Képzeld el, hogy nincs tovább. Hogy ez az utolsó éjszaka. Hogy ez lesz az utolsó napfelkelte. Hogy az utolsó emberek, akiket ezen a földön látsz, a gyilkosaid lesznek, és akik megsiratnak, soha többé nem láthatnak – még a ravatalon sem. Hogy jeltelen sírba kaparnak el, és még egy fejfára se írják rá a neved. Hogy kiszáradt torokkal állsz a vesztőhelyen, de a hóhérok korsójában már ott habzik a hideg sör. Vállalod?
Képzeld el, hogy semmi és senki vagy. Hogy bármit is értél el az életben, bármennyien is tisztelték, vagy félték a neved – ma letagadnak, vagy kiröhögnek. Hogy senkiháziak játszanak Istent a sorsoddal, becstelen csúszómászók oktatnak ki hűségről és becsületről. Állsz a bíró előtt, s minden szó egy-egy arculcsapás: áruló, összeesküvő, rabló, gyilkos. És a részvéttelen viasz-arcokról sehogy sem tudod leolvasni, elhiszik-e a sok gyalázkodást, vagy legalább ők tudják, hogy hazudnak? A kivégzőosztag előtt állva, vagy a bitófa alatt is az jár a fejedben: tudni fogja-e valaha a gyermeked, hogy nem voltál gazember, vagy még vele is elhitetik, hogy megérdemelted a sorsodat? Lehet, hogy azok fognak a legjobban szégyellni, akikért meghaltál. De talán, valamikor évek, évtizedek múlva mégis lemossák a szennyet a nevedről, és az unokád már emelt fővel járhat.
Hiszel benne?
Képzeld el, hogy tudod: igazad van. El akarod mondani, meg akarod értetni. De senkit sem érdekel. És, akit igen, az se meri mutatni. Minden, amiben hittél, amiért küzdöttél, romokban hever. Mindenki, akivel együtt harcoltál, akiben bíztál, meghalt, vagy megszökött. Te nem haltál hősi halált a csatatéren, és nem is menekülté el az ütközet után. Nem írsz majd emlékiratokat az emigrációban nagy idők nagy tanújaként. Itt maradtál: élve, de láncra verve. A győztesek röhögve kérdezik: „na, megérte?” És te minden éjjel ugyanezt kérdezed magadtól.
Megtörsz?
Képzeld el, hogy meg lehet úszni. Hogy lehet még sok-sok estéd, és láthatsz még akárhány napfelkeltét. Megölelheted szerelmedet vagy megtalálhatod a szerelmet. Élhetsz a családoddal, vagy alapíthatsz családot. És idős korodban, finom, testes borokat kortyolgatva mesélhetsz majd élménydús életedről az unokáknak. Mindenről, csak erről nem. Csak ezt a pár napot, hetet, hónapot kell elfelejteni. Csak egyszer kell kimondani: megtagadom! Csak egyszer kell szembeköpni magad, és egy életed lesz rá, hogy letöröld. Hazugsággal, hallgatással, önbecsapással, mindegy – de élve!
Kimondod?
Ők nem mondták ki, nem törtek meg. Azon a 167 esztendővel ezelőtti, vérfagyasztó aradi hajnalon a kivégzőosztag elé, vagy a bitófa alá léptek. Mert hitték, hogy csak így érdemes élni. És vállalták, hogy, ha így nem lehet, akkor nincs is értelme. Vállalta Tomori Pál is, amikor a mohácsi csata előtt levette a sarkantyút, hogy a lova csak előre tudjon nyargalni. Szondi György is, amikor a megadási nyilatkozat helyett két apródját küldte vissza a török pasának, hogy nevelje őket vitézzé, mert ő már nem tudja. Zrínyi Miklós is, amikor a kitörés előtt felvette a legszebb ruháját, és megindult a kapu felé. És Kárpáti Piroska, akit 1921-ben ugyanott, Aradon egy hazafias versért akasztottak fel a románok. És Mansfeld Péter, akit vallatni sem kellett, mert még azt is vállalta, amit talán el sem követett. És Sticker Katalin, aki ’59-ben a kivégzése előtt még odavetette: „hóhér, a hajamra vigyázz!”
Ez nap nem csak az aradi vértanúkról, de róluk is szól. Mindazokért, akik 1100 éven át hitték, és vállalták. És mindenekelőtt: ez a nap rólam szól. Meg rólad. Hogy a 365-ből legalább egyetlen nap legyen, amikor a tükörbe nézve megkérdezzük magunktól:
„Vállalod?”
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
