Érzékenyítés a színpadon, avagy miről írna Rejtő Jenő, ha ma élne?

Érzékenyítés a színpadon, avagy miről írna Rejtő Jenő, ha ma élne?

Az utóbbi években igencsak ritkán járok színházba. Hogy miért? Nos, három egyértelmű oka van. Először is, miként a filmekből, reklámokból, könyvekből, „közösségi felületekről” is ömlik a gender-, migráns- és cigánysimogató „antirasszista” (fehér-, keresztény- és nemzetellenes) propaganda, úgy a színházi előadások révén is gőzerővel zajlik az agymosás. Csakhogy a legkevésbé sem vagyok kíváncsi a liberális és kultúrmarxista idiotizmusra, és egyáltalán nem vágyom rá, hogy bárkik is „érzékenyítésnek” vessenek alá. Másodszor, miután eltávoztak az utolsó nagy színészgeneráció tagjai, attól tartok, még a legjobb darabokat is elronthatják egyes súlyos szerepzavarban vergődő, ostoba, legfeljebb ripacskodásra képes színészek. Miként az 1990-es, SZDSZ és az USA nagykövetségének közös szervezésében lezajlott úgynevezett taxisblokád óta a taxisokkal, a 2006. október 23-i rendőri ámokfutás óta a rendőrökkel szemben táplálok fenntartásokat, úgy az SZFE diákjainak szánalmas vergődése nyomán megrendült a hitem a fiatal színészekben. (Valójában néhány rossz előadást megnézve már jóval előbb.) Végezetül pedig az időhiány, valamint a botrányosan magas jegyárak is elriasztanak a színházlátogatástól.

Most azonban mégis rászántam magam, és jegyet vásároltam a Karinthy Színház A piszkosak című előadására. Nagy naivan úgy képzeltem, hogy a Rejtő Jenő szellemét megidéző, „spakli-bohózatként” hirdetett darab remek kikapcsolódás lesz, és nem használják fel az „új világrend” romboló ideológiájának terjesztésére. Azonban csalatkoznom kellett. Az „érzékenyítést” manapság a színházakban sem lehet megúszni.

A vígjáték két idősíkon zajlik. Egyrészt részleteket láthatnak a nézők Rejtő Jenő ismert Fülig Jimmy- és Piszkos Fred-történeteiből, miközben a színészek időnként dalra fakadnak, és a darab musical-jelleget ölt. Mindez azonban a múlt, mi több, valójában a főhős, egy „roma fiú”, Rómeó álma. Kicsoda Rómeó? Nos, a „spakli-bohózat” bemutat egy ötfős, Rejtő Jenő egykori szobájának felújítási munkálatait végző brigádot: közülük négy fehér bőrű, magyar fiú, az ötödik pedig Rómeó. Mint azt minden gondolkodó ember jól tudja, és amiért újonnan készült filmet nézni nem érdemes: napjaink összes nyugati filmalkotásában szinte kizárólag a néger, a bevándorló, az „elnyomott nő” vagy „meleg” illetve „leszbikus” szereplők képviselik az erkölcsi jót, ők a hősök, velük szemben pedig mindig feltűnnek a „rémisztő képződmények”, vagyis a fehér, heteroszexuális férfiak. A valóság pedig – ahogy mondani szokás – immár a „lőtéri kutyát” nem érdekli: sem a politikusokat, sem az újságírókat, sem az írókat, sem a rendezőket, de a tudományos élet képviselőit sem.

A valóság A piszkosak című „bohózat” szerzőit és színészeit sem foglalkoztatja különösebben, ha egyszer képesek voltak szerepet vállalni ebben a hazug színjátékban. A brigád négy magyar tagja ugyanis tényleg „rémisztőnek” van lefestve: harsányak, követelőzőek, állandóan a pénzen jár az eszük, a brigádvezető becsapja, átveri és meglopja a beosztottjait, ezen kívül a „melósok” erőszakosak, folyton verekednek, ráadásul mérhetetlenül kötekedőek, ostobák, tanulatlanok és bunkók is. Ezzel szemben Rómeó, noha némiképpen együgyűnek tűnik, maga a megtestesült jóság és becsületesség: egyedül őt látjuk dolgozni (miközben a többiek egymással kötekednek, verekszenek), soha nem veszekszik, békés, szelíd, mi több, ő az egyedüli, aki olvas! Mit olvas? Természetesen Rejtő Jenő regényeit, melyek közül kettőt már „majdnem” elolvasott, de, mint azt több alkalommal is megjegyzi, „mindegyiket el fogja olvasni”. Rómeó „műveltségének” köszönhetően időnként egészen választékos szavakat használ, melyeket a brigád magyar tagjai természetesen nem értenek, sőt fel is bosszantja őket Rómeó „tudálékoskodása”.

Azt pedig mondanom sem kell, hogy az egymással folyton veszekedő, verekedő magyar fiúk „kirekesztik” maguk közül a jóságos, szelíd és kedves Rómeót. Megjegyzik például, hogy ő „nem magyar”, „személyi igazolványa sincs” és „nincs bejelentve sem”. (Igaz, később a brigád magyar tagjait is „négy órára jelentik be”, aminek értelmét mérhetetlen ostobaságukból fakadón fel sem fognak.) És ha már Rejtő Jenő műveiből részleteket idéz fel a történet (no és természetesen a Karinthy Színház „irányultsága” okán), Rómeó egy mondatban – a „bohózat” egy kivételesen komoly pillanatában – megemlékezik a „munkaszolgálat során rengeteg szenvedésnek kitett és életüket vesztett zsidókról”. Ki más emlékezne meg róluk, hiszen a brigád négy magyar tagja olyan látványosan ostoba és tudatlan, hogy nekik nyilván fogalmuk sincsen sem Rejtő Jenőről, sem a munkaszolgálatról, sem semmi másról. Csak a pénz, a pia és legfeljebb a csajok érdeklik őket!

Hírdetés

Természetesen a témából fakadóan nem maradhat el egy halvány utalás az emberkísérletekre sem. (Kérdés persze, a közönség megérti-e ezeket a rejtett üzeneteket? Ha egyértelműen talán nem is, de a tudatalattijukba bevésődik.) A négy „bunkó magyar melós” merő szórakozásból áramot vezet a végtelenül szelíd és mindent eltűrő Rómeó nyaki ütőerébe, aki a „kísérlet” következtében elájul. Önkívületi állapotában pedig ugyan miről is álmodhat egy jóravaló, szorgalmas „roma fiatalember”, mint Fülig Jimmyről és Piszkos Fredről?

A darab végén, persze nem az egész társaság, vagy valamelyik magyar fiú, hanem csakis a becsületes, szelíd és intellektuális Rómeó előtt jelenik meg maga Rejtő Jenő. (Mucsi Zoltán játssza az írót, aki a valóságban 37 éves korában vesztette életét, munkaszolgálatosként, Voronyezs közelében, a 2. magyar hadsereg kötelékében, itt azonban viszonylag idős emberként tűnik fel.) Az író átad egy könyvet Rómeónak, aki megígéri neki, hogy el fogja olvasni. Hogy miről szólhat ez a könyv? Erről nem esik ugyan szó, de aligha kétséges a „spakli-bohózat” írójának és rendezőjének (Scherer Péter) üzenete: ha Rejtő Jenő még élne, akkor megírná napjaink Magyarországának szerintük legabszurdabb és legnevetségesebb sztoriját, ami pedig nem más, mint hogy a cigányokat lépten-nyomon „kirekesztő”, valamint munkakerülőnek, lustának, butának, tanulatlannak, erőszakosnak nevező magyarok sokkal aljasabbak, mint az általuk lenézett cigányok. Mert adót csalunk, kicsinyes módon filléreken veszekszünk, átverjük és becsapjuk egymást, és ránk sokkal inkább jellemző az, amit a cigányokról állítunk!

Hogy a valóság szöges ellentéte mindannak, amit ez a „spakli-bohózat” a mai Magyarország legfőbb abszurditásaként elénk tár? A Karinthy Színház társulatát láthatóan a legkevésbé sem érdekli az igazság. Hogy miről írna történeteket Rejtő Jenő, ha köztünk lenne, nem tudhatom. De tudnék a számára ötletekkel szolgálni. Például a félelmetes ostobaságokat szajkózó politikusokról, a rettenetes megfelelési kényszertől szenvedő, a „liberális-globalista elit” és hazai szekértolóik előtt hajlongó és az igazság kimondásától rettegő közéleti szereplőkről, „médiamunkásokról” és írókról remek történeteket lehetne írni. Mint ahogyan arról is, hogy micsoda hatalmas távolság van a mindennapi életben megélt tapasztalataink és a „közösségi felületek”, televíziós csatornák, filmek, híradók, a múltat torzító tankönyvek és színházi előadások révén megteremtett „virtuális világ” teljességgel hamis valósága között.

Gergely Bence

(A szerző olvasónk.)


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »