Európa elrablása a klasszikus ókor óta már többször megtörtént. Az Európé mítoszban Zeuszt bika képében a szerelmi hevület hajtotta, amely új élet (életek) sarjadását ígérte, és Európé, a szép türoszi királylány Zeusz hitveseként valóban nagy királyoknak adott életet.
A történet persze a mitológia előtti jóval keményebb valóságnak már mítosszá finomodott meséje, ezért szórakoztató és szép. Az ókori történet végkicsengése még kétségtelenül pozitív, ami Európa huszadik századi elrablásairól már nem mondható el. Itt már szó sincs aranyszőrű bika hátán száguldó Európáról, amint a kiteljesedés felé száguld. Ovidius lírája vélhetőleg már képtelen volna leírni Európa 21. századi tragédiáját. A II. második világháború után egyszerre két Európán kívüli hatalom, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok erőltette rá a kontinensre a jövőről alkotott vízióját, s ezzel a keresztény kultúrával átitatott európai történelmi tudatot és művelődést egyszerre két irányból érte pusztító támadás. Egyfelől az amerikai kirakatok árubősége, a pazarlás, a liberalizmus és az elragadó utópia, másfelől a Szovjetunióban kipróbált és bejáratott sztálini terrorgépezet.
Egy ideológiai Európa létrejötte következik ebből – írja Molnár Tamás –, amely két birodalmi rendszerbe, két katonai hatalomba, két gazdasági hálózatba integrálódik, továbbá a kultúra és az életvitel kétféle változatát fogadja el, majd vallja sajátjának. Ezzel Európa harapófogóba került. Innentől kezdve történelmi tudata, hagyományai és identitása, valamint egész életmódja ki van szolgáltatva.”
Tocqueville francia politikus, filozófus helyesen látta, amikor két fenyegető óriásról beszél, melyeket minden elválaszt, csak a mértéktelenségük nem. „1945 után Moszkvának és Washingtonnak is az a legfőbb álma, hogy beolvassza Európa egy-egy felét, mégpedig – nota bene – az államok, a nemzetek és persze a szuverenitás lebontása által.”
Ez a hatalom, kirakatembereinek és „civilszervezeteinek” igen motivált, erőszakos közreműködésével napjainkban Nyugat-Európát már kiforgatta a hagyományaiból. A bevándoroltatás erőszakos segítésével a szemünk láttára torzította holmi „posztmodern” zavaros katyvasszá a volt nyugat-európai polgári társadalmakat, miközben az egymást kizáró kulturális-vallási-politikai képződményekből szeretne minden áron egy általa kispekulált „új embert, új társadalmat” összeeszkábálni.
Ebben a kérdésben ma már számos szakértő (köztük szép számmal amerikaiak) véleménye meghökkentően egybehangzó. Kivétel nélkül: Ukrajna területén zajló „proxyháborúról” beszélnek. Az ukrajnai bábkormány a süllyedő Amerika helyett – amerikai zsoldért – éppen most áldozza fel falvait és városait, sokat szenvedett polgárai életét, egész infrastruktúráját.
És ezekben a történelmi pillanatokban, ilyen feltételek és körülmények között az amerikai befolyás alatt álló Európai Uniónak erkölcsi feladatként osztották ki az USA helyett elvérző Ukrajna támogatását, s ha lehet, megmentését. És a mi Európai Uniónk ezt a szerepet gondolkodás nélkül elfogadta (Magyarország kivételével a V4-ek is).
Azonnali válasz helyett idézzük Émile Durkheim francia szociológusnak, a kulturális antropológia atyjának e tárgyban tett szakmai megállapítását: „A végső lemondás valamennyi lehetséges formájának közös vonása, hogy a kivitelező aktust (az önpusztítást) a dolgok ismeretében hajtják végre: vagyis az áldozat a cselekvés pillanatában tudja, mi lesz viselkedésének az eredménye, tekintet nélkül, hogy milyen indok késztette erre az elhatározásra.”
Szegény, szegény Nyugat-Európa.
Megjelent a MAGYAR7 35. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
