És mi van Tomival? – Till Attila alkoholfüggőséget bemutató filmjét nézték meg az érdeklődők szeptember 4-én a monori Máltai Pszichoszociális Szolgálat (monori Fogadó) szervezésében a város művelődési házában, ahol a vetítést követően a rendezővel és a függőségből csaknem két évtizede felépülő, a Fogadóban dolgozó Szalóki Levente addiktológiai szakemberrel zajlott beszélgetés.
A film főszereplője, a Thuróczy Szabolcs által alakított Sanyi, aki bábművész és alkoholista, barátjával együtt igyekszik megkeresni egy másik barátjukat, akivel az anonim alkoholisták közössége járnak. Tomi ugyanis eltűnt és érzik: ez nem jelent jót. Közben megelevenedik a vásznon, ahogy az alkohol szétzilálja a családot, de az is, hogy emögött az igaz, ám mégis leegyszerűsítő tény mögött milyen dinamikák rejlenek. Látlelet, villanás, ami éppen ezért nem nyújthat teljes képet, de számos tapasztalat áll mögötte – mondja a rendező a filmjéről.
Sajti Zoltánné Tünde, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa vezette a beszélgetést, amelynek elején Till Attila (Tilla) őszintén vallott saját tapasztalatáról:
A film számára annak a jele, hogy már vállalja, ki meri mondani – ami pedig nem könnyű, nem is minden környezetben sikerül –, és egyben része a saját terápiájának is.
A másik beszélgetőtárs Szalóki Levente volt, aki idén végzett addiktológiai konzultánsként. Tapasztalati szakértőként került kapcsolatba a film kapcsán Tillával mint olyan ember, aki közvetlen őszinteséggel képes beszélni mindarról, amit megélt és amit másokat segítve lát. A filmvásznon is szerepet kapott a gyógyuló alkoholisták segítő közösségének tagjaként.
A Hol a küszöb, kit nevezhetünk alkoholbetegnek? kérdésre egyértelműen válaszolta, hogy
A mélypont volt az egyik központi kérdése a beszélgetésnek: szükséges-e ahhoz, hogy bekövetkezzen a fordulat. Szalóki Levente úgy emlegette a mélypontot, mint amibe ma is beleborzong, ha rágondol. Válaszút, ahonnan a két lehetőség a túlélés vagy a halál. Úgy véli, e nélkül a durva, kemény tapasztalat nélkül nincs gyógyulás. Addig hiába gyűlöli a szert, hiába szégyelli, hogy még az ötéves kislánya könyörgésére sem kerüli el a kocsmát, mégsem tud kiszállni. Azt viszont nehéz megfogalmazni, mi történt akkor, amikor mégis azt mondta, hogy nincs tovább és a legmélyebb ponton segítséget kért.
Másik fontos témaként merült fel a film kapcsán, hogy mit nyújt a segítő közösség az alkoholfüggő embernek.
Már gyerekként is szorongott, kirekesztett volt, és 2007 májusában történt először, hogy megérezte: itt elfogadják. Nagyon hálás, amiért a csoport visszaadta a reményt, hogy tartozhat valahová, megértik és szeretik.
Mindenki másként éli meg, derült ki a beszélgetésből, hiszen míg beszélgetőtársának ma számos csoportja van, ahová tartozik, Tilla életében nincs ilyen fontos szerepe a közösségnek, bár tudja, ha visszaesne, járni kezdene, és ő is azt vallja, hogy a közösségek a legjobb kapaszkodók.
A visszaesésekről is meséltek a meghívott vendégek. „Mi van, ha csak nagyon ritkítom az alkalmakat?” – gyakori ez a fantáziálás Tilla szerint, aki mindössze egyszer, egy alkalomra esett vissza és ez már másnap meg is értette vele, hogy nincs szüksége az alkoholra. Levente a mélypontra azután jutott el, hogy egyszer már másfél évig józan volt, de utána a visszaesés három évig tartott.
Többször érintették a beszélgetés során a környezet reakcióját, hogy sokan szégyellik a problémát, kérik, hogy ne is kerüljön szóba. Tilla ismert emberként nyilvánosan kommunikálta a problémáját, ezzel megtörte a csendet, de tisztában van vele – bár véleménye szerint változóban van a világ ebből a szempontból is –, hogy az emberek nehezen kezelik a szégyent.
Érdekes kérdésként merült fel a közönséggel folytatott beszélgetés során, hogy a kiúthoz csak taszító erő vezethet-e, vagy valami vonzó érték, pozitív vágy is. A rendező és a szakértő is egyetértett abban, hogy a vonzó erők azután következnek csak, ha valami már eljutott a mélypontra és letette a poharat. A jót bőven elérte az alkohollal – fogalmazta meg az addiktológiai szakértő, aki szerint a mélypont tartja meg az embert józannak.
– fogalmazta meg érzékletesen. Miután megélte a poklot, 14 éve kezdett el tapasztalati szakértőként a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozni, hivatása lett a segítés. A gyerekei mind megbocsátottak, napi kapcsolatban vannak, második feleségével él, sok unoka is körülveszi már őket.
Tilla a torz énképről beszélt: hazugságok veszik körül a függőt, becsapja magát, folyamatosan küzd azért, hogy ne kelljen kevésnek gondolnia magát. Aki megváltozik, annak aztán az önmagáról való gondolkodása is megváltozik, a közösségben pedig megtanul magáról beszélni, ami nagy érték. Az itallal „nagyobb mélységben csípem el az életet, furább, vadabb módon élem meg” – volt a rendező magyarázata az ivásra. Gyógyultan megtanult másként gondolkodni önmagáról és megértette, hogy nem lehet szalonivó.
A család szerepe sem maradhatott ki a beszélgetésből, a hallgatóságból többen érintett családtagként erről kérdeztek.
Ez drámaian nehéz, ahogyan Levente maga is megvallotta: most nem lenne itt, ha akkor az anyja, aki mindig végső menedék volt, el nem küldi otthonról. Tillának is sokat jelentett, amikor megérezte az elárvult létet és nem akarta, hogy elforduljanak tőle.
„Azt hittem, jogom van inni, mert senki nem szeretett” – vallotta meg Levente, aki megtapasztalta, hogy a közösségben szeretik őt és ezzel megtanulhatja önmagát is szeretni, ami kulcskérdés. Szükség van hozzá valami többre is, hiszen józanra gondolkodni senki nem tudja magát, vagy ahogy régi sorstársa, Helmut mondta: „Ha hiszed, hogy Isten szeret téged, kinek képzeled magad, hogy ellenkezel?”
Fontos témát boncolgat ez az igazán jól sikerült film, amit érintettként és kívülállóként is jó megnézni, és – amint a monori alkalom is bizonyítja – fontos beszélgetések kiindulópontja lehet.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Pálszabó Krisztián
Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
