Szembetűnő és aligha véletlen a párhuzam a teremtés történetével. Bár „kész a világ”, a vers következő soraiban minden a dermedt mozdulatlanságról, az élettelenségről szól: „De jaj, sötét van, Mélységes iszonyú sötét!” Hiányzik a szó, amely fényt visz a sötétbe, életet a létbe – mintha újra a teremtő igére, a „Legyen világosság” isteni parancs kimondására várna a világ: „Fényesség nélkül oly sivár az élet! / Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet…” Szinte adja magát a párhuzam: válságból válságba evickélve, konfliktusokkal terhelt, durvuló világunkban mily gyakran érezzük mi is ezt a mélységes sötétséget!
Különleges közelítés ez a teremtés-párhuzam a pünkösd ünnepéhez Dsida Jenő versében. A többi nagy keresztény ünnepünktől eltérően a pünkösd puritánabb jellegű: nem rakódott rá oly sok csillogó-villogó külsőség, mint a karácsonyra, oly sok népi hagyomány sem övezi, mint a húsvétot, de talán éppen ezen tisztasága miatt üzenete jóval erőteljesebb a hívők felé, hiszen nincs olyan mellékzörej, amely elterelhetné figyelmünket a lényegről. Dsida Jenő versében jól érzékelhető e kettősség: egyfelől ott a csend, az áhítat, a befelé fordulás, a feszült, reményteli várakozás, a világ elhalkulása, az elmélyülés, hogy aztán a Lélek fényt és életet hozó, mindent átható jelenléte egyszeriben mindent megváltoztasson a földön és mindent átírjon az emberek szívében.
„A zordon tömeg-árnyék / Némán zokogva kering útjain, / S csak egyet tud és egyet érez… / Most váratlanul vágyón megvonaglik / és felzúg Istenéhez: / Betelt az idő! / Sugarat, fényt, színt adj nekünk, / Mert epedünk!” Figyelemre méltó e sorokban egyrészt, hogy a kérés „felzúg”, és hogy a fényt, színt, sugarat „nekünk” kérjük, mert „epedünk”. A többes szám az egy helyen, egy akarattal együtt levő és imádkozó tanítványok képét is idézheti – a Károli-fordításban a Biblia ezzel rímelő sora a „mindnyájan egy akarattal együtt valának” –, de utal arra is, hogy a közösségben mondott könyörgés, ima az igazán hatásos, Isten ajándéka pedig mindenkinek szól. Az itt felmerülő kérdés talán még kényelmetlenebb, kínzóbb, mint a korábbi felismerés: vajon képesek vagyunk-e még egyáltalán arra, hogy közösen imádkozzunk – vagy a mindennapokban tudunk-e még közösségként működni, hajlandóak vagyunk-e együtt cselekedni valamilyen közös cél érdekében?
Merthogy a pünkösdi csodához, a fényhez, a színhez, a Lélekhez bizony erre is szükség van. „És ismétlik mindig erősebben / A felviharzott étheren keresztül.” Egy akaratra tehát, egy helyen, közösen mondott imára, miként a tanítványok tették – együtt cselekvő közösségre, kitartásra, hitre. Mert ekkor, és csak ekkor következhet be a csoda: „És felharsan az egek harsonája / S a végtelennek zsolozsmája zendül / Zsibongva, zsongva… / És nagy szavát az Úr – kimondja!”
Vajon ott leszünk-e, vajon meghalljuk-e?
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
