Érzékelte, hogy az évek, az évtizedek során mindinkább megkopik a feltámadás ünnepét lezáró, derűs mondókák, poénok, versek és találkozások sorát éltető hagyomány, pedig tapasztalta, tudta, hogy e napon még itt, a városban is meghitt pillanatok születhettek. Azt látta, hogy újabban húsvéthétfőn egyre kevesebben indulnak el locsolkodni, mindegy is hogy mivel, rózsavízzel, kölnivel vagy pusztán csak tiszta vízzel. Kis gyermekek apáikkal, nagyapáikkal kelnek még ugyan útra, s persze, mennek a fiatalabbak is, csak mintha már nem olyan iramban, mint a nyolcvanas, de főleg a kilencvenes években. Jól emlékszik még a húsvétkor elővett fehér ballonkabátokra, zöldes, lilás zakókra, hol vannak azok már? Eltűntek, szétrágta őket a moly, mint ahogy a barátságokat, az egyszerű, emberi kapcsolatokat is kikezdte a foszladozás. Hiszen akkoriban, még a jóval nehezebb időkben is egymásra utaltabbak voltak a feltámadást várók, nem telefonon beszéltek, közösségi hálókon csüngve tartották a kapcsolatot az egymást ismerők, a barátok, hanem személyesen beszélgettek, találkoztak, egymás szemébe nézve.
Ma ugyan majdhogynem minden adott, csak az idő fogyott el. Legalábbis ez az uralkodó nézet, ő maga is ezzel a közhelyes megállapítással – kifogással? – magyaráz minden elmaradt találkozást. Persze látja, érzékeli, ezen nehéz változtatni, már nem is őrlődik rajta nagyon, ám most gondolkodóba ejtette egy különös, most újólag tapasztalt jelenség. Az idei igazi és szabad húsvéthétfőn – melyet végre semmilyen korlátozás, tiltás nem befolyásolt – rövidke körútján azt látta, amint cseperedő, tíz év körüli kislányok odaadással és örömmel megírt, szépséges húsvéti tojásokkal büszkélkedtek, melyek megannyi miniatűr remekműként virítottak a kosárkában, ám azokért a legénykék mégsem akartak bekopogtatni. Pedig várták őket a kisleányok, szépen felöltözve, készülve, izgalommal ébredve s gondosan előkészítve mindent, várták, hogy megajándékozhassák a verset mondó s locsoló legénykéket, ám azok el-elmaradoztak. Olyan kisleányt is látott, akit egyetlen legényke sem locsolt meg. Még azok sem, akik a korábbi években rendszerint csöngettek, néhányan most családjukkal kirándulni mentek, mások kimaradtak. Ezek a cseperedő kislányok pedig este szomorúsággal hajtották álomra fejüket, ismerkedve a csalódottság, a hiábavaló várakozás keserűségével. Nem volt mit tenniük, a legénykék nem jöttek.
Leginkább e csalódott kisleányok gondolkodtatták el. Persze, tudta, szinte minden megváltozott, semmi sem olyan már, mint régen volt, de erősen morfondírozott azon, hogy tényleg bele kellene törődni mindenbe, el kellene immár fogadni minden változást. Semmi sem tehető azért, hogy azok a pajkos legénykék mégis bekopogtassanak néhány osztálytársukhoz, ismerősükhöz, hiszen nekik is készítik, díszítik, teremtik a bizakodó kisleányok az életet jelképező húsvéti tojásokat. Itt lenne a húsvéthétfői találkozások végórája?
Nem, ez mégsem lenne jó, tépelődött. Hiszen a kisleányok várakoznak, a legénykék vélhetően mennének, akkor hát mégis, mi lehet a baj? Mit kellene tenni? Nem fülhúzásra vagy dorgálásra gondolt, hanem arra, hogy esetleg meg kellene fogni a kezüket, meg kellene mutatni nekik az utat, s el kellene őket vezetni. Vagy rá kellene őket irányítani arra, hogy az emberi szálak mindennél értékesebbek – még ebben a kusza világban is! –, s azok a szövetek, amelyeket már gyermekként szőni lehet, akár tartósak, erősek is lehetnek. Így nemcsak nekik, az érintett apróságoknak válhat majd hasznára a tartós és igaz, emberi kapcsolódás, hanem másoknak is, ama bizonyos nagy egésznek, a közösségnek.
Hát ezt kellene játékosan elmondani azoknak a rakoncátlan, a várakozó kisleányokat elkerülő legénykéknek, s talán már a legközelebbi húsvéthétfő is másabb, igazabb lenne. Örömtelibb és emberibb, mint a mostani, melyet néhány bájos, ám mégis szomorú kisleány egészen biztosan emlékei mélyére süllyeszt.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
