Embertársainkért dolgozni, őket segíteni, menteni, akár az életünk árán is. Lehet-e ennél bátrabb, nemesebb küldetése a teremtő Istenét és felebarátait tisztelő és szerető embernek?! És mégis, mily kevés azoknak a száma, akik ezen elv szerint élnek, akik képesek vállalni meggyőződésükért a szenvedést, sőt a halált is. Az ilyen emberek joggal „az Isten fiainak mondatnak”. /Máté, 5:9./
Ilyen kiváló ember volt a 120 évvel ezelőtt született Esterházy János gróf, a felvidéki magyarság nagy mártírja. Élete és halála ékes bizonyságtétele egy igaz ember szembeszegülésének a Sátánnal és annak követőivel, személyes részvétele a gonoszság ellen vívott harcban a megváltó Krisztus zászlaja alatt, amelynek jutalmát azonban csak az „örök hajlékban” élvezheti, bár az többet ér e világ minden hitványságánál.
Az apai ágon magyar arisztokrata, anyai ágon lengyel arisztokrata származású Esterházy gróf túllépett saját társadalmi osztálya korlátain, és a legelesettebb, legnyomorultabb, legkiszolgáltatottabb embertársainak vált védelmezőjévé, pártfogójává, életüket mentő isteni eszközévé.
A Csehszlovák Köztársaságban még „csak” az üldözött magyar nemzettársai jogaiért kellett küzdenie, Tiso Szlovák Köztársaságában azonban már életek mentését is vállalnia kellett. Igen, kellett, mivel erre kötelezte őt erkölcsi értékrendje, istenhite és emberszeretete.
Mint tudjuk, 1939 szeptemberében kezdetét vette az újabb világégés; Németország, Szlovákia és a Szovjetunió közösen viseltek háborút Lengyelország ellen. Magyarország minden téren segítségére volt a lengyel menekülteknek, ez Szlovákiáról nem mondható el. Több visszaemlékezés is beszámol róla, hogy Esterházy gróf milyen önzetlenül segítette, mentette a Szlovákiába tévedt lengyel menekülteket.
Megtörtént, hogy az elfogott és a németeknek kiszolgáltatott lengyeleket – képviselői igazolványának felhasználásával – kimentette a fogságból, és saját autójában átszállította őket a szlovák–magyar országhatáron.
Tény és való, még Ignacy Matuszewszki volt lengyel pénzügyminiszter Budapestre menekítését is Esterházy szervezte meg. A menekülő Kazimierz Sosnovski tábornok – később az emigráns lengyel kormány hadügyminisztere – ugyancsak az ő segítségével jutott el Budapestre, ahol a gróf lakásán húzta meg magát, amíg sikerült kijutnia Párizsba.
„Hogy a zsidóságot a deportálástól megmentse – olvashatjuk Esterházy Lujza grófnő emlékirataiban –, János kijárta a magyar belügyminiszter engedélyét, hogy a zsidók, akiknek sikerül elmenekülniük, útlevél és vízum nélkül léphessék át a magyar határt, s magyar területen ne essék bántódásuk.”
Több konkrét esetről is tudomásunk van, amikor a magyar politikus személyesen vett részt zsidómentő akciókban.
Egy bizonyos Wertheimer Ágnes nevű hölgy például arról számolt be, hogy őt és a családját ugyancsak Esterházy gróf mentette meg a deportálástól 1942-ben. Nevezett hölgyet a gróf először hónapokon keresztül bújtatta nyitraújlaki kastélyában, majd átszöktette a határon Magyarországra, ahol már biztonságban érezhette magát.
Hasonló jellegű konkrét zsidómentő cselekedetről szól még jó néhány Esterházy által 1942-ben megmentett zsidó személy bizonyságtétele. Ezek közül megemlítjük a szlovákiai Nagymihályból előbb Kassára, majd Budapestre átsegített Sándor család esetét, vagy a Nyitraújlakról ugyancsak Budapestre irányított Schlesinger családot.
E napon a parlamenti ülés megkezdése előtt Esterházy felkereste a képviselőház elnökét, aki előtt kifejtette, nem fogja megszavazni a beterjesztett törvényjavaslatot. Elhatározását többek között a következőkkel indokolta:
A zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslat tartalmilag olyan, hogy azt semmiképpen sem tehetem magamévá, és nem szavazhatom meg. (…) Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhassa.
Tudom, hogy a törvényjavaslat nagyon sok szlovák képviselőtársamnak nem fekszik, de ezek pártfegyelemből nem mernek óvást emelni a javaslat ellen. Én ellenben mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellen, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
A szlovákiai magyar politikus tette az adott helyzetben és viszonyok közt nyílt demonstrálása volt annak, hogy szembehelyezkedik a nemzetiszocialista fajelmélettel és ideológiával.
A szavazás után Németország volt pozsonyi követe Esterházyt nagy elismeréssel és nyilvánosan „Közép-Európa legbátrabb emberének” nevezte.
Szlovákiában tovább folyt a zsidóüldözés, egész a háború végéig, hol intenzívebben, hol mérsékeltebb formában.
A „zsidómentés” 1944 őszén már különösen nagy kockázattal járt, amire kevesen vállalkoztak. Esterházy gróf még ekkor is minden tőle telhetőt megtett az üldözöttek mentéséért. Nyitraújlaki birtokán több zsidót is rejtegetett, vállalva ezzel a legnagyobb kockázatot.
Az egyik Esterházy által 1944 őszén megmentett zsidó hölgy a későbbiekben így számolt be megmenekülésükről: „1944. augusztus 29-én kitört a szlovák nemzeti felkelés. Pár nap múlva a németek elözönlötték az egész környéket. Szeptember 7-én már jelezték, hogy megkezdték a zsidók összefogdosását, s többé nem érvényesek az elnöki kivételek sem. Először a kastélyba kopogtattunk be, ahol édesapám a még megmaradt értékeinket rábízta Lujza grófnőre, majd az egyik közeli falu plébániájára menekültünk, ahol a plébános néhány napra elbújtatott bennünket. (…) A németek azonban megneszelték, hol rejtőzünk, ezért tovább kellett mennünk.
A 72 éves nagyanyám egyenesen a kastélyba, Esterházy grófékhoz menekült, akik hat héten át bújtatták, majd amikor már náluk sem volt biztonságban, egy másik helyre vitték. Vele együtt rejtegették az unokahúgomat, Veronikát is. Ő szintén az Esterházyaknak köszönhetően menekült meg, s Izraelben halt meg néhány éve. Mi, szüleimmel a plébániáról a grófék fácánosába húzódtunk, ott bújdostunk az erdésznél. (…) Tulajdonképp az egész családunk Esterházy Jánosnak és családjának köszönheti, hogy túlélhettük azt a borzalmas időszakot (…), aki mint ember a legkeresztényibb és leghumánusabb módon viselkedett.”
Mintegy az elmondottak zárógondolataként szeretnénk még megjegyezni a következőket.
A Tiso Szlovákiájába kényszerített felvidéki magyarság – élén Esterházy gróffal – a legkegyetlenebb nemzeti és ideológiai elnyomás ellenére is megmaradt az emberiesség, a humánum és az erkölcs letéteményesének, amit tájainkon azért nem minden közösség mondhatott el magáról.
Ezért kellett a háború után megbélyegezni, háborús bűnössé nyilvánítani és megalázni az egész felvidéki magyarságot, ezért kellett megkísérelni teljes etnikai megsemmisítését. Ezért kell még évtizedekkel a háború után is viselnie ezek következményeit, s ezért nem lehet Esterházy grófot sem feloldani a háborús bűnösség vádja alól.
Megjelent a Magyar7 2021/11. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
