben mindketten tudjuk, a kommunizmus már a tervezés fázisában kudarcra volt ítélve. Kárpátaljai magyarként születve ő ezt még inkább tudja. Viszont azt is, hogy a borscs mennyire finom.
Kijelentésében mégis bujkál némi igazság, mert Fehéroroszország fővárosában három egész napot eltöltve egyre inkább kérdőjellé görbül a dacos felkiáltójel, amely bőven kijár egy kézi vezérléssel működő országnak, ahol az ellenzéket időnként megverik kicsit az egyébként borítékolhatóan az örökös elnök győzelmét üzembiztosan hozó választások idején.
http://mno.hu/
Csakhogy turistaként nagyon nehéz ezt a felkiáltójelet magunkkal cipelni. Nézzük az alapvető benyomásokat, rendszertelenül, slampos kelet-európaisággal.
Mióta vízum nélkül öt napot el lehet tölteni az országban, könnyű eljutni ide. Az ember délelőtt felszáll a fapados járatra, egy óra alatt Varsóban van, és ha szerencsésen jön ki a lépés, az újabb, nagyjából egyórás utat követően a Belavia légitársaság gépe – melyen picit visszafogottabb ugyan a kényelem, és a légiutas-kísérők bája is sokkal természetesebb, vagy mondjuk úgy, tenyeresebb-talpasabb – máris landol a fehérorosz fővárosban.
Alig találni itt turistát, mégis olyan érzésünk lehet, hogy ezek meg akarják mutatni nekünk, milyen is egy rendezett, tiszta és élhető város. Ha pedig nem a turistákra számítanak, akkor még inkább szomorú ránk nézve ez az élérevasaltság. Az utcákon gyémántot könnyebb találni, mint eldobott cigarettacsikket, a legutolsó külvárosi panel előtt is olyan műgonddal nyírt gyep tárul elénk, mintha az angol királyi családot várnák piknikre. Márkás autók, divatos ruhamárkákba burkolózó fiatalok, hipszterkávézók csendes forgataga fogad bennünket a széles sugárutakon járva. Ha már csend: mintha jó pár egységgel lehúzták volna a gigantikus potmétert a város felett a budapesti vagy akár a varsói alapzajhoz képest; legyen szó metrókocsiról, étteremről, kocsmáról, bármilyen publikus térről, sehol sem találkozunk fülsértő ricsajjal, ordibálással, óbégatással.
http://mno.hu/
Szemérmetlen gondolat, de az, hogy a világháborús pusztítás tabula rasát kínált a „sztálinbarokk” kiteljesedésére, Minszkben kimondottan pozitív eredménnyel járt építészetileg. Széles sugárutak, visszafogottan díszes, fantáziadús épületek, az óriási boltíveknek is köszönhetően szellős térrendezés és nem mellesleg remek parkok ritmikája teszi élvezetessé sétáinkat a városban. Utoljára harminc éve, a késő Kádár-kor mesterségesen erjesztett látszatbékéjében élve éreztem a biztonságnak és a barátságosan körbeburkoló, végtelennek ható időnek azt a balzsamos elegyét, amely hirtelen rám telepedett a Cseljuszkin park avarral ellepett sétányain ballagva. Ez az egykori tapasztalat nem annak az ostoba és feledni való politikai rendszernek az áldása volt, sokkal inkább a szűkre szabott, békaperspektívába kényszerített valóság egyetlen jótékony mellékhatása. De hiánya csak itt, Minszkben hasított belém.
http://mno.hu/
Fehéroroszország tehát nem pusztán Európa utolsó diktatúrája. Minszk sem csak egy diktatúra fővárosa. Megkockáztatom: Európa utolsó olyan helyéről van szó, ahol még átélhető az egykori vasfüggöny mögötti időérzékelés. Ráadásul nyugati kényelemben.
http://mno.hu/
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.11.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
